„A veszteségeim végül megtalálták a helyüket: mind Lujzi születéséhez vezettek”

–

Akár a tó mélyére hajított kő: hiába sima a vízfelszín, a kő mindig a mélyben marad – egy sorstársunk szerint ilyen a perinatális veszteséget magunkban hordozni. A gombóc a torkunkból sosem múlik el, ha erre gondolunk, még akkor sem, ha már van kinek örülni. Ezt látom Anitán is, aki az elmúlt évekről most először készül a nyilvánosság előtt ilyen részletességgel beszélni. Miközben ő azt reméli, hogy a történetük másnak is kapaszkodót jelent majd, én biztos vagyok ebben.

Három

„Hosszú, öt éven át tartó utat jártunk be három sikertelen várandóssággal, mire megérkezett hozzánk a kislányunk, Lujzi” – kezdi Anita, aki azt mondja, az anyaságra való vágy későn született meg benne. Sokáig hiányzott ugyanis az a társ az életéből, akiről biztos lehetett, hogy jó apa lenne.

„A férjemnek van három gyereke, így láttam, tapasztaltam, hogyan viselkedik apaként, de a kapcsolatunknak is el kellett jutni oda, hogy megszülessen a vágy a közös baba iránt – 35 éves voltam, amikor ez bekövetkezett.”

Anita természetes úton esett teherbe, a várandóssága nyolcadik hetében azonban váratlanul elvetélt. Az elsőt pedig további két veszteség követte: a második terhessége a hatodik héten ért véget, a harmadik várandósságánál pedig kémiai terhességet állapítottak meg.

„Az első vetélésem 2018-ban történt, a terhességeim között pedig bő egy év telt el, ami ahhoz volt elég, hogy mindig legyen reményem arra, hogy nekem ez összejöhet magától, természetes úton. Erre erősített rá az akkori orvosom is, aki statisztikának tudta be a veszteségeket.

Azt mondta, én vagyok minden negyedik nő, hogy ez természetes, hogy benne van a pakliban. Hogy még csak 35 éves vagyok, és rendben lesz ez. Csak aztán a következő veszteségnél már 36 voltam, aztán már 38, és akkor azt mondtam, jó, de ha a negyvenet is elérem, akkor már a sikeres lombiknak is egyre kisebb lesz az esélye.”

Mi rejlik a látszat mögött

Időközben Anita orvost váltott, a nővére javaslatára pedig – aki elolvasott egy interjút a szintén érintett énekesnővel, Marge-dzsal –, elment egy vérpanel-vizsgálatra, ahol kiderült, hogy neki is véralvadási problémái vannak, ami miatt a Lujzival való terhessége alatt végig vérhígító injekciókkal kellet szúrnia magát.

„Simán lehet, hogy ez volt az oka a korai vetéléseknek, az akkori orvosom azonban nem küldött el ilyen vizsgálatokra.

Nagyon gyorsan elmennek az évek, egy szemvillanás alatt, ezért is mondom mindenkinek a környezetemben, aki hasonló helyzetben van, hogy utána kell menni a dolgoknak. Lehet a statisztikára fogni a vetélést, és persze lehet, hogy erről van szó – de az is elképzelhető, hogy valami konkrét probléma áll a háttérben, amin segíteni lehet, ha felkutatják.

Mert ha nem, az ember pislog kettőt, és negyven lesz, amikor meg már azt hallgathatja majd, hogy »nem most kellene anyának lenni«.”

Anita azt mondja, az utóbbi mondattal számtalanszor találkozott az öt év alatt, amíg Lujzi megérkezett hozzájuk. Nem a közvetlen, hanem a tágabb környezetében. Szerinte sokan bele sem gondolnak abba, milyen fájdalmas is lehet az a fajta kommunikáció, ami ezzel kapcsolatban itthon van.

„Azt éreztetik veled, hogy ha nem vagy anya, akkor te vagy a világ legrosszabb nője, aki nem hasznos tagja a társadalmunknak. Valószínűleg rólam is ezt gondolták. Kívülről úgy tűnhetett, itt a karrierista nő egy klasszikus mintapéldánya, akinek nem kell gyerek, csak a siker – nem tudták, mi rejlik valójában a sok munkaóra mögött.”

Vajon megadatik-e valaha…

Megőrizni az erőt és a reményt a sikertelenségek ellenére, hosszú évekig – emberpróbáló. Anita azonban azt mondja: nem akarta magát beletemetni a gyászba, a kudarc érzésébe. Amellett, hogy csoportterápiára járt, ahol foglalkozott a veszteségeivel, igyekezett élni az életét és örülni annak, ami körül veszi. „Alapvetően is egy életszerető ember vagyok, így már akkor sem hagytam, hogy a hiány, a gyász határozzon meg. Úgy gondoltam magamra, mint egy nőre, akinek egyébként jó élete van, benne egy szerelemmel és egy karrierrel. És mivel a szerelmemnek van három kislánya, miattuk sem tehettem meg, hogy folyamatosan a saját bánatommal vagyok elfoglalva. Nekünk működni kellett családként is, ami nem volt mindig könnyű – egy mozaikcsaládban nem mindig az.”

