„A korai vetélésem felszínre hozott minden addig meg nem dolgozott fájdalmat, gyászt”

–

„Sokáig kerestem a választ arra, hogy miért van, hogy míg az anyukám és a nővérem elvesztéséről tudtam, tudok beszélni, addig a vetélésemről nem – még a tágabb ismeretségi körben sem” – kezdi Emese, amikor a hallgatása okairól kérdezem. Azt mondja, amellett, hogy egy ideig bagatellizálta a veszteségét (mondván, hogy a korai vetélés gyakori a nők között és vannak az övénél súlyosabb történetek is), úgy érezte, a teste csődöt mondott, cserben hagyta.

„Mindig azt hittem, olyan finom és érzékeny a rendszer, hogy tudni, érezni fogom, ha valami nincs rendben – de nem így történt.

Selejtesnek éreztem magam – még akkor is, ha az eseményeket lecsupaszítva az én esetem átlagosnak számít. A statisztikák szerint minden negyedik terhesség vetéléssel végződik – és én lettem a negyedik.”

Az élet olykor egy szempillantás alatt fordul ki a sarkából

A férjével, Udvarhelyi Gábor gitárossal már egy ideje szerettek volna testvért a kisfiuknak, mire végül pozitív tesztet tarthattak a kezükben. Csakhogy Emese közben megélte élete legsúlyosabb veszteségeit: édesanyját 2016-ban, míg nővérét két évre rá, 2018-ban vesztette el – mindkettőjüket daganatos megbetegedésben. A gyászával ekkor még nem foglalkozott tudatosan, minden fájdalmát igyekezett a munkába temetni: dalokat írt, albumot vett fel. „Nagyon intenzív időszakot éltünk meg, és miközben szabad utat adtam a babának, úgy gondoltam, annyi dolgunk van, hogy még biztosan nem érkezik majd. Tévedtem: 2019 vége felé terhes lettem.”

Az örömbe azonban nem csak a vállalt feladatok teljesítése miatt vegyült aggodalom: nagyon hamar jelét mutatta ugyanis, hogy nincs minden teljesen rendben a terhességgel. Emese a barna, folyásszerű tünetek jelentkezésekor a bábájához fordult tanácsért, aki megnyugtatta: ilyen előfordulhat, nincs ok arra, hogy rögtön valami rosszat feltételezzenek.

„A hetedik-nyolcadik hét környékén jártam, amikor először elmentem ultrahangra, de ott már azt mondták, a baba nem él. Mivel előtte nem vizsgáltak meg, nem volt meg az érzés, hogy egyszer volt szívhang, aztán már nem, mégis sokkolt a hír.”

Hagylak menni

Az már az ultrahangon látszott, hogy a vetélés folyamata természetes úton le tud majd zajlani, így Emesét hazaengedték. „Azt mondták, szerencsés vagyok, orvosilag egyszerű eset. Ennek tükrében pedig tudtam, hogy mindenképp otthon szeretném végig csinálni a folyamatot.”

Megkezdődött a várakozás időszaka. A napok alig észrevehetően vánszorogtak, és bár Emese fel volt készülve rá, hogy a folyamat elhúzódhat, két hét mégis olyan volt, akár az örökkévalóság.

„Abban az időben nagyon sokáig az volt az érzésem: nem is biztos, hogy igaz az egész. Hogy talán nem látták jól és ő még mindig velem van. Mi történik, ha épp a vetélés megindulását elősegítő dolgokkal ártok neki?

Ebből az olykor már őrjítő állapotból a bábám szavai segítettek ki, aki azt mondta: hiába tudom az eszemmel, hogy nem így van, lélekben még terhes vagyok – legyek türelmes magammal, mert ha már készen állok, az érzelem és a racionalitás összeér majd, és el fogom tudni engedni őt.” 

Ebben a kontrollvesztett helyzetben Emese nem akart csupán elszenvedője lenni az eseményeknek, hanem – amennyire csak lehet – tevékeny részese szeretett volna lenni. „A vetélés folyamatainak elősegítésére egy tornát ajánlottak – az egyetlen olyan természetes módszert, amit ilyenkor csinálni lehet. Csakhogy ez a torna nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is rettentően megterhelő – hiszen abban a tudatban végzi az ember, hogy valami olyasmitől akar megszabadulni, ami végtére is az övé.”

Október vége felé járunk ekkor, Emese születésnapjának környékén, amit a család mindig együtt ünnepel az apukájánál, vidéken. Mivel a vetélés még mindig nem zajlott le, most ők kerekedtek fel, hogy közrefogják és megtartsák Emesét. „Össze tudtunk kapcsolódni ebben a nehéz folyamatban. Aznap, amikor ők megérkeztek, hosszú várakozást követően elkezdtem vérezni.”

A vetélés után Emese férje nyugalomba helyezte a magzatukat. A perinatális veszteséghez, pláne a korai vetéléshez kapcsolódó rituálék híján Emese utólag bánja, hogy nem volt lelkiereje vele tartani, de akkor úgy érezte, nem tudja még azt is végignézni, ahogy végleg eltűnik, akit vártak. Holott a feldolgozásban talán sokat segített volna.

„Furcsa, mert azt hittem, a halál dolgaival addigra már tisztába kerültem: anyukámat is haza tudtuk vinni, ott tudtunk vele lenni a végéig. Úgy gondoltam, ez természetessé tette bennem az elmúlással való viszonyt, de amikor a saját testemben történt a folyamat, nem tudtam, mi a normalitás és hol vagyok én ebben az egészben. Mindezek ellenére úgy érzem, nemcsak úgy elszenvedtem az egészet, hanem jelen tudtam lenni a folyamatban, ami minden lehető módon kimozgatott az addigi életemből.”

Egy búcsú, ami megváltoztatja az embert

Emese utólag úgy gondolja: ha ez a veszteség nem következik be, ha a fogantatástól számított kilenc hónap múlva egészségesen születik meg a babája, akkor még mindig az édesanyja és a nővére halála miatti gyászban fuldokolna. A vetélése ugyanis egy kataklizma erejével hozott felszínre minden addig elnyomott érzést.

„Addig állandóan dolgoztam, szinte a végkimerülésig hajtottam magam a munkában a gyereknevelés mellett, attól féltem ugyanis, ha egy pillanatra is megállok és elengedem magam, a fájdalom maga alá temet és sosem mászom ki a gödörből. Hogy szétesem. Nem tudok majd funkcionálni sem anyaként, sem feleségként, sem a munkámban.

Utólag azt gondolom, hogy a meg nem született babánk ajándéka az volt, hogy végre beláttam: elakadtam, segítségre szorulok a gyászfeldolgozásban.”

Pintér Ilona gyásztanácsadóhoz fordult, akinél nemcsak egyéni, hanem a korai perinatális veszteséggel kapcsolatban csoportos terápiás üléseken is részt vett.

A perinatális gyászfeldolgozás folyamata önmagában sem könnyű, Emesénél azonban mélyen összefonódott az édesanyja és a nővére halálával, illetve a nőiséggel való kapcsolatával.

„Nem elég, hogy elvesztettem az anyukámat és a nővéremet, de a vetélésem miatt úgy éreztem, még nőként is csődöt mondtam – nekem még ez sem sikerült. Ez az esemény elkezdett bennem mindent bemozgatni: minden veszteség, amit addig elszenvedtem, ötszörösen ütött arcon. Ott gomolygott bennem rengeteg dolog, amivel ideje volt kezdeni valamit.”

Átírod vagy elfogadod?

Emese azt mondja, a vetélése végül olyan fordulópontja lett az életének, amelynek nyomán el tudott jutni odáig, hogy sorban elgyászolja a szeretteit és más alapokra helyezze a saját viszonyát a hozott női mintáival. „Ma már egyre inkább együtt tudok menni azokkal az édesanyámtól kapott mintákkal, amikkel korában nem voltam jóban. Sőt, némelyiket még elkezdtem szeretni is.”

Ilyen az édesanyja impulzív személyisége, lobbanékonysága, amit Emese is örökölt. Sokáig nem volt jóban ezzel a mintával, de rá kellett jönnie, hogy ez adja az egyik legnagyobb hajtóerőt ahhoz, amit csinál. „Ha ezeket az érzéseket elnyomom magamban, ha ez az impulzivitás nincs kipörgetve bennem akár a színpadon, akár zeneszerzés közben, az képes megbetegíteni – ahogy egyébként édesanyámat is tette. Én már tudatosan figyelek rá, hogy amit ő sokszor elnyomott, nem engedett meg magának, annak én teret hagyjak.” 

És Emese végül felül tudta írni azt a mintát is, ami az édesanyja által megélt perinatális veszteség hozott az életükbe. Ő és két testvére születése előtt ugyanis az édesanyjának volt egy kihordott terhessége: egy kisfiú, akinél csak a világra jövetelekor derült ki, hogy egy rendellenesség miatt nem életképes. Emese azt mondja, az ő elvesztése óriási fájdalom volt a szüleinek – nem is nagyon beszéltek róla.

„Tizennégy-tizenöt éves lehettem, amikor véletlenül tudomást szereztem róla a nagymamámtól. Mint kiderült, a nővérem tudott a történtekről, és annak ellenére, hogy elfogadtam, nem titkolózásból nem beszéltek róla nekem, hanem anyukám csak meg akart óvni, nagyon fájt, hogy engem nem avattak be.” Ez az eset azonban megtanította Emesének, hogy mennyire fontos, hogy még a legfájdalmasabb dolgokat is nyíltan megbeszélje a saját gyerekeivel.

„Amikor kiderült a terhességem, mondtuk a kisfiamnak, hogy van egy kisbaba a hasamban. És később azt is, hogy ez a kisbaba végül visszafordult – ezt sokáig mondogatta egyébként. Hiszem, hogy neki is szüksége volt magyarázatra, mert a gyerekek már a kezdetektől érzékelik, ha valami energetikailag megváltozik. Azt hiszem, ezekre a helyzetekre sokkal tudatosabb lettem.”

Persze nemcsak az édesanyja, hanem a nővére hagyatékával is volt tennivalója, akinek a halálát, ha lehet, még nehezebben fogadta el. „Negyvenéves volt, amikor meghalt – három gyereket hagyott maga után. Az ő elvesztése közel hozta a saját múlandóságomat is, azt, hogy ez velem is bármikor megtörténhet. Ennek hatására elkezdtem úgy szemlélni az életet, hogyan tudom a legtöbbet kihozni belőle úgy, hogy minél kevesebb dologgal kapcsolatban legyen hiányérzetem.” 

Fájdalomból erő

Ahogy Emese egyre több mérföldkövet tett meg a gyászfeldolgozásban, úgy érkezett meg aztán második kisfiuk is az életükbe. Negyvenéves volt ekkor, épp annyi idős, mint a nővére a halálakor.

„Miközben az járt a fejemben, hogy negyvenévesen meghalhatnak emberek, ott növekedett bennem egy új élet. Emiatt és a vetélésem miatt jó ideig nem mertem magam beleengedni ebbe a terhességbe. Olyan volt, mint egy testen kívüli élmény: mindig figyelmeztettem magam, hogy azért nem kell belakni ezt az állapotot, nem kell átengedni magam az örömnek.

Aztán volt egy pont, amikor ez átfordult: három hónapos várandós voltam, amikor elöntött egy nagyon erős érzés, hogy minden rendben van. Annyira tiszta és erőteljes volt, hogy nem lehetett vele vitatkozni, csak elhinni, hogy tényleg így van.”

Emesének és férjének egészséges kisfiuk született, az ő érkezése pedig felül tudta írni a korai vetélése miatt érzett fájdalmat. Annak ellenére, hogy a gyász a terápia hatására elkezdett csitulni, belesimulni az életébe, Emese a mai napig dolgozik vele.

És bár úgy gondolja, minden feldolgozási szakasznak a végén olyan erőforrásokhoz jut az ember, amik gazdagítják, a saját művészi eszköztárában, zeneileg sokáig nem tudott mit kezdeni ezekkel a veszteségélményekkel. Nem is érezte őket elmondhatónak, megénekelhetőnek. 

„Ehhez az is hozzátartozik, hogy a gyász hatására nagyon nehézzé vált énekelnem. Meg tudtam persze csinálni, mert ez a szakmám, de nem kívántam az éneklést. Aztán amikor mégis csináltam, elkezdtem jobban érezni magam tőle.” Egy idő után pedig utat tört magának az Odaát, idebent című album címadó dala, amiben a gyászfeldolgozás során megélt kettősséget, az élet és az elmúlás utáni vágyat énekelte meg.

Ahogy pedig ez a dal megszületett, hozta magával a többit is, és egy csodás lemezzé állt össze gyászról és életről – azzal a megmásíthatatlan üzenettel, hogy még a legfájdalmasabb veszteségeink után is újra meg lehet találni a hangunkat.

És saját magunkat. 

A képeket készítette: Bielik István

*

A perinatális veszteséget még ma is óriási tabusítás övezi, ami az érintettek számára megnehezíti a feldolgozást. Ennek a tabunak a ledöntését tűztük ki célul azzal, hogy ezentúl rendszeresen mutatunk be olyan érintett nőket és családokat – és az egyéni útjukat a feldolgozásban –, akik, illetve amelyek bebizonyítják: senki sincs egyedül ebben a fájdalmas folyamatban. A sorozat első részében Palágyi Ildikó dzsesszénekesnő és két átsuhanó babája történetét olvashatjátok. Vasali Katalin fotóművész történetét ITT, Gurubi Ágnes íróét pedig ITT találjátok. 

Filákovity Radojka