„Emlékszel, mennyi lájkot kapott a gyerekkori fotód?” – Áruba bocsátott emlékek a közösségi médiában

–

Tisztázzuk: szó sincs róla, hogy bármi probléma lenne a pozitív tartalmakkal. Megértem, hogy a felhasználóknak szükségük van ezekre – olykor a nevetésre, máskor a szívszorító jelenetekre –, mert jót adnak a világnak. Valami olyasmit, amire a klímaválság, a politikai csatározások, az infláció, a fenyegető világgazdasági válság és a háborúk között szükségünk is van.

Jó látni, hogy nem tűnt el az emberekből a kedvesség, és hogy történnek jó dolgok is még körülöttünk. Régen ezt a megerősítést filmekből, sorozatokból, könyvekből kaphattuk meg, ma már a közösségi médiából is, csak kisebb adagokban. Csakhogy az utóbbiban megjelenő tartalmak nem (teljesen) fikciók, és az sem biztos, hogy ki kellene adnunk ezeket a kezünkből.

A probléma szerintem nem a fogyasztókkal, hanem a tartalomszolgáltatókkal van, akik látszólag nem foglalkoznak a határokkal – főleg mások határaival.

Mi marad a családban?

A határ már nyilvánvalóan eltűnt azzal kapcsolatban, hogy mi maradjon a családban és mi nem, mi tartozik csak ránk és mi nem. A családi emlékek, történetek, amiket eddig karácsonykor osztottunk meg egymással, egyre gyakrabban találják meg a helyüket szélesebb közönség előtt is a közösségi csatornák felületein.

Egy emlék értékét sokszor az adja, hogy hozzánk tartozik, a lelkünk egy darabkája, azzal viszont, hogy ezeket az internetre kiszivárogtatva rengeteg ember elé vetjük, pont a lényegüket veszítik el. Új valutában mérjük az értéküket: a lájkok és a reakciók számában. 

A nagyi féltve őrzött titka egyszer csak nem attól lesz emlékezetes, hogy a család összekacsint rajta, hanem attól, hogy mekkorát ment az interneten. A mindennapi beszélgetések része már az, hogy…

…emlékszel arra, amikor az öcsédet elvitted Disneylandbe? Mennyi lájkot kapott! És a mama titkos naplója? Máig szembejön velem!

De szívszorító pillanatokból sincs hiány

Egy fiatal lány és édesapja együtt esznek egy gyorsétteremben, a „meghitt” alkalmat pedig természetesen egy közös szelfin is megörökítették. Mindez lehetne persze egy egyszerű közös családi felvétel is, de a felirat elárulja, hogy nem az. A szöveg már nagyban hirdeti, hogy az apuka amúgy egyedülálló, és éppen karácsonyeste van, amit nem meghitt, nagy családi körben tölt el, hanem lányával, egyszerűbb körülmények között.

Egy fiatal fiú, aki színvak volt, most kapott egy speciális szemüveget, amivel életében először látja a világot, annak teljes valójában. Szívbemarkoló jelenet, ahogy a 15 éves srác elbőgi magát a világ színeit látva. De miért kellett ezt a felvételt mindenképpen megosztani másokkal, nem pedig szűk családi körben hagyni az élményt, és dédelgetni azt?

Egy lány örökbe fogadta öccsét – ő neveli fel. Az autóban látjuk őket, a telefon az autó ablakába támasztva mindent és mindenkit vesz. A lány bejelenti a kissrácnak, hogy bepakolta a bőröndöket, mert most bizony együtt elmennek Disneylandbe. Aztán jöhet is a többi felvétel az utazásról. És a felirat: együtt gyógyulnak a traumákból.

Nem akarok szőrösszívű lenni. Ezekben a videókban persze hogy van jó üzenet. Egy egyedülálló apának is lehet jó karácsonya, ha a lányával tölti. A színvakságot kezelő szemüveg lehet remény mások számára. A lány, aki szülőként neveli fel a saját öccsét pedig egy hős.

De valóban akarom én látni ezeknek az embernek a legbensőségesebb pillanatait? Valóban van ehhez jogom? Tényleg mindent rögzíteni kell, és egy képernyőn keresztül megélni?

Van egy nagyobb probléma is: ezekben a videókban alapvetően ott bujkál az a gyanú, hogy a rögzített felet kihasználták. Itt detektálható egy óriási határátlépés: nem magamat filmezem, nem az én arcomat, az én érzelmeimet adom ki a világnak, hanem másét. A személyi jogok pedig már csak távolról integetnek.

És bejön a képbe a halál

A helyzet még súlyosabbá válik azoknál a képeknél és videóknál, amelyek főszereplője egy elhunyt ember vagy annak gyászoló rokona. Ezeknél egészen újfajta mélységet fedezhetünk fel, amelyben immár a halál és a gyász, vagyis borzalmasan intim témák válnak furcsa értékekké a közösségi felületek piacán.

