December 1., péntek

Ma utazunk Sanghajba. Reggelinél Mr. Hunter közli velünk, hogy nem 8:30 kor indulunk az állomásra, hanem 8:20-kor, mert tizenöt kilométer az tizenöt kilométer, és ebben a reggeli forgalomban biztos, ami biztos, időben el kell indulnunk, nehogy lekéssük a tizenegykor induló vonatunkat. Természetesen mindenki szót fogad, egyedül Pillar késik, de ő is csak két percet. A péntek reggel ellenére a vártnál kisebb a forgalom, így már kilenc után tíz perccel megérkezünk az állomásra, ami űrbázisra vagy nemzetközi repülőtérre sokkal jobban hasonlít, mint pályaudvarra. Tátom a számat, mint a vidéki, aki végre feljut a nagyvárosba, és nem hiszek a szememnek. Mert ez az állomás nagyobb, mint egy lakótelep. Körbepillantok, hogy a többieknek is sokkoló-e a látvány, és megnyugszom, mert látom, hogy nemcsak az én kis diósgyőri lelkemnek nagy ez az állomás, de még a gyakorlott utazó, Nurduran is csodálkozik.

Az űrbázis-szerű pekingi állomás

(Ne ijedjetek meg, halálosan pontosan működik minden, itt nem lehet eltévedni. Vagy, ha mégis eltévednél, mint, mondjuk, én, amikor elmentem mosdót keresni, akkor csak bátran kérdezd meg a takarítónőt, aki szépen, lassan, türelmesen elmagyarázza neked kínaiul, hogy szerinte merre van az a kávézó, ahonnan jöttél, és ahová vissza szeretnél találni. Majd te erre szépen, lassan, türelmesen megköszönöd neki magyarul az útbaigazítást, és megjegyzed, hogy bár nagyon különböző nyelvcsaládból jöttetek, prímán megértitek egymást. Aztán a gondos útbaigazítás ellenére nem találsz vissza a kávézóba, és fel kell hívnod a férjedet, (csilliárdos romaing-díjjal) aki csak kicsit érezteti veled, hogy a neméből fakadóan neki mennyivel jobb a tájékozódási képessége. Persze összevissza magyaráz, a roaming-díj ketyeg, aztán amikor végre rájön, hogy hogyan találhatsz vissza, ezt nagy kegyesen megosztja veled.)

Kifulladva érek oda a kávézóba, ahová az összes bőrönddel együtt (öt napra megyünk ugyanis Sanghajba, ennyi időre nem kevés holmi kell), beült a csapat, mert – Mr. Hunternek hála – van még másfél óránk. Gergő lattét hoz nekem a nagy ijedségre, és nem csak én látom rajta a megkönnyebbülést, hogy visszataláltam. Boldogan kortyolgatom a kávét mindaddig, amíg Jaroslaw nem önti bele valamilyen megmagyarázhatatlan okból egy ügyes, és – tisztán láttam – direkt mozdulattal a sörét.  Amikor rájött, hogy észrevettem, és ráadásul mivel nem hiszek a szememnek, azt hiszem, hogy csak úgy csinál, mint aki beleönti a sört, bele is kortyolok, vörös fejjel elkezdi magyarázni, hogy azonnal hoz nekem egy másikat, mert ő azt hitte, hogy már elfogyasztottam a (mellékesen zseniálisan finom) lattémat, és az ő sörébe belekerült valami piszok és csak azt öntötte le róla. Miután a piszkot az előbb említett első kortynál nyilvánvalóan beszlopáltam, így mondom neki, hogy ne hozzon másikat, mert már egyrészt mindegy, másrészt tök finom a sörös latte, harmadrészt, ha még egy kávét megiszom, akkor nagyon felmegy majd a vérnyomásom, és lehet, hogy a következő esetnél, amikor valami koszt tesz az ételembe, mert ezek után feltételezhetem ezt minden rosszindulat nélkül, akkor nem leszek ennyire elnéző és jó fej.  Jarek arca még mindig vörös, azt habogja, hogy ő nem tudja isten bizony, hogy miért gondolta, hogy én már megittam azt a kávét, de nem is akar magyarázkodni, viszont tényleg szívesen hoz egy másikat. Miután már sokadszorra elmondom neki, hogy nem kell másik kávé, úgy döntök, hogy levezetem a feszültséget, és előveszem a horgolásomat. Erre Jaroslaw, akit még mindig gyötör a bűntudat, elkezdi dicsérni a terítőmet, hogy ő még ilyen szépet nem látott. Tisztában vagyok vele, hogy nyalizik, de úgy teszek, mintha nem venném észre, hogy ezt a dicséretet is csak a sörös lattének köszönhetem.

