„Az ikerbabáink elvesztése rámutatott: nem az idő gyógyít, hanem az, amit kezdünk vele”

–

„Úgy éreztem, mintha kifosztottak volna. Nemcsak a kisbabáinktól fosztottak meg, hanem az elképzelt jövőnktől is” – kezdi Ramóna, ahogy rákanyarodunk a tatai Öreg-tó partján lévő sétányra.

Az eső pár órával ezelőtt még megállíthatatlanul esett, a nyomát azonban már csak pár pocsolya őrzi. A víz szikrázóan veri vissza a nap sugarait – az ősz kegyelme ez.

Miközben a babakocsiban az egyéves Lél érdeklődőn figyel, Ramóna elmeséli: gyerekkori álma volt, hogy ikres anya legyen. Mindig örömmel figyelte a nagymamáját és annak ikertestvérét, tetszett neki a köztük lévő erős kapocs. Így amikor kiderült, hogy ikrekkel várandós, az öröme a férjével határtalan volt.

„Most már elfogadtam, hogy ez a vágyam nem fog megvalósulni úgy, ahogy szerettem volna – mert ikres anya lettem ugyan, de ez a tény a külvilág számára láthatatlan.”

Arra, hogy mi okozhatta három évvel ezelőtt az addig teljesen egészséges ikerbabáik halálát a terhesség 21. hetében, a mai napig nem kaptak magyarázatot. Csupán feltételezések vannak és a „mi lett volna, ha?” örökké kínzó kérdése.

Semmi sem jelzi előre a vihart

Ramóna épp a szüleit látogatta vidéken, amikor egyik pillanatról a másikra rosszul lett. „Fájt a derekam és hőemelkedésem lett, és mivel százötven kilométerre voltam a saját orvosomtól, a helyi ügyeletre mentünk be. Ott elvégeztek néhány vizsgálatot – akkor még úgy tűnt, a babákkal minden rendben. Velem kapcsolatban azonban nem tudtak semmi pontosat mondani, Covidra gyanakodtak, tesztet viszont nem csináltak. A fenyegető vetélés veszélye miatt hétvégére bent tartottak megfigyelésre, de nem gondoltam, hogy nagy a baj, az ultrahang alapján ugyanis az ikrek jól voltak.”

Csakhogy Ramónának egy napra rá felment a láza, így karanténba helyezték, de további egy napnak kellett eltelnie, mire elvégeztek rajta egy Covid-tesztet. Az eredménye negatív lett, mivel azonban a gyulladásos értékei enyhe növekedést mutattak, antibiotikumot kapott. Mindeközben az egyik kisbabánál gondot észleltek: elkezdett szivárogni a magzatvíz.

Várakozással, bizonytalansággal és félelemmel teli napok váltották egymást, mire az adott intézményben belátták: Ramónát át kell szállítani egy olyan kórházba, ahol a babákkal magasabb szintű segítséget kaphatnak.

„Végig azt éreztem, hogy nem vagyunk jó helyen. Nagyon sokat késlekedtek az átszállításommal is, és mire a fővárosba kerültem a saját orvosomhoz – akivel egyébként végig tartottam a kapcsolatot –, addigra az egyik kisbabánál már alig volt magzatvíz, kényszertartásba került. Az antibiotikum ellenére nagyon magasak voltak a gyulladásos értékeim, a gyulladás gócpontját viszont nem tudták megállapítani.

Azt mondták, ha sikerül enyhíteni a mértékét, akkor lehet esély arra, hogy megpróbálkozzanak a magzatvíz visszatöltésével. Ez még egy babával is kockázatos, ikervárandósság esetén különösen nehéz, mi viszont bíztunk benne, hogy sikerül. Mindenbe kapaszkodtunk, ami egy kis reményt is jelentett.”

Ekkor azonban már elkezdték felkészíteni Ramónát a legrosszabbra, ami pár nap múlva be is következett.

Amikor az addigi életed véget ér

Az ultrahangon kiderült, hogy a babájuknak, akinél a magzatvíz szivárgott, már nincs szívhangja. „A másik baba azonban jól volt, azt mondták, próbáljak meg rá koncentrálni.