Így, bár voltak nehéz pillanatai, mindig igyekezett, hogy ne a lányok előtt zuhanjon össze. „Élénken emlékszem arra az anyák napi hétvégére, amikor nálunk volt a három kislány. Segítettem nekik ajándékot készíteni az édesanyjuknak: asszisztáltam a rajzoláshoz, a pólófestéshez. Vasárnap délután aztán az apukájuk hazavitte őket, én meg ott maradtam egyedül a lakásban, hallgattam, ahogy zakatol a mosogatógép a vasárnapi ebéd után, és potyogtak a könnyeim. Rám zuhant, hogy bár lehetünk mi így is egy család – mert tényleg azt gondolom, hogy rengeteg formája van a családnak, és ez is egy közülük –, de ők akkor is hazamennek majd, és a saját anyukájuknak adnak ajándékot anyák napján, én ebben pedig maximum csak segédkezni tudok nekik. Ez persze így természetes.

De azon gondolkodtam akkor, vajon nekem megadatik-e valaha, hogy valaki engem is felköszöntsön ezen az ünnepen.”

Épp ezért jelentett számára annyit, amikor pár évvel később megpillantotta a kislánya inkubátora mellett – aki koraszülötten, épp anyák napja előtt pár nappal látta meg a napvilágot – az ünnepi képeslapot Lujzi lábnyomatával, amit a koraszülött osztály nővérei készítettek. Anita szemébe most is könny szökik, ahogy felidézi az alkalmat, amikor először köszöntötték fel őt.

Így van ez: ami sokak számára természetes figyelmesség, az másnak a világot is jelentheti.

Ahogy az, amikor először hallod meg a babád szívhangját

Anita azt meséli, mindig úgy esett, hogy valamilyen ünnepen vetélt el. Az első vetélése mikuláskor történt, az orvos télapónak öltözve jött a magánkórház vizsgálójába, ahol a műtéti befejezést végezték. Másodjára augusztus 20-án vetélt el, azt követően pedig Valentin-napon derült ki, hogy nem sikerült a harmadik terhessége sem.

„Mivel korai vetélésekről volt szó, szívhangot egyszer sem hallottam, így amikor az első olyan ultrahangra vártunk, ahol már tudtuk, hogy hallani fogjuk Lujzi szívverését, végigszorongtam az egészet – az időpontunk ugyanis épp a negyvenedik születésnapomra esett. Nem tudtam, hogy életem legboldogabb szülinapja elé nézek vagy épp ellenkezőleg. És akkor meghallottuk a szívdobogását.”

Van egyáltalán értelme a veszteségnek?

Amikor az embert veszteség éri, próbál valami értelmet keresni benne. És bár Anita nem hiszi, hogy a veszteségnek önmagában lenne bármilyen értelme, ma már azt is tudja, hogy Lujzi nem érkezett volna meg hozzájuk, ha az előző terhességei sikerülnek. „Akkor nem lenne ez a végtelenül jó gyerekünk, aki reggelente vigyorogva köszönt az ágyban, és aki már most annyira kedves mindenkivel.

Olyan, mintha benne sűrűsödött volna össze minden szeretetünk. Biztos, hogy érzi, mennyire szerettem volna őt, mennyire várta mindenki ebben a családban és mennyire drukkoltak érte” – mondja Anita, aki nyíltan beszél arról is, hogy Lujzi lombikbaba.

A három veszteséget követően ugyanis – illetve Anita korát tekintve – nem szerettek volna kockáztatni a férjével. „Kicsit biztosabbra akartunk menni, így a lombik mellett döntöttünk.”

Anita azt mondja, sokat gondolkodott rajta, és néha a mai napig eszébe jut, mi lett volna, ha Lujzi nem születik meg. Vajon el tudta-e volna engedni az anyaság vágyát.

„A lombikkal kapcsolatban az volt a fejemben, hogy három próbálkozásig megyek el. Elképesztően tisztelem azokat, akik tíz sikertelen beültetés után sem adják fel a reményt, csinálják tovább. Én erre valószínűleg nem lettem volna már képes. Annyi kudarcot már nem bírtam volna el. Nem ment volna.

Idáig nem jutottunk el, de számoltam az esetleges sikertelenséggel, és próbáltam úgy felépíteni magam, hogy azt érezzem, a gyereken túl is lehet értelme az életemnek.”

Mi minden képes kinőni a gyászból

Anita a fenntartható öltözködés témájában rátalált a saját ügyére. Egy évvel az első vetélését követően, 2019-ben elindította a ma is nagy sikerrel futó Ruhastory című vlogot, melynek középpontjában a fenntartható divat és életmód áll.