Női szakasz indulás előtt

Horgolás közben van időm nézelődni (mert nem dicsekvésből mondom, de tudok úgy horgolni, hogy alig kell odanéznem), meglátok egy rasta frizurás kínai fiút. Ez az első renitens kinézetű ember, mióta itt vagyok, esküszöm! Nagyon meg is örülök neki, de lefotózni sajnos nem sikerül, mert Jarek nyalizása miatt későn veszem észre, és a srác a kávéjával a kezében elindul a tömegben arra, ahol az előbb is eltévedtem. Így már nincs idő arra a módszerre, amit ilyen esetben használni szoktunk. Vagyis, hogy valaki odaáll a közelébe, a másik fényképezi, de úgy, hogy az érdekesnek tűnő ember feltétlenül jól látszódjon a képen. Persze ez nagyon csúnya dolog, és ha a gyerekeim csinálnának ilyet, jól meg is szidnám őket.

Lassan eljön az idő, és elindulunk, hogy felszálljunk a vonatra.

Kilences vágány, hosszú tömött sorok, de simán megyünk, mint kés a vajban. Négy perc alatt bejutunk, fellépünk a mozgólépcsőre, ami a vonat mellett tesz le minket. Még szerencse, hogy itt nem olyan szigorúak az átvilágítók, mint a reptéren, és simán megmaradt az öngyújtónk, így rá tudunk gyújtani a fehér angolna vagonok mellett. Jarek és Gergely elmennek a mozdonyhoz, mert világ életükben masiniszták akartak lenni, és lőnek magukról néhány szelfit a sanghaji gyors mozdonya mellett. Szívük szerint fel is másznának a tetejére és onnan szelfiznének, tiszta szerencse, hogy nem olyan ügyesek, bár erősen méregetik a lehetőségeket.  

A fehér angolna

Beszállunk a vonatba, ami odabenn már nem angolna, inkább úgy néz ki, mint egy repülőgép belseje. Első osztályra kaptunk jegyet, ez nagyon nagyvonalú a Lu Xun Akadémiától, szép, piros bársony ülésekre huppanunk. Az én helyjegyem Nurdurán mellé szól, ő mondja, hogy cseréljünk helyet, menjek csak nyugodtan Gergely mellé, de nem fogadom el, egy kicsit jobb lesz nekem a csend.

Meg hát, valljuk be, húsz napja vagyunk napi huszonnégyben együtt, nem azt mondom, hogy már unom, de jólesik kicsit messzebb ülni tőle.

A vonat elindul, rezzenés nélkül suhan, komolyan mondom, hogy nekem könny szökik a szemembe. Nemrég vonattal jöttem Pestre Miskolcról, mert mielőtt elindultunk Kínába, levittem szervizbe a kocsimat, hogy legyen idő az apróbb hibák kijavítására, amíg távol vagyunk. A könny azért szökik a szemembe, mert azt képzelem, hogy milyen is lenne, ha 45 perc alatt érnénk a Tiszairól a Keletibe. Na, ugye, hogy milyen megható lenne? Nem akarom egyfolytában Kínát dicsérni, de nem tudok mást tenni. Mert minden működik, minden gyors, minden tiszta. Érthetetlen.

Az "angolna" belseje

A vonat öt óra alatt ér le Sanghajba, közben még ebédet is kapunk, horgolok is meg olvasok. Az idő elrepül, hipp-hopp megérkezünk. (Gergő egész úton mászkál, mint aki be van sózva, én nagyképűen azt hiszem, az a baja, hogy nem mellettem ül, de aztán rájövök, hogy két ablak között ül, és nem tudja a tájat csodálni. Pedig tegnap egész nap azt mondogatta, hogy „Évikém, majd meglátod milyen fantasztikus lesz a télből a tavaszba érkezni”.) Ott a kijutás ugyanolyan egyértelmű és gyors, bár kicsit várnunk kell, mert a forgalom miatt pár percet késik a busz, ami értünk jön.

Sebaj, addig legalább a lányszakasz elmegy mosdóba, mire visszajövünk, már itt is vannak értünk. Nagyon kedves hölgyek jöttek elénk, később megtudjuk, hogy Hu Peihua asszony, az itteni írószövetség egyik vezetője jött személyesen elénk.

Sanghaj csodás, Sanghaj lenyűgöző, Sanghaj olyan, mint egy másik ország. Amerikára hasonlít leginkább, nem tudok hová lenni gyönyörűségemben, a buszúton csak azt hallom a hátam mögül, hogy ÁÁÁÁÁ, meg HÚÚÚÚ, meg ÓÓÓÓÓ. Mert kábé ilyen Sanghaj. Csak csodálkozni tudsz, meg bámulni, és egyre másra azt mondani, hogy „azt nézd”, meg „úristen”, meg „na, azt figyeld”, és „aztakurva, nem hiszem el”.

Megérkezünk a szállodába, pár perc alatt megkapjuk a kulcsainkat, és mehetünk is. Tizenegyedik emelet. Nurdu a huszonkettediken kap szobát, rettentően boldog, hogy milyen szuper kilátása lesz. Felérünk a tizenegyedikre, a szoba a lift mellett, ahogy belépünk, megcsap a meleg. Azért az kezd ciki lenni, hogy mindenütt a hőmérséklettel van bajom, és úgy teszek, mint aki nem veszi észre, hogy egy gőzfürdő a szobánk. Gergely is úgy tesz, sietnünk kell, úgyhogy gyorsan lepakolunk, átöltözünk, és megyünk is le a lobbiba, mert indulunk vacsorázni. Hu asszony és a kolléganője Mr. Hunterrel karöltve, gyalogosan vezetnek minket egy tradicionális kínai étterembe, a séta közben próbálom memorizálni az útvonalat, mióta eltévedtem a pályaudvaron, előrelátó vagyok.

A vacsora csodálatos, van mindenféle jó dolog, a végén desszertként pedig ultracuki kisgombócokat kapunk levesbe főzve, ami először fürjtojásnak tűnik, de aztán megkóstolom, és édes, és ragadósan zamatos, a közepén valami édes, fekete krémmel. (napok múlva tudom meg, hogy rizstésztába töltött szezámmagkrém volt, ami itt nemzeti édesség). Mivel mióta Kínában vagyunk alig ettem édességet, roppant jólesnek a kis gömböcskék. Hazafelé Gergő, Pillar, Jarek és én megbeszéljük, hogy még elmegyünk sétálni. Nurdunak nincs kedve, azt mondja, fáradt, megy aludni, de a boltba azért bejön velünk, és ő is vesz egy sört. Ha nem tudna elaludni azonnal, legyen kéznél egy.

A fiúk tehát alaposan feltankoltak sörrel, és négyen elindulunk gyalogosan a hatalmas felhőkarcolók között. A fiúk menet közben söröznek, tehát azt mondják, csodás dolog az utcán inni, higgyem csak el. Kipróbálhatnám. Na, még csak az hiányozna nekem, hogy az utcán igyak, mondom szigorúan, erre Jarek (akit Gergely valamiért Jerrynek hív), azt mondja, hogy mostantól ő mamának fog szólítani. Szerintem tényleg azt hiszi, hogy ez hízelgő megszólítás.

Engem ráz egy kicsit a hideg, pedig nincs is hűvös, Gergely egyfolytában azt magyarázza, hogy szagoljak csak bele a levegőbe, nincs is annál csodásabb, mint a tengeri levegőt beszippantani, és ő annyira utálja a felhős, rossz időt, hogy itt érzi igazán jól magát. Nekem valamiért kedvesebb Peking, de lehet, hogy csak azért, mert ennyi idő után már úgy érzem, hogy az az otthonom. Pillarral megbeszéljük, hogy sok idő már ez nekünk távol az családunktól.

Este a fürdőszobában, ahol nem lát Gergely, sírdogálok. Gyötör a honvágy, fürdés után pedig belebújok a lila köntösbe, amit anyósomtól örököltem. Biztonságot ad nekem, olyan, mintha azt mondaná, „ne bőgj már, nemsokára hazamentek, láthatod majd a gyerekeket”, és gondolataimban biztosít arról, hogy ő odafigyelt, nyugodjak meg, minden rendben van otthon. Felveszem a pizsamámat, és a köntöst felakasztom a fürdőszobaajtó kampójára. Holnap este újra belebújok majd, hogy erőt adjon. Szándékosan hoztam ezt a köntöst, Ádi mindig szeretett volna sokat utazni. Imádta volna Kínát.  

Éjjel alig tudok aludni, egyrészt Gergő hortyog, na, nem nagyon, csak éppen annyira, hogy ne tudjak aludni, ráadásul szorongok attól, hogy az ablakot nem lehet kinyitni, de nagyon meleg van, a klíma nem megy 26 fok alá. Gergő lefekvés előtt elhúzza a függönyt, hogy nézzek csak ki, micsoda kilátás. Mi lenne, ha így hagynánk a függönyt, hogy éjjel is, ha felébredünk, ezt a képet lássuk meg először, mert, ugye, szerintem is csodaszép az éjjeli Sanghaj. Na, persze, könnyű neki, ő nem fél a magasban.

Sanghaji kalandjainkról ő fog beszámolni, én a hazaérkezés csodáját örökítem majd meg legközelebb.

Péterfy-Novák Éva

Az első részt ITT, a másodikat ITT, a harmadikat ITT, a negyediket pedig ITT olvashatjátok el!

Péterfy Gergely párhuzamos beszámolóját IDE kattintva olvashatod!