„A hiány nem szűnik meg, csak formát vált” – Palágyi Ildikó jazzénekesnő és két átsuhanó babája története

–

„Hiányod nem mulandó” – énekli Ildikó gyönyörű hangján, én pedig a zsigereimben érzem minden fájdalmát. A története az enyémben visszhangzik. Ez már csak így van, láthatatlan, de erős fonállal vagyunk összekötve mi, akik osztozunk ebben a traumában. Értjük, érezzük egymást, félszavakból is. És bár sosem vágytunk arra, hogy ilyen kötelék fűzzön minket össze, mégis felszabadító és gyógyító olyan valakivel beszélgetni, aki pontosan tudja, min mentünk keresztül, mi rejlik az elharapott félmondatok mögött. Ahogy azt is, hogyan lehet gyógyulni az elképzelhetetlenből, új reményt találni a reménytelenben.

„Ne kérd, hogy megértsem”

Ildikó és férje, Bálint a hazai jazz-szcéna elismert zenészei, akik kislányukkal, a hároméves Rózival alkotnak szép családot. Ildikó mindig is szerencsésnek tartotta magukat amiatt, hogy Rózi érkezése álomszerűen alakult – úgy, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A második baba tervezésébe így azzal a magabiztossággal vágtak bele, hogy már van a hátuk mögött egy végigvitt várandósság és néhány kisgyermekes év – azt gondolták, tudják, mire számíthatnak. Ezúttal is hamar pozitív tesztet tarthattak a kezükben, és ahogy haladtak előre a terhességben, fejben már a kétgyerekes életről szőttek terveket.

„A genetikai ultrahangra aztán ugyanabba a magánintézménybe, ugyanahhoz az orvoshoz mentünk, akinél a Rózival való várandósság idején jártunk, csakhogy ezúttal nagyon más híreket kaptunk” – kezdi Ildikó.

Az orvosuknak azt kellett közölnie a párral: a babájuk nem tűnik egészségesnek. „A hír hidegzuhanyként ért minket, azt sem tudtuk, mi történik velünk” – mondja Ildikó kiemelve, hogy ilyenkor a párok gyakran egyedül maradnak a rendszerben, kapaszkodók nélkül, tele kérdésekkel. Nekik azonban ezt szerencsére nem kellett megélniük. „Minden tekintetben számíthattunk a saját orvosomra ebben a kilátástalan helyzetben. Ezzel együtt Sevcsik M. Annával, a Babagenetika Egyesület alapítójával is felvettem a kapcsolatot, és első pillanattól azt éreztem, védőhálóként állnak mögöttünk, ha objektív szakmai információra vagy akár lelki támogatásra lenne szükségünk, amiért nagyon hálás vagyok.”

Ezt követően továbbirányították őket egy második genetikai ultrahangra, amit már egy magasabban képzett szakember végzett – több kollégája jelenlétében. Ekkor derült ki, hogy Ildikóék babájának élettel össze nem egyeztethető rendellenessége van, és nagyon kicsi az esély arra, hogy végig lehet majd vinni vele a terhességet – ha mégis sikerül, akkor sem adatik neki túl sok idő. A második kislányuk története végül a várandósság tizenharmadik hetében ért véget – hatalmas űrt hagyva maga után.

A hallgatás indaként fonódik körénk

A perinatális veszteség tabusítása miatt az emberek többsége nem tudja, hogyan lehet jól reagálni, illetve jól támogatni ilyen helyzetben az érintetteket – Ildikóék ezt a saját bőrükön tapasztalták meg.

„A környezetünkben néhányan úgy tettek, mintha semmi sem történt volna, miközben tudták, min mentünk keresztül. Hirtelen ott találtam magam egy furcsa világban, amiben mindenki úgy mozog, mintha minden folytatódna a régiben, miközben számomra kifordult a négy sarkából az univerzum.

Elég lett volna, ha valaki csak annyit mond: nagyon sajnálja, és ha beszélni szeretnék róla, akkor meghallgat – szerencsére azért erre is volt példa. Azt is tudom persze, hogy ez mennyire nehéz helyzet a környezetnek is, hiszen voltam már a másik oldalon, amikor én is eszköztelennek éreztem magam, és minden szó, minden mondat üresnek hatott. De közben a hallgatás, a tabusítás a szégyenérzetet erősíti. Ahogyan a másik véglet is nagyon felkavaró lehet, amikor valaki laikusként egyértelműen tudni véli, mi lehet a történtek oka, és ennek hangot is ad” – teszi hozzá.

Ildikó emiatt szomjazta azokat a történeteket, amelyekben sorstársai megéléseit olvashatta. Azt érezte ilyenkor, hogy nincs egyedül, hogy valaki más is érti, min megy keresztül, milyen érzések kavarognak benne. És persze azt is, hogy a veszteség után is lesz majd valahogy.

A villám nem csaphat kétszer ugyanabba a fába, ugye?

Az orvosok abban erősítették meg őket, hogy a velük történtek a véletlen műve, és egy százalék alatti az esélye, hogy megismétlődjön – pláne annak fényében, hogy már van egy egészséges kislányuk. Ebben a tudatban kezdtek el újra próbálkozni, amikor már elég erősnek érezték magukat. És ahogy az előző két alkalommal, a harmadik babájuk is gyorsan megfogant. „Nagyon örültünk, amikor kiderült, hogy újra várandós vagyok. De a második babánk elvesztése miatt egyrészt az volt a stratégiánk a férjemmel, hogy mindig csak egy lépcsőfokkal nézünk előre, másrészt végig rengeteget beszélgettünk. Még azokat a dolgokat is kimondtuk, amiket elsőre szégyellnivalónak gondolna az ember” – mondja. A harmadik várandóssága szépen haladt előre, eközben pedig újra és újra megerősítették őket: ami látható, az mind rendben van.

Ildikó szó szerint számolta a napokat a genetikai ultrahangig, illetve tesztig – úgy érezte, ha azokon mindent rendben találnak, már sokkal könnyebben megy majd minden. Odáig azonban már nem jutottak el, pár nappal a vizsgálatokat megelőzően ugyanis beindult magától a vetélés.

„Egyik esemény követte a másikat, én pedig mintha a testemen kívülre kerültem volna, és úgy szemléltem volna, mi történik” – mondja. Ezen a ponton pedig kénytelen kitérni arra, mennyire nem mindegy, hogy az egészségügyi rendszerben hogyan, mennyi empátiával kísérik a párt ebben a fájdalmas folyamatban.

Kinek a szégyene?

Ildikót a vetélés egy pontján mentővel kórházba szállították, ebben a kiszolgáltatott helyzetben azonban – az addigi jó tapasztalataik után – meg kellett élnie azt is, milyen, amikor azok mélyítik tovább a sebeket, akiknek a segítség lenne a feladatuk. 

 

„Amikor a lifttel mentünk fel az ambulanciára, a mentősök arról beszélgettek, mennyire nem fognak örülni az orvosok, hogy jöttünk. Ahogy pedig kinyílt a liftajtó a folyosóra, ahol néhány beteg és hozzátartozó is várakozott, az egyik mentős elkiáltotta magát: »Meglepetés!« – így próbált viccelődni, mekkora pechjük van az orvosoknak, hogy hajnalhoz közeledve hoztak még egy embert. Megértem, hogy az egészségügyi szakma az, amit nem lehet teljes érzelmi bevonódással végezni, mert különben a benne dolgozók nem tudnák ellátni a munkájukat, de az emberséges, empatikus hozzáállás hiánya nagyon megnehezíti a történtek feldolgozását” – mondja Ildikó a könnyeivel küszködve, majd hozzáteszi:

„Erős szégyenérzetet éreztem amiatt, mert még másnak is problémát okozok azzal, hogy meghalt a kisbabám.”

Ezt követően felidézi azt a pillanatot is, amikor az előző terhességénél a genetikus úgy beszélt a babájuk rendellenességeiről, mint amikor az ember autóvásárláskor próbál a hibákra rámutatva alkudozni. „Ez sem jó rajta, az sem – hasonlóan sorolta az orvos is a babánk rendellenességeit. Épp ezek miatt az esetek miatt fontos nyíltan beszélni a perinatális veszteségről, hátha a téma köztudatba emelésével a kommunikáción is alakítani lehet. Talán ha kihangosítjuk ezeket a mondatokat, akkor idővel másnak már nem kell ilyet hallania.”  

„És akkor elvesztettük ezt a babát is”

A legtöbb orvosi szakvélemény még a második veszteséget követően is azt erősítette a párban: arra van a legnagyobb esély, hogy ismét a véletlen áldozatai lettek. Ám Ildikóék már nem szerettek volna tovább kockáztatni, így elvégeztettek magukon egy citogenetikai vizsgálatot (ennek során egy egyszerű vérvétel alapján felfedhetők azok az esetleges kromoszóma-rendellenességek, amikkel a szülők rendelkeznek, és amik nem minden esetben okoznak látható tüneteket – a szerző).

„Mindenképp szerettük volna megtudni, mivel állunk szemben. Aztán néhány héttel a vérvétel után megjött az eredmény is: egyikünknél olyan kromoszóma-rendellenességet találtak, ami semmilyen tünetet, illetve korlátot nem jelent a mindennapi életben, azonban örökíthető, és nagy eséllyel okoz a magzatban élettel össze nem egyeztethető rendellenességet – az, hogy Rózinál ez nem jött elő, szinte maga a csoda.”

Bármennyire is sokkolta őket kezdetben az eredmény, összességében megkönnyebbülést hozott: ugyanis már van mibe kapaszkodniuk. Ez annak fényében is hatalmas „ajándék”, hogy egy magzat elvesztésekor sok esetben nem derülnek ki az okok. Számukra a megszerzett tudás nagyban segítette a feldolgozás folyamatát, ahogy a kislányuk jelenléte és a Perinatus Alapítvány segítő beszélgetésfolyamata is, amiben a férjével közösen vettek részt. 

 

A hiány nem szűnik meg, csak formát vált – a veszteségből képes valami új születni

A veszteség újrarajzolja az embert – ez is a csomag része. Ildikó azóta egy sokkal részletgazdagabb képet lát magáról, és bár közhelyesen hangzik, de úgy érzi, hatványozottan erőssé tette őt, ami velük történt. „Mindig úgy gondoltam: nem bírnám ki, ha el kellene veszítenem egy magzatot – de ha belekerülsz egy ilyen helyzetbe, nincs más választásod, mint kibírni – a feladat adott, és nem sok benne a mozgástér.

Azt, amit a két elvesztett babánktól kaptunk, örökre velünk marad – miközben a hiányuk nem szűnik meg, csak formát vált” – mondja Ildikó, aki a traumáját a művészetében tudta átdolgozni.  

Mindez onnan indult, hogy a második veszteségnél a búcsú lehetőségét is megkapta, ami ilyen formában nem adatott meg nekik korábban – holott sokat jelent a gyászfeldolgozásban. „Nagy segítség, hogy őt láthattam, kézbe foghattam. Az első elvesztett babánknak levelet tudtam csak írni, nem volt időm és terem, hogy akkor elbúcsúzzak tőle – ebből az igényből, illetve az ebből fakadó mély hiányból nőtte ki magát, hogy szeretnék egy búcsúdalt írni neki. Úgy éreztem, ha a saját érzéseimet beledolgozva megteszem ezt, akkor ilyenformán is velem lesz már mindig. A második baba elvesztése előtt azt hittük, hasonló tragédia nem történhet meg még egyszer – de megtörtént, és valamit kezdenünk kellett a helyzettel. Ezeket a nehéz érzéseket aztán egy másik dalba dolgoztam bele” – meséli Ildikó, aki azt is elárulja, hogy a zeneszerzés terápiás hatással volt rá. A folyamatból pedig egy mások számára is gyógyító erejű album született, ami a Körbeér címet viseli az élet örök ciklikusságára utalva. És bár ez a kislemez a veszteségekről szól, az életet ünnepli.

„Szerintem az egyik legcsodálatosabb dolog a zenében az, hogy egy dalnak annyiféle olvasata, jelentése lehet, ahány ember hallgatja. Ezzel együtt úgy érzem, ha már tehetséget kaptam ahhoz, hogy a saját érzéseimet zenében fejezzem ki, szeretném, ha ezek a dalok eljutnának olyanokhoz is, akik hasonlón mentek keresztül” – mondja. 

„A dalok által a kisbabáink tovább élnek, nemcsak bennünk keletkezett így egy lenyomatuk, hanem a világban is. Talán furcsán hangzik, de úgy érzem, a történtek fényében még inkább meg tudom látni az élet színeit, szépségeit. Nekem ezt adták ők, ahogyan ugyanezt tanulom mindennap a kislányomtól is. Az egész kép kitágult: már képes vagyok meglátni az élet ciklikusságát. És bár őket nem foghatom a kezembe, de tudom, hogy ott vannak minden szélsuhanásban. Mindig velünk.”

Ildikó cikkben említett új lemezét itt tudod meghallgatni:

Képek: Láng Nándor/WMN

Filákovity Radojka