„Még nem is volt baba. Majd lesz másik” – Vasali Katalin fotóművész története

–

A szó fegyver. Éles, csőre töltött puska. Vigyázni kell vele, képes megsebezni a másikat – mély és sokáig sajgó sebekkel. Vajon mikor fogjuk ezt megtanulni?

A B32 Galéria falán lógó mondatok, amelyeket Kata érintett nők segítségével szedett csokorba – több mint százhatvanat közülük –, mind sebeket ejtettek valakin. Nem szándékosan akartak fájdalmat okozni velük azok, akik kimondták őket, egyszerűen csak nem tudták, hogyan lehet egy olyan mély tabusítással körbeszőtt témáról jól beszélni, mint a perinatális gyász.

„Megismertem egy sorstársam történetét, aki az első vetélését követően a nem megfelelő reakciók miatt a további négy vetéléséről már nem is beszélt senkinek a környezetében. Ott volt egy nő öt vetéléssel, aki ebben tök egyedül volt a férjével. És ez számomra megdöbbentő”

– kezdi Kata, ahogy körbevezet a tárlaton, amelyet a Budapest Fotófesztivál keretein belül nyitottak meg nemrég, és amely saját gyászfeldolgozásának legfontosabb momentumait őrzi.

Katának és férjének már volt egy kisfiuk, amikor eldöntötték: szeretnének még egy babát

A kislányuk azonban nem jött könnyen, egy évet vártak rá, Kata hormonkezelésen is átesett. A várandóssága a kezdetektől nem volt zökkenőmentes, ennek ellenére végig bizakodott. „Még akkor is azt gondoltam, hogy a babával nem lesz semmi baj, amikor a vetélés előtti héten kórházba kellett szállítani súlyos vérzés miatt” – mondja.

És bár ezt akkor még nem vették észre, később kiderült, hogy nemcsak a vérzés a gond, hanem időközben a magzatburok is megrepedt.

„Mivel akkor még volt magzatvizem, az ultrahangon rendben találták a babát, a biztonság kedvéért azonban öt napig bent tartottak. Közben folyamatosan szivárgott a magzatvizem, de mivel nem csináltak újabb ultrahangot, ez nem derült ki.

Öt nap után engedtek ki, és nagy szerencsémre másnapra volt időpontom genetikai ultrahangra egy másik kórházba – ha nem így lett volna, komolyabb baj is történhetett volna.”

A genetikai ultrahangon ugyanis már azt állapították meg, hogy szinte semmi magzatvize nincsen, és a babája nagy veszélyben van. Ezúttal nem abba a kórházba ment vissza, ahol előtte feküdt, hanem oda, ahol végül mindegyik babáját szülte – itt azonban folytatódott a kálváriája.

„Nagy bizonytalanságban tartottak, sokáig senki sem mondott semmi konkrétumot. A kisbabám még élt, de addigra már kényszertartásban volt. Ma már tudom, hogy ha ez a terhesség adott szakaszában elhangzik, akkor ott már nincs semmi esély, hiszen a magzatnak nincs helye mozogni, fejlődni, növekedni.”

Ennek ellenére továbbra is bizonytalanságban tartották, és napokat kellett várnia arra, hogy megszakítsák a terhességét

Kata sokáig nem tudta, miért váratják, miért nem történik már valami – bármi. Mint később kiderült, aznap, amikor felvették az osztályra, az ügyeletben lévő szonográfus nem jelezte az ultrahangos papírokon, hogy a baba már kényszertartásban van, ezért – mivel még élt – az orvosok vártak.

„Elkezdték figyelni a gyulladásos értékeket, mert ha azok növekedésnek indulnak, azt jelenti, hogy a helyzet már az én egészségemet is veszélyezteti, és akkor mindenképp meg kell indítani a szülést. Persze már voltak gyulladásra utaló értékek, de azok nem voltak olyan magasak, ami indokolta volna az orvosok részéről a beavatkozást, ezért továbbra is várakozó üzemmódba helyezkedtünk.”

Végül az orvosa beavatta a dilemmába: ha tovább várnak, elképzelhető, hogy a vetélés magától megtörténik, ellenkező esetben azonban Kata méhe is veszélybe kerülhet. Mivel a magzat még mindig életben volt – bár továbbra is kényszertartásban –, Katának kellett meghoznia a végső döntést, ami alapján elindíthatják a folyamatot.

„Kértem a kórházi orvost: mondja meg, mit csináljak, és én azt fogom csinálni, csak ne nekem kelljen dönteni. De azt mondta, ezt nem lehet. Ők csupán az esélyekről, a kockázatokról tájékoztathatnak, de azt nem mondhatják meg, mit tegyek – nekem kell kimondanom, mit szeretnék. Bár tudtam, hogy semmi esélye nincs ennek a kisbabának, mégis iszonyúan nehéz volt. Mindeközben pedig ott volt a kisfiam is, aki hiányolt – erős volt bennem a vágy, hogy hazamenjek hozzá. Végül az segített, amikor beszélni tudtam a saját nőgyógyászommal, aki kimondta: nincs reális esély arra, hogy a baba és én is rendben legyünk. Miután döntöttem, elindították a folyamatot, másnap reggel pedig, a tizennyolcadik héten, megszültem. Fizikailag nem éreztem nagy fájdalmat.”

„Ez egy nagyon magányos helyzet”

A perinatális veszteség izolál. Sokan a gyászoló szülők környezetéből annyira nem tudnak mit kezdeni a helyzettel, hogy néma csendbe burkolóznak.

A csend azonban fáj és szégyenérzettel tölt el. Gyakran azoktól vág el, akiknek a közelségére szükség lenne.

Kata azt mondja: nagyon sok olyan barátja volt, aki nem merte felhívni a történtek után, inkább az anyukájánál érdeklődtek a hogyléte felől. „Ez egy nagyon magányos helyzet. Van ugye egy része a társadalomnak, akik bátorítani, támogatni próbálnak, de tudás és eszközök híján rossz mondatokkal teszik mindezt. A másik végletet pedig azok jelentik, akik eltűnnek, nem keresnek. Tudom, hogy egyikük sem akar bántani, hogy nem akarnak rosszat, csak a téma tabusításából adódóan nem tudják, hogyan lehet jól közeledni egy ilyen veszteséget átélt szülőpárhoz. Számomra például nem kellettek volna különösebb szavak, csak az, hogy egyáltalán felemeljék a telefont, és meghallgassanak.”

A jól támogató, megtartó háttér elengedhetetlen a veszteség feldolgozásában. Katának ebben a nehéz helyzetben óriási támaszt jelentett a kisfia és a férje – kettejük köteléke nélkül szerinte magukat sem tudták volna megtartani ebben a kettéhasadt, kibillent állapotban, amit a gyász hoz magával.

Hogyan lehet elgyászolni a jövődet?

„Amikor elveszítjük egy szerettünket, aki hosszú ideig az életünk része volt, akkor leginkább a vele közös múltunkat gyászoljuk el. Viszont, ha egy magzatról vagy egy kisbabáról van szó, akkor bizonyos értelemben a jövőnket veszítjük el.

Egy szülő számára az a természetes, hogy a babája – születésétől kezdve – az élete része lesz. És hogy az élet rendje az, hogy szülőként előbb megy el, mint a gyereke. Egy ilyen veszteség hatására viszont az ember egy időre céltalanná válik, nem tudja, hogyan kellene újjáépítenie magát és a jövőjét” – mondja.

A folyamatot nehezíti, hogy miközben a halálhoz számtalan rituálé kapcsolódik, egy embrió, valamint egy magzat elvesztésekor kevés a mozgástér. Nincs olyan társadalmilag bevett szertartás, ami keretet adna a búcsúnak – és ezzel együtt némi megnyugvást nyújthatna. „Azzal, hogy nincs szertartásos lezárása az életnek – az csak hirtelen megszakad –, nehéz mit kezdeni. A várandósság huszonnegyedik hete előtt bekövetkezett veszteség esetén sok helyen még a magzatot sem lehet kikérni, hogy utána el lehessen hamvasztani és végső nyugalomba helyezni – ha mégis, erről a lehetőségről kevesen tudnak, és nagyon esetleges, időben hozzájutnak-e ehhez az információhoz” – fejti ki Kata. Őt a kórházi pszichológus tájékoztatta, és az osztályos szakorvos elutasító válasza ellenére mindent megtett, hogy gondoskodni tudjon a kislányuk hamvairól.

Az, hogy végül az adódó akadályokat leküzdve sikerrel járt, iszonyúan fontos volt számára a búcsúban. Ennek hatására született meg a kiállítás legfontosabb képe is, ami egy virágot ábrázol a kislányuk hamvaival. 

Kata a történtek után ugyanis rögtön tudta, hogy ezt a traumát bele szeretné dolgozni a művészi munkájába. Amellett, hogy ez nagy segítség volt számára a gyászfeldolgozásban, azért is tartotta fontosnak, hogy foglalkozzon vele, mert – az anyaság más aspektusaival ellentétben – a perinatális veszteségnek szinte nincs is művészi vizuális megjelenítése (pláne friss, kortárs megfogalmazása), holott nagyon sokakat érint.

„A velünk történtek hatására derült ki például, hogy a mi közvetlen környezetünkben is mennyien érintettek – csak nem beszéltek róla. Holott ez a veszteség ugyanúgy egy életesemény, mint egy kisbaba születése.”

A segíteni akarás új perspektívákat nyitott

A gyászfeldolgozás módja olyan, mint az emberi ujjlenyomat: mindenkié nagyon egyedi, csak rá jellemző. Kata számára a kislánya hamvairól való gondoskodás, a terápia, a fiai jelenléte – időközben ugyanis az élet utat tört magának: megszületett második kisfiuk – és a művészi munka mellett, ami a kiállításában csúcsosodott ki, sokat segített annak a vágyának a beteljesítése, hogy szélesebb körben is valami maradandó segítséget nyújtson a sorstársaknak.

„Már először is nagyon zavart, hogy a Farkasréti temetőben – ahová mi járunk – nincs olyan kijelölt hely, ahol a vendégbabákra lehetne emlékezni, ahol halottak napján gyertyát tudok gyújtani a kislányomért. A második halottak napjához közeledtünk a kislányunk elvesztése óta, amikor megérett bennem az elhatározás, hogy petíciót indítok egy ilyen emlékhely létrehozására a Farkasréti temetőben.”

A kezdeményezése sokakat megmozgatott: pár ezernél tartott az aláírók száma – és már egy kortárs szobrászművész, Farkas-Pap Éva is jelentkezett az emlékmű megalkotására –, amikor Kata felvette a kapcsolatot a temetővel. „Nagyon nyitottan álltak az ötlethez, azt mondták, biztosítják a helyet az emlékműhöz – már helyszínbejáráson is voltunk. Hihetetlen, hogy az érzéseimből elkezdett megszületni valami, ami engem is túl fog élni. És bár még a megvalósítás elején járunk, de nagyon jó érzés, hogy tettem valamit, amivel talán másoknak is segíthetek. Tudom, hogy vannak ilyen emlékművek Budapest más temetőiben, de a Farkasréti az egyik legnagyobb a fővárosi temetők közül, és innen mégis hiányzik” – mondja Kata. Szerinte minden temetőben szükség lenne egy ilyen emlékhelyre.

„Hiszen mindenhol nagyon sok érintett család van. És ha csak egy gyertyát tudnának gyújtani ezeken a helyeken, az már rengeteget segítene.”

Ahol már nincs feletted más, csak a végtelen égbolt

Egy zarándokút létrehozását is tervezik, ami a temető központi részében elhelyezkedő emlékhelytől vezetne fel, az Angyalok kertjébe. A felfelé tartó út a gyászfolyamaton való végighaladást szimbolizálná, amelynek a végén is lenne egy kicsi emlékmű – ott, ahol már nincs semmi az ember felett, csak a kék ég.

Annak ellenére, hogy időbe telt számára, hogy a fájdalom mellett más érzések is helyet kapjanak a babájával kapcsolatban, Kata ma már hálát érez azért, hogy a kislányuk – ha csak ennyi időre is – volt nekik.

„Mert ilyen rövid idő alatt is annyi mindenre megtanított, olyan sok dolgot megváltoztatott bennem. Egy ilyen veszteség után az ember már alapvetően is másképp szemléli a világot – hiszen tisztában van az élet törékenységével.”

Azt mondja, a babájuk sokkal erősebbé tette, kilökte őt a „langyos vízből”, amelyben addig volt. 

„Nagyon rég nem dolgoztam magamon annyit, mint a veszteség hatására. Nagy árat fizettem érte, de neki köszönhetően jutottam oda, ahová mindig is szerettem volna: hogy valami olyat csináljak, ami másoknak is segítséget jelenthet – mint például ez a kiállítás vagy az emlékhely létrehozása. A veszteség ellenére ma már tudom, hogy a kislányom nem jött hiába. Hogy fontos célja volt az életemben.”

A kiállítás május 12-ig megtekinthető a B32 Galéria és Kultúrtérben (XI., Bartók Béla út 32.).

A perinatális veszteséget még ma is óriási tabusítás övezi, ami az érintettek számára megnehezíti a feldolgozást. Ennek a tabunak a megdöntését tűztük ki célul azzal, hogy ezentúl rendszeresen mutatunk be olyan érintett nőket és családokat – és az egyéni útjukat a feldolgozásban –, akik, illetve amelyek bebizonyítják: senki sincs egyedül ebben a fájdalmas folyamatban. A sorozat első részében Palágyi Ildikó jazzénekesnő és két átsuhanó babája történetét olvashatjátok.

A képeket készítette: Bielik István

Filákovity Radojka