Az emlékeinkkel és a kötődési vágyunkkal a legkönnyebb manipulálni minket

–

Zepotha valódi kultstátuszt szerzett magának az interneten: mostanra már 208 milliós megtekintésnél jár a hashtag, amit inspirált. Az 1987-ből származó véres horrornak nemcsak hatalmas rajongótábora van, de komoly összegekért árulnak online bármit, aminek köze van ehhez a mára gyakorlatilag fellelhetetlen klasszikushoz – legyen az poszter, VHS kazetta vagy a karakterekhez köthető ruhadarabok –, és emberek százai idézik fel a film „traumatizáló” jeleneteit, amiket ennyi év után sem tudnak elfelejteni.

A Do You Remember Me? című, a filmhez írt slágerről nem is beszélve, amely már több mint 15 ezer TikTok-videónak adott alapot, és elég jó úton jár afelé, hogy a platform egyik legfelismerhetőbb dala legyen. Ez utóbbi pedig valószínűleg az egyetlen olyan dolog a Zepotha körül, ami nem teljes hazugság – a film ugyanis valójában sosem létezett. 

Mondtam már, hogy pont úgy nézel ki, mint ____ a Zepothából?

Bár mostanra leginkább ártatlan online hoaxként vagy hatalmas belsős viccként lehetne definiálni a Zepothát, eredetileg pusztán egy volt a sok marketingfogás közül, amivel a fiatal zenész és a trend elindítója, Emily Jeffri megpróbálkozott, hogy promotálja az új albumát, amely találóan a Soundtrack for an 80’s Horror Movie vagyis a „zene egy nyolcvanas évekbeli horrorfilmhez” címet kapta.

A 18 évesen már igazi TikTok-veteránnak számító Jeffri a dalai népszerűsítéséhez tudatosan használta fel a nosztalgiafaktort, és a '80-as évek kaszabolós filmjei iránt megújult érdeklődést. Tudta, hogy a kezdő zenészekkel túltelített oldalon nehéz lesz megtalálnia a közönségét, ha csak nem képes valami olyan taktikát találni, ami kiemeli őt a tömegből.

Augusztus 12-én tette közzé a profilján a mára virálissá vált posztot:

„Oké, új vicces ötlet: mi lenne, ha csinálnánk egy kamu horrorfilmet a '80-as évekből, legyen mondjuk Zepotha, és elkezdenénk mindenhol olyan kommenteket hagyni, hogy »pont úgy nézel ki, mint ____ a Zepothából«. Együtt nézhetjük, ahogy kialakul a sztori, új karakterek jelennek meg stb., és ezreket győznénk meg arról, hogy ez a furcsa című '80-as évekbeli horrorfilm tényleg létezik”. 

Jeffri teremtménye pedig nemcsak hogy beváltotta a hozzá fűzött reményeket, de alaposan túl is szárnyalta őket. Ebben jelentős szerepet játszott az, hogy az interaktív marketingfogás úgy megmozgatta az embereket, sokan észre sem vették, hogy játék közben a lány zenéjét népszerűsítik.

A trendben olyan sztárok vettek részt, mint a Disney Channelről ismert Maria Canals-Barrera vagy Hayley Kalil, sőt még a Netflix is posztolt róla. A hamis trailerek, filterek és remekbe szabott cosplayek segítségével Jeffri profilja 250 ezer követővel lett gazdagabb. Amennyiben a zenésznek sikerül kiterjeszteni ezt az érdeklődést az augusztus 25-én érkező albumra is, a Zepotha az utóbbi évek egyik legsikeresebb online kampányaként vonulhatna be a történelembe. A reakciók azonban sajnos egyelőre azt mutatják, hogy Jeffri jobban megállja a helyét marketingesként, mint a mikrofon előtt. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

jeffri (@emilyjeffri) által megosztott bejegyzés

A nosztalgia iránti vágy és a sebezhető emlékezet termékei

Bár nem mindennap sikerül valakinek átvernie több ország lakosságával felérő tömegeket, korántsem a Zepotha volt az első kamufilm, aminek a híre bejárta az internetet. A tavalyi év során nagyjából ugyanekkora szenzáció volt egy Goncharov című, hetvenes évekbeli fiktív gengszterfilm, amelyet Martin Scorsese eltűnt mesterműveként határoztak meg olyan szereplőkkel, mint Robert De Niro, Al Pacino és Cybill Shepherd.

A Zepothához hasonlóan a Goncharov is a TikTokon vált igazán népszerűvé, ám először egy Tumblr-posztban említették meg, és legújabb társával ellentétben, egyáltalán nem marketingcélra hozták létre. Sőt, az eredeti poszt egy furcsa, kínai cipő címkéjével kezdődött, amin a véletlenszerű szavak között ott szerepelt a Goncharov, mellette Scorsese nevével, és a kecsegtető „minden idők legjobb maffiafilmje” felirattal.

A vicces címke sok embert megmosolyogtatott, és közülük többen elkezdtek azzal poénkodni, hogy ők már látták a filmet, 2022-ben pedig valaki egy posztert is csinált hozzá, és ezzel meg is született a mém.

Végül maga Scorsese is beszállt a buliba a lányán, Francescán keresztül, akinek a kérdésére, miszerint hallott-e a trendről, annyit válaszolt: „igen, azt a filmet évekkel ezelőtt készítettem”. 

Különbségeik ellenére mind a Zepotha, mind a Goncharov-mém népszerűsége ugyanabból a már hosszú ideje kitartó kíváncsiságból ered, amelyet az internet népe táplál a „lost media”, azaz a már nem fellelhető médiatermékek iránt. Ez a gyűjtőfogalom azokat a filmeket, reklámokat, könyveket, zenéket és posztokat (vagyis nagyjából bármilyen médiatartalmat) jelöli, amelyek ma nem elérhetőek számunkra, ám mégis továbbélnek az emlékezetünkben.

Az elmúlt években több olyan közösség is kialakult online, amelyek célja, hogy felkutassák az ilyen műveket – vagy legalább megtalálják azokat az embereket, akik szintén emlékeznek az adott tartalomra.

Az r/lostmedia subreddit a mozgalom legfontosabb bázisa, de YouTube-on is megtalálhatók ezzel foglalkozó profilok, amelyek több hónapos kutatómunkát fektetnek egy-egy ilyen talány megoldásába. Az archívumukban több mint 8000 bejegyzés található, melyeknek mindegyike egy újabb rejtélyt jelöl: régi sorozatok sosem digitalizált epizódjai, törölt YouTube-videók, betiltott mesekönyvek és publikálatlan albumok, amelyeknek egy részére idővel sikerül is rábukkanni.  

Azonban az elveszett emlékek, amik igazán lázban tartják az internetet, általában azok, amik válasz nélkül maradnak

Ennek számtalan oka van, kezdve azzal a szomorú ténnyel, hogy például az '50-es évek előtt készült felvételek nagyjából fele nem maradt fenn megtekinthető állapotban (a némafilmes korszak művei esetében a szám pedig 90 százalékra nő). De a könyvek esetében is sokszor ugyanez a helyzet, mivel nehezebb időkben gyakran tűzre kerültek a kevésbé lényegesnek tartott alkotások.

Az újabb, tévés darabok esetében pedig sokszor csak nem volt fontos az őket közvetítő csatornának, hogy megtartson egy befuccsolt pilotot, vagy egy bizarr reklámot belőlük, így – hacsak valaki nem vette fel az adásokat –, egyedül azok fejében élnek tovább egyes műsorok, akik elég szerencsések voltak hozzá, hogy elkapják. És aztán persze ott van az utolsó kategória, amelynek sok szempontból a Zepotha is a tagja:

az elveszettnek kikiáltott, ám valójában fiktív médiatermékek csoportja, amely a nosztalgiára való hajlamunkat és az emberi memória sebezhetőségét használja ki annak érdekében, hogy meggyőzzön minket a létezéséről. 

A közös (nem létező) emlék kötődési élményt nyújt

Elhitetni több ezer emberrel, hogy emlékeznek valamire, ami valójában nem úgy, vagy egyáltalán nem történt meg, nem is olyan nehéz feladat, mint azt elsőre hinnénk. A memória ugyanis jóval képlékenyebb annál, hogy csalhatatlan lehessen: tudományos tény, hogy minden alkalommal, amikor felidézünk valamit, az agyunk megváltoztatja, ahogyan arra emlékezünk. Más szóval, amikor fejben újra átgondolunk egy történést, inkább arra emlékszünk, ahogyan előzőleg felidéztük, mintsem az eredeti eseményre.

1974-ben Elizabeth Loftus pszichológus kutatást végzett a szóhasználat, a hozzáadott információk és a hamis memória kapcsolatáról, amelynek során egy autóbalesetről mutatott felvételeket a kísérleti alanyoknak, és arra a következtetésre jutott, hogy ha a visszaemlékezés közben a „becsapódás” szót használja az „ütközés” helyett, a kérdezettek súlyosabbként emlékeznek a balesetre, mint amilyen valójában volt. Munkássága során később még azt is megmutatta, hogy

nemcsak torzítani lehet az emlékeket, de hamisítani is, amikor sikeresen meggyőzte az alanyait arról, hogy gyerekként elvesztek egy bevásárlóközpontban, miközben sosem történt velük ilyesmi. 

A szuggesztibilitás erejével meglehetősen egyszerű befolyásolnunk mások emlékeit, akár azért, hogy elhitessük velük, láttak egy filmet, akár azért, hogy hamis híreket állítsunk be valóságosként. Néha viszont a hamis emlékeink mögött egyáltalán nem áll elkövető, aki albumokat akarna eladni nekünk, vagy be akarna húzni egy szektába – helyette spontán alakulnak ki egyszerre több ezer ember fejében.

Ekkor érkezünk meg a Mandela-effektushoz, amely Nelson Mandela volt dél-afrikai elnök után kapta a nevét, akivel kapcsolatban nagyon sokan arra emlékeztek, hogy az 1980-as években hunyt el a börtönben, holott valójában csak 2013-ban, már szabad emberként halt meg.

A jelenség tehát akkor áll fenn, ha tömegek fejében él ugyanaz a hibás információ, látszólag ok nélkül. Ennek számtalan formája között vannak gyakori helyesírással kapcsolatos tévedések (a KitKatben nincsen vessző) a népszerű karakterek külseje (a Monopoly-embernek nincsen monoklija) vagy helytelen idézetek (a Star Warsban Vader nem azt mondja, hogy „Luke, én vagyok az apád, hanem hogy „Nem, én vagyok az apád!”).

Az effektus pedig kiváló táptalajt jelent a hoaxoknak, mivel egyszerre magyarázza meg miért nem emlékszünk valamire, és motivációt ad arra, hogy belevessük magunkat a rejtélybe.

Már a puszta gondolat, hogy ennyi emberrel osztozunk ezen az emléken – még ha nincs is fizikai bizonyítéka annak, hogy valóban megtörtént – olyan erős kötődési élményt nyújt, amelyet érthető módon nem szeretnénk elengedni. 

Persze van egy ennél kézenfekvőbb magyarázat is az érdeklődésünkre az elveszett médiatermékek iránt, ahogy arra is, hogy miért ragaszkodunk az olyan hatalmas belsős viccekhez, mint a Zepotha: egyszerűen jó érzés hinni valamiben akkor is, ha valahol butaságnak tűnik.

A hit nemcsak közösségeket épít, de súlyt ad a rejtélynek, pláne egy olyan világban, ahol semmi sem marad sokáig titok. A másolatok kultúrájában élünk, ahol hiába törölsz le valamit az internetről, biztos lehetsz benne, hogy valahol továbbra is meg fogod találni, ha igazán szeretnéd. Már maga a gondolat, hogy egy filmet, egy dalt vagy bármit, nem tudnánk könnyedén megszerezni, sőt, az sem biztos, hogy létezik, lenyűgöz minket.

Nem azért kutatunk az elveszett médiatartalmak után, hogy megnyerjünk egy láthatatlan játékot, vagy bizonyítsuk, hogy igazunk volt – az csak a hab a tortán. Az igazi kincs az, hogy a keresés közben újraélhetünk egy olyan korszakot, ahol még nem volt minden kőbe vésve, és ahol küzdeni kellett az igazán különleges dolgokért. Bár a Zepotha valójában soha nem létezett, az emlék, amit most alkotunk róla, talán még jobb ajándék, mint megtalálni egy elfeledett kultfilmet. 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/master1305

Nyáry Luca