Az Instagramot pörgetem, egy gyönyörű, kézzel írt levelet látok. Ráadásul album, át lehet lapozni, lesz itt még több gyönyörűen írott lap is. A képeken egy öreg néni régi naplóját látjuk, amit akkoriban jegyzett, amikor megszületett az unokája. Ez több évtizede történt, a néni azóta meghalt, az örökség rendezése közben találhatott rá az unoka a megsárgult, de csodálatos lapokra. A szövegek picit neki is szólnak, picit magának is: elárulja például a titkot, hogy ő látta először a kislány első lépéseit, de amikor a szülők elújságolták a nagy eseményt, eljátszotta, hogy mindez számára is meglepetés, hogy ne rontsa el senki örömét. Gyönyörű emlékek, ugye?

De nem lesz attól még gyönyörűbb és még nagyobb az eszmei értéke, ha a nagymama neked szánt szavait valóban megtartod magadnak?

Amikor a nagymama a lehető legnagyobb gondoskodással, kedvességgel és őszinteséggel írta le azokat a sorokat az unokájáról, illetve az unokájának, vajon valóban arra vágyott, hogy ezt majd mások is olvassák? Tudott arról, hogy ez fog történni? És örülne neki, hogy a privát sorait most bárki olvashatja?

Egy másik posztban szintén egy kézzel írt levéllel találkoztam, ám ez már nem is igazán próbálta titkolni, hogy itt – gyakorlatilag bárki számára – valami nagyon durván privát dolgot tereget ki.

Egy férfi az anyja levelét osztotta meg a nagyvilággal a Redditen, amelyet a nő nem sokkal halála előtt írt neki, megfogalmazva érzéseit és háláját azért, hogy fia annyi mindent áldozott fel, hogy gondozza őt.

A levél lehetne fontos családi hagyaték, egy anya utolsó szavai fiához. Egy olyan ereklye, ami nem mindenkinek jut. De itt az anya utolsó szavai végeredményben látványosságokká váltak. A fiú pedig… népszerű lett. 

Sírkő QR-kódok

Aztán szembejönnek velem más tartalmak is. Egy sírkőről készült videó, melyen meglepő, sőt, talán kicsit morbid módon egy QR-kód van. Ha ezt beolvassa valaki, a telefonja egy videóhoz irányítja, melyen egy idős férfi és nő táncol a legnagyobb szeretetben. A megoldás furcsa, de kétségkívül szívhez szóló. 

De a koncepció itt nem is feltétlenül fontos. A lényeg, hogy úgy tűnik, valaki ismét egy másik ember emlékét – sőt, jelen esetben akár egy idegenét – használja fel arra, hogy reakciókat szerezzen. És itt még nem is tudtam, milyen csavar lesz a történetben.

Egy kis kutakodás után kiderült ugyanis, hogy a videó forrása meglepő módon nem egy magányszemély, nem például a gyászoló (de lájkéhes) unoka volt, hanem egy cég, ami ezeket a sírkőre helyezhető QR-kódokat gyártja. Minden egyes reklámjuk egy-egy ilyen QR-kódot mutat be, amely halott emberek intim emlékeihez vezet minket. De ha ezek nem is igazi halottak igazi emlékei, mindez a lényegen nem változtat. Nemcsak a sírkő QR-kód gyártó oldaláról van szó, hanem azokról az oldalakról is, amelyeken az adott tartalmakat találtam. 

Ezek mindegyike ugyanis egy-egy szórakoztató oldalról származik, amelyek célja, hogy görgetés közben minél erősebb érzelmeket éljünk meg – majd ezt egy lájkkal jutalmazzuk. Mindenki jól jár. Mi éreztünk egy nagyot, elmorzsoltunk egy könnycseppet, az élményt pedig egy szívecskével jutalmaztuk, amiből a másik oldalon jó reakciószám lett.

Segítettünk, hogy az algoritmus hirdetés nélkül is még több egyéni felhasználónak mutassa meg a képet, még jobbak legyenek a számok, még nagyobb a követőszám, és az oldal tulajdonosa aláírhasson egy szerződést egy furcsa, kripto-MLM cégnek, hogy jó pénzért kirakjon egy posztot, amivel a két nagy érzelem között átverheti az embert.

Emlékek statisztikái

Ezek az oldalak állnak a láncreakciók végén, és rámutatnak arra, hogy miközben ennyien éheznek az érzelmekre a közösségi médiában, mennyien nem becsülik meg őket eléggé. Mert a probléma ott kezdődik, hogy valaki felveszi ezeket a videókat, és kirakja őket a saját oldalára úgy, hogy az bárki számára elérhetővé váljon – sok esetben nem foglalkozva a videókon szereplők jogaival –, és ott fejeződik be, hogy ezek aztán megjelennek olyan gigaoldalakon, amik pénzt csinálnak az emlékekből.

Az érzelmek így válnak végérvényesen üzletté. És így lesznek az érzelmek portékák. Az emlékek virális tartalmak. A halottak influenszerek. A privátszféra pedig pénzforrás.

Mások élményei, örökségei válnak reklámmá. Ráadásul úgy, hogy ezeknél a videóknál pont az nem kap semmit, aki szerepel bennük. Csak egyfajta statisztái maradnak egy emléknek, amiből más szüretel le lájkokat, a népszerűvé vált kontentet pedig aztán egy harmadik fél teszi pénzzé.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Halfpoint Images

Kanicsár Ádám András