–

Miért fontosak a gyerekkori fotók?

Ha belegondolsz, azokról a gyerekkori emlékekről, amelyeket képes vagy felidézni, általában van fotód is. Persze ez logikus: amikor kicsit nagyobb voltál, boldogan nézegetted a rólad készült képeket, albumokat. És 

a szülők ilyenkor elmesélték, hogy „itt ettél először csokit, amit meg sem akartál kóstolni”, itt meg a „Balatonon nyaraltunk”. Ezeket a sztorikat ráadásul jó eséllyel többször is meghallgattad, így már „emlékszel” is rájuk, akkor is, ha a csokievés idején kétéves voltál, és valójában nem is emlékezhetsz az élményre. 

És ez persze pár (száz) kép esetén csak néhány sztori, na de mi lesz a mi gyerekeinkkel, akiknek a felnőttkorára a felhő milliónyi képet őriz majd?!

Kérdés, hányat fognak vajon látni belőlük.

Magamnak is mondogatom: nem kell mindenről 1560 fotó, sőt igazából nem is kell mindenről fotó. Ráadásul, amit szerintem a legtöbben ellinkeskedünk, pedig nem kellene, az a képválogatás. Pedig ez később nagyon fontos lehet.

Baj, hogy a mai gyerekekről annyi fotó készül?

Bár szakértők fogalmaznak meg aggályokat a túlfotózott gyerekkor kapcsán, például azt, hogy ha a „fotózás” egy rendszeres esemény, az befolyásolhatja a gyerekek személyiségfejlődését. Benne van ugyanis a kockázata, hogy az egészen kis gyerekek hamarabb ébrednek öntudatra (és kezdenek el „viselkedni” a kamera előtt), és később akár túlzottan önkritikussá, szorongóvá és hiúvá válhatnak az élmények következtében (erről itt olvashatsz például). De ezt talán meg lehet előzni azzal, hogy inkább természetes élethelyzeteket, elkapott pillanatokat fotóz az ember, amíg kicsi a gyereke, nem pózokat. Az viszont, hogy a helyzeten mennyit ronthat, ha publikáljuk is a képeket valamilyen közösségimédia-felületen, már nagyon régóta vita tárgya. (Olvassátok el Gyurkó Szilvi Facebook-bébikről szóló cikkét és annak folytatását, érdemes.)

Később, amikor nagyobbak már a gyerekek, tele van az élet olyan helyzettel, amiket „muszáj” fotózni. Helyzetekkel, amiket a mi gyerekkorunkban is megörökítettek a szüleink, és ahol azért is elővesszük a telefonunkat, mert az összes többi szülő is ezt teszi. Aktuális például az évnyitó – vagy néhány hónapja az volt a bizonyítványosztás. Én is fotózom persze. De azért döbbenetes néha kicsit kívülről ránézni a helyzetre, ahogy egy iskolai műsorban a színpadon van 30 gyerek, a nézőtéren pedig telefonerdő. 

Élénken emlékszem rá – és persze videón is megvan –, ahogy a színpadon szereplő kisiskolás gyerekem keresi a pillantásom, de nem találja, mert nyilván legalább a telefonom kijelzőjén akartam látni, mi történik, így a készülék kitakarta a szemem. Nagyon rosszul éreztem magam tőle, 

de az a gondolat sem vonz, hogy akkor NE legyen egy fotó (videó) sem a számára fontos szereplésről. És persze azok a gyerekek, akik abban szocializálódtak, hogy a szüleik azt is lekapják, ahogy cukin esznek, alszanak, játszanak, néznek, utaznak a villamoson, nyilván keresik is a fontos pillanatok kézzelfogható emlékeit.

De mi lesz ezekkel az emlékekkel?

Már korábban is említettem az ellógott képválogatást, de most konkrétabb leszek: törölni, szelektálni és mappázni kell a fotós, videós emlékeinket, mert néhány év múlva nemcsak a gyerekeink, hanem mi magunk is meg fogunk zavarodni. Nagyon távol áll tőlem a bezzeg az én időmben attitűd, de azért gondoljunk bele: előhívattunk egy 36-os filmet, amiből három rontott volt (jó esetben csak annyi), azok mentek a kukába, a többi meg albumba, dobozba, fiókba, akármibe. Most a telefonomban ömlesztve vannak 

cuki gyerekek, akik ugyanazt csinálják 16 tökéletesen egyforma képen, majd újabb 16 kép következik róluk egy másik szögből. Aztán jönnek ruhák, amiket lehet, hogy meg akartam venni, egy, amit meg is vettem. Fontos munkaügyi dolgok következnek jegyzetben, aztán címek, amiket meg kellett jegyezni, ezért kifotóztam őket a térképről. Az autóm kiírt egy fura hibaüzenetet, lefotóztam. Színházjegy. Lefényképezett vacsora (6 kép). Újabb cuki gyerekképek, vacsoráznak 12 képen át. 

Persze a szolgáltatók reagálnak erre a jelenségre, sok telefon dob fel random emlékeket, amiket nagyon jó nézegetni. De, és ezt saját tapasztalatból mondom, egy fotókönyv vagy album forgatása egészen más élményt ad, és tényleg sokkal többet mesél lapozgatás közben az ember. Persze tisztában vagyok vele, hogy albumot készíteni óriási meló. De nem látom magam előtt, hogy majd nagymamaként a telefonnal a kezemben sztorizgatok az unokáimnak. 

„A férfi építi a házat, a nő teremt belőle otthont” – a nők helyzete Vietnámban

WMN Life – 2023. szeptember 6. – FB

A gyerek mint fotós

Az utolsó, szerintem fontos része a fotókkal konstruált gyerekkornak az, hogy érdemes (akár egészen kis kortól kezdve) a gyerekek kezébe adni az eszközt, hogy az ő szemüvegén keresztül is lássunk. Erről már készült tanulmány is. 7, 11 és 15 éves gyerekek részvételével nézték meg, hogy mennyire más képeket készítenek ők, mint a felnőttek. És már a kisebbeknél is megjelent egy – a családtól eltérő – egyéni perspektíva. Persze tudom, hogy ezek a körök csak növelik a képek számát, és nyilván egyáltalán nem azt ajánlom, hogy 7 éves gyerekek kapjanak egy mindennel felszerelt okoseszközt – maximum egy használaton kívüli, net nélküli telefont vagy egy kisebb (és olcsóbb) digitális fényképezőgépet. Mert ha már a mi perspektívánknak több tízezer képet szentelünk, szerintem érdemes néha váltani. És leginkább mérlegelni, hogy egy adott pillanatot érdemes-e megőrizni vagy elég „csak” megélni.

Ti hogy vagytok ezzel?

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Isabel Pavia

Tóth Flóra