Az egyik felem készült belehalni a veszteségbe, a másik próbált erős maradni miatta.”

Bár semmi sem volt garantált, úgy tűnt, lehet arra esély, hogy a terhessége a még életben lévő babával tartható legyen, persze végig kórházi felügyelet alatt. Ramóna minden napot, amikor érezte őt mozogni vagy látta az ultrahangon, ajándékként élt meg. „Négy ilyen ajándék nap jutott nekünk, amikor úgy döntött, a testvére nélkül nem marad velünk.”

Ramónánál váratlanul beindult a szülés (orvosilag a vetélés rá a pontos kifejezés, hiszen a terhesség 24. hete előtt következett be, de ilyen előrehaladott várandósságnál a kismamának ugyanúgy meg kell szülnie a babáját – a szintén érintett szerző).

„Az a babánk született meg először, aki már napok óta nem élt, és miután ő a világra jött, a méhszájam elkezdett visszazáródni, mintha menteni akarná a másik, még életben lévő babát. Sajnos nem sikerült.”

Mi marad, ha nincs lehetőség a búcsúra?

Mivel Ramónánál komplikációk adódtak a szülés során, be kellett szállítani a műtőbe. Mire felébredt az altatásból, a babáit már elvitték. „Nem sokkal később érkezett meg a férjem is, aki a munkája miatt volt távol, így sajnos nem volt lehetőségünk a búcsúra – ez iszonyúan nagy űrt hagyott bennünk.”

Az ember nem feltétlenül tudja, mi a jó döntés egy ilyen helyzetben. Ramónának korábban a szülésznő azt javasolta, ne nézze meg a babáit, nem jó, ha így emlékszik rájuk. És a családja is ugyanebben erősítette, ő pedig teljesen elbizonytalanodott. „Tudom, hogy a jó szándék vezérelte őket, és bár biztosan van olyan, akinek megnehezíti a feldolgozást, ha megnézi, a kezébe fogja a babáit, utólag úgy gondolom, nekünk inkább megkönnyítette volna a gyászt” – mondja.

Férjével szerették volna kikérni a babáikat, hogy nyugalomba helyezhessék őket, a várandósság 24. hete előtt bekövetkezett veszteség esetén azonban erre nincs egységes protokoll a hazai intézményekben – az, hogy sikerrel jár-e az érintett pár, sokszor az ott dolgozók segítőkészségén, jóindulatán múlik. Az ő kérésüket elutasították.

„Nagyon visszavetett minket a gyászfeldolgozásban, hogy nem tudtunk tőlük méltó módon elbúcsúzni, eltemettetni őket, így nekünk kellett megteremteni hozzá a rituálékat: később csináltattunk emléktetoválást, elültettünk két kis fát az emlékükre, és azon a napon, amikorra ki voltam velük írva, minden évben felengedünk két lufit az égbe.”

Amit szavakba önteni nem lehet

Ramóna a veszteség miatt érzett fájdalmát szinte az első pillanattól alkotással próbálta kidolgozni magából. Ösztönösen nyúlt a papírért, hogy lerajzolja azokat a benne kavargó érzéseket, amiket szavakba önteni nem lehet. „Iparművészeti középiskolába jártam, de a férjemmel hivatásos katonák vagyunk, így a rajzolás mindig is inkább hobbi maradt.

A veszteség hatására azonban rájöttem, hogy a segítségével anélkül tudom megjeleníteni, amit érzek, hogy azt szavakba kelljen önteni – később már az is könnyebben ment, de az elején így jutottam el az érzéseimhez.

Pont ekkor jött velem szembe a Babagenetika Egyesület felhívása az Átsuhanó babák világnapja alkalmából rendezett kiállításra (amelyre idén is várják a pályaműveket – a szerző), így készítettem arra egy rajzot.”

Ramóna aztán Apró szárnyak címmel létrehozott egy Instagram-oldalt is a rajzainak, majd a gyönyörű képek mellett egy idő után már egyre bővebben írt a saját megéléseiről, érzéseiről. És bár az oldalt azért hozta létre, hogy az ismerőseiket, családtagjaikat avassa be rajta keresztül abba, min mennek keresztül a férjével – elmondani ugyanis nem mindig tudta –, egyre többen kezdtek el kapcsolódni hozzá.

