„Sose tanultál meg szeretni. Téged sem szeretett senki. Csak anya”
Ülök a kanapéján, hallgatom, nézem, ahogy beszél, mesél. Sokadjára hallom a történetet, igaz, még soha nem mondta ugyanúgy. Közönsége, helyzete válogatja, mikor melyik narratívával megyünk. Nézem, hallgatom. Valami furcsa. Nem ehhez vagyok szokva. Általában a gyomrom tájékán valami szorongató méreg mozgolódik, ha a múltról beszél előttem. Ha rá gondolok, megvetés, indulat, kamaszos ellenállás lobog bennem, amióta az eszemet tudom. Vagyis mióta megtudtam, mi történt anyával. Most viszont nem érzek semmit. Vagyis de, valamit érzek. Szánalmat, azt hiszem. Vendégszerzőnk, D. írása.
–
Olyan kicsi. Régen a nagy hangja mellett ő is olyan nagydarab volt. Legalábbis annak láttam.
Kifürkészhetetlen arcán egyszerre fér meg sértettség, fájdalom, derű és pajkosság. Nem csoda, hogy sose lehet tudni, mikor őszinte. Azt hiszem, talán sosem. Magával sem. Eddig megette a lelkemet a méreg, annyira haragudtam rá. Úgy éreztem, elvette tőlem a lehetőséget, hogy egészséges kapcsolatom lehessen az anyukámmal. Meglopott.
És miért?! Hogy táncosnő lehessen. Prímabalerina. Pályája legelején lett terhes anyával. A férje hamar lelépett, élte az életét, aztán alapított egy „saját” családot. Józan fejjel valahol érthető, sőt, át is érezhető, miért passzolták le a lányukat újszülött korában a nagyszülőknek. Átérezhető, érthető. Ha akarom. De nem akarom. Túlságosan nagy árat fizettünk ezért a döntésért.
Az anyukám az első perctől kezdve nem kívánt személy volt. Teher. Kolonc. Ha ezt épp nem mondták neki, akkor éreztették. Egész életében azt az űrt próbálta betölteni, amit a szülői és a nagyszülői szeretet hiánya okozott.
Már én is felnőttem, amikor a nagyanyám arról kezdett el részletesen beszélni, milyen módon próbáltak anno szabadulni a megesett nők. Végighallgatta anya is, én is, hogy kötőtűvel akarta megszakítani a terhességét, még akkor is, amikor már érezte a baba mozgását. Próbálkozott ecettel, élesztővel átitatott szivacs felhelyezésével és forró ülőfürdővel is, de „ez az erőszakszervezet nem hagyta magát” – mondta. Igen, erőszakos volt a magzat. Nem hagyta magát, a kis piszok. A szülés is pokoli volt, persze, még soha szülésről olyan visszataszító jelzőkkel nem hallottam senkit beszélni, mint nagyanyámat, amikor végighallgattam az anyukám születésének történetét. Végül is, ez az ő megélése. Az ő traumája, gyanítom.
Szerintem sose fogom már pontosan megtudni, mi történt. Hogyan került a nagyszülőkhöz az anyukám babakorában. Hogy a balerinaambíciók, a financiális kátyú, a családi vagy környezeti nyomás játszott-e inkább szerepet ebben a drasztikus döntésben. Ez idáig azt hittem, tudnom kell. Azt hittem, majd lenyugszom, ha kapok egy választ. És most, ahogy nézem őt, rájöttem, hogy teljesen mindegy már. Ami történt, megtörtént. Egy anya lemondott a gyerekéről, elhagyta a kisbabáját, valamiért. Élte tovább az életét, lépegetett felfelé a szakmai ranglétrán, próbálta valóra váltani az álmait. Aztán egy ponton a felfelé lépegetésből toporgás lett