„Úgy kezeltem a Ruhastoryt, mint a gyerekemet. Valamit, amibe bele tudom rakni azt a végtelen mennyiségű energiát, amit akkor már másra, a gyereknevelésre akartam volna fordítani. Amikor rájöttem, hogy a gyerekvállalás számomra nem olyan sima ügy, úgy éreztem, szükségem van valamire, amivel foglalkozni tudok, különben ki fog csúszni a lábam alól a talaj.

Sokszor mondom azoknak, akik hasonló cipőben járnak, hogy muszáj találni valamit, amibe lehet tenni egy csomó energiát, bele lehet csatornázni szeretetet, szenvedélyt. Máskülönben könnyen belecsúszhat az ember az önsajnálatba, az érzésbe, hogy az élete nincs rendben. Nem azt mondom, hogy a Ruhastorytól jött rendbe az életem, de az igaz: rengeteget gyógyított, hogy létrehoztam valamit, ami csak az enyém. Persze egy pillanatig sem pótolta az anyaságot, de olyan jó embereket, jó dolgokat vonzott körém, amik segítettek abban, hogy örülni tudjak az életnek” – mondja Anita.

Majd azt is hozzáteszi, hogy bár tudja, sokak számára fájdalmas babavárással kapcsolatos sikersztorikat olvasni, ő mégis nagy lendületet merített abból, ha azt látta, valakinek az ő korosztályában hosszú próbálkozás után összejött a baba. „Úgy éreztem ilyenkor, hogy ha nekik sikerült, nekem is összejöhet még. Addig meg csinálom az életem, megyek arra, amerre az utam vezet, és megpróbálom jól érezni magam.”  

Enyhül valaha a minden sejtet átjáró anyai féltés?

A veszteség átszínezi azt, ahogyan az ember a világot szemléli. Anita első terhessége olyan volt, mint amikor az ember szerelembe esik: rebbenés a gyomorban, felhőtlen boldogság.

„Miután őt elvesztettem, aztán a második és a harmadik várandósságom során, majd Lujzinál sem mertem megengedni magamnak ezt az érzést. Örültem, kivirultam, ezt lehetett rajtam látni is, de közel sem volt felhőtlen a boldogságom, nem mertem teljesen beleereszkedni az érzésbe.”

Akkor kezdett kicsit megnyugodni csupán, amikor először érezte meg kislánya mozdulatait. Ám a nehézségek nem értek véget, hiszen Lujzi a vártnál korábban érkezett. „Azt éreztem, hogy nekem semmi sem jön egyszerűen az anyaságban. Így hiába öthónapos már, hiába hozta már be magát, hiába van minden rendben vele, a mai napig azon kapom magam, hogy azt figyelem, lélegzik-e. Nem tudom, mikor fog ez a mérhetetlen féltés enyhülni, vagy enyhülni fog-e egyáltalán.

A veszteségek lenyomata ugyanis szerintem akkor is velünk marad, ha megszületik egy egészséges baba.”

Megbékélni a saját történeteddel

Bármit is sulykol belénk a társadalom az anyasággal kapcsolatban, Anita azt mondja: egy pillanatra sem érezte, hogy nőként teljes kudarc lenne, amiért számára nem tudott könnyen beteljesülni az anyaság vágya.

„A mai napig nem kötöm össze a kettőt.

Azt gondolom ugyanis, hogy lehet teljesértékű nőként létezni gyerek nélkül is. Hogy igenis vannak boldog életek gyerek nélkül is. Az más kérdés, hogy én azt éreztem, nekem akkor lesz tényleg teljes az életem, ha társul hozzá egy gyerek is.

Nagyon tisztelem azokat a nőket, akik ki tudják mondani, hogy nem szeretnének gyereket – és tudom, hogy így is jó életük lesz. De ha benned már megfogalmazódott a gyerek iránti vágy, azt nagyon nehéz elengedni.”

Anitának szerencsére nem is kellett. Azt mondja, egy ilyen hosszú és viszontagságos út során fontos, hogy képesek vagyunk-e megbékélni azzal, ami történt. „Én megbékéltem vele. Nem engedtem el, mert azt képtelenség, de megbékéltem. A történetem, a veszteségeim, minden nehézség ezen az úton végül megtalálták a helyüket: mind Lujzi születéséhez vezettek.”

Képek: Bielik István / WMN

A perinatális veszteséget még ma is óriási tabusítás övezi, ami az érintettek számára megnehezíti a feldolgozást. Ennek a tabunak a ledöntését tűztük ki célul azzal, hogy ezentúl rendszeresen mutatunk be olyan érintett nőket és családokat – és az egyéni útjukat a feldolgozásban –, akik, illetve amelyek bebizonyítják: senki sincs egyedül ebben a fájdalmas folyamatban. A sorozat első részében Palágyi Ildikó dzsesszénekesnő és két átsuhanó babája történetét olvashatjátok. Vasali Katalin fotóművész történetét ITT, Gurubi Ágnes íróét ITT, Molnár Emese énekesnőét ITT, Horváth Ramóna, az Apró Szárnyak Instagram-oldal létrehozójának történetét pedig ITT találjátok. 

Filákovity Radojka