Posztjai ma is rengeteg sorstársnak jelentenek kapaszkodót, rajzai már tetoválás formájában is visszaköszönnek. Erre a fajta érzékenyítésre pedig óriási szükség van ma. Azt ugyanis, hogy mit okoz a perinatális veszteség tabusítása, ők is a saját bőrükön tapasztalták a férjével.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Apró Szárnyak (Ramóna) (@apro.szarnyak) által megosztott bejegyzés

Már a távozókra sem haragszik

„Voltak a környezetünkben olyanok, akiknek túl szoros lett a cipő, amibe belépni kényszerültünk, és mivel nem tudták, mit mondjanak, hogyan segítsenek, komfortosabb volt nekik távol maradni.

Volt, aki visszatért, volt, aki azóta sem, de már nem bánom, mert jöttek helyettük mások. A sorstársak személyében rengeteg új ember lépett az életünkbe, akik pótolni tudták azokat, akik nem maradtak velünk.”

Ramóna azt mondja, már nincs benne harag a távozók iránt, sőt, megérti őket. Nem könnyű ugyanis egy ilyen helyzetben a másik felé közelíteni. A halál és a gyász ma is tabu – egy kisbabáé főleg. A legtöbb embernek nincsenek eszközei hozzá, hogy egy ilyen helyzetben jól támogassa az érintetteket. Emiatt viszont sajnos felesleges sérüléseket is képesek okozni az érintetteknek.

Ramóna és férje igyekeztek a kellemetlen kérdések elébe menni: a veszteség után közzétettek egy posztot az interneten. Ám így is akadt kolléga, aki, miután Ramóna visszament dolgozni, csodálkozva kérdezett rá nála: ki vigyáz az ikrekre, ha ő már munkába állt?

„Idővel megtanultam minden nehéz kérdésre válaszolni. Az őszinteség lett az én fegyverem, bár nem mondom, hogy a nyíltságba ne vegyült volna olykor némi szarkazmus is. A perinatális gyászban sok a váratlan trigger, ami még évek elteltével is visszaránthat életed legfájóbb pillanataiba.

Mert minden velünk marad, amit átéltünk – annyit tehetünk csupán, hogy megtanulunk együtt élni vele. Azt mondják, az idő gyógyít, de szerintem ez nem igaz. Nem az idő gyógyít, hanem az, amit kezdünk vele. Az ikrek elvesztése életem legnehezebb tanulása volt, ami teljesen átformált.”

Azt mondja, a veszteség hatására rengeteget fejlődött a személyisége. Az ikreknek köszönheti azt is, hogy bár sosem gondolta, hogy testhezálló lenne számára a segítő szakma, a veszteség mégis arra vezette őt: elvégzett egy gyászcsoport-vezetői képzést, és jelentkezett mentálhigiénés segítő szakra.

 „Most írom a szakdolgozatomat, és minden, amit átéltem a képzés keretein belül, az Hanga és Vid ajándéka. Ahogy az is, hogy a férjemmel való kapcsolatunk is erősebb azóta.” Megtanultak jobban kommunikálni egymással, még inkább értékelni, amijük van, mert már tudják, hogy milyen illékony minden, hogy semmi sem magától értetődő. Ez a tudat pedig Ramóna következő terhességét is átszínezte. 

Készen egy új életre

Több mint fél év telt el a veszteség után, amikor a férjével először megfogalmazódott bennük, hogy a lelkük készen áll egy újabb baba érkezésére. Mivel előtte több szakorvos abban erősítette meg őket, hogy ami velük történt, annyira egyedi, hogy nem fog újra megismétlődni, különösebb kivizsgálások nélkül vágtak bele újra a próbálkozásba – ám sikertelenül. A pozitív terhességi teszt után az ultrahang nem mutatott életjelet.

„Mivel az orvosok nem tudták eldönteni, hogy méhen belül vagy kívül termékenyültem meg, visszakerültem ugyanabba a kórházba, ahol az ikreket megszültem. Majdnem egy hétig ott voltam, mire dűlőre jutottak a kérdésben, és elvégezték a missed abnál szükséges beavatkozást. Ez alatt az idő alatt visszatért minden, amit ott megéltem.

Nagyon megviselt az is, hogy egy újabb sikertelenséggel kell szembenéznünk. Csak az ikrek jártak a fejemben: ha velük minden rendben lett volna, nem kellene ezen átmennem.”

A sikertelenség hatására viszont felkeresték a Babagenetika Egyesületet, és az alapító, Sevcsik M. Anna segítségével jutottak el ahhoz az orvoshoz, akinek végül a Ramóna ölében épp a szívószálakkal munkálkodó, egyéves, aranyhajú Lélt köszönhetik.

Aki saját jogán érkezett

De bármennyire óriási volt is az örömük, Ramóna nehezen tudott megérkezni a terhességbe – a veszteség átszínezett mindent. Hiába kísérte pszichológus a várandóssága alatt, hiába beszélt napi szinten szivárványbabát váró sorstársakkal, rettentően nehéz volt eljutni addig a szakaszig Léllel, amikor az ikreket elvesztette. „Miután azonban elhagytuk a 21. hetet, minden új volt, így a félelmek is redukálódtak. Aztán az adott nagyobb megnyugvást, amikor elértük az életképesség határát, a 24., majd a 28. hetet – mert tudtam, ha véletlenül megszületne, akkor már lenne esélye.”

Mindig a soron következő szakaszra koncentráltak csak, és mindig igyekeztek megkeresni benne a kapaszkodókat. Hétről hétre, ultrahangról ultrahangra éltek, Ramóna pedig közben igyekezett dolgozni magán, hogy meg tudjon érkezni a várandósságba. Egy súlyos veszteség után, amikor a félelem mindent átjár, az nem olyan magától értetődő ugyanis.

„A harmadik trimeszternél éreztem azt, hogy meg tudtam érkezni ebbe a várandósságba, és az aggodalom mellett már ugyanannyi önfeledt pillanatot is képes vagyok megélni. Ebben a folyamatban a lelkiismeret-furdalással is meg kellett küzdenem: az érzéssel, hogy miért nem örülök jobban már az első pillanattól ennek a várandósságnak. De meg tudtam magammal beszélni, hogy amit érzek, az normális, a félelmeknek helye van egy veszteség utáni terhességben.

Sokan azt hiszik, ha megszületik egy újabb baba, az felülír mindent. Tény, hogy rengeteget gyógyított minket Lél, de ő nem ezért született, hogy a mi fájdalmunkat enyhítse. Nem ez a feladata. A saját jogán van itt. És attól függetlenül, hogy ő itt van, még továbbra is fáj, ami velünk történt”

– mondja Ramóna, hozzátéve, hogy nem felejteni, pótolni akarták Léllel az elvesztett ikreiket, mert azt nem lehet. Ahogy azt ugyanis gyönyörűen megfogalmazta az Apró szárnyak oldalon: „Lél ittléte és születésének csodája mutatta meg nekem igazán, hogy mit is vesztettünk, és ez letaglózó volt. Nem tudhatjuk meg soha, hogy nekik milyen illatuk lett volna, milyen érzés lett volna az ölelésük, hogy mivé válhattak volna. A legnagyobb boldogság nekünk Lél, a hiány mégis marad…”

Képek: Bielik István / WMN

A perinatális veszteséget még ma is óriási tabusítás övezi, ami az érintettek számára megnehezíti a feldolgozást. Ennek a tabunak a ledöntését tűztük ki célul azzal, hogy ezentúl rendszeresen mutatunk be olyan érintett nőket és családokat – és az egyéni útjukat a feldolgozásban –, akik, illetve amelyek bebizonyítják: senki sincs egyedül ebben a fájdalmas folyamatban. A sorozat első részében Palágyi Ildikó dzsesszénekesnő és két átsuhanó babája történetét olvashatjátok. Vasali Katalin fotóművész történetét ITT, Gurubi Ágnes íróét ITT, Molnár Emese énekesnőét pedig ITT találjátok. 

Filákovity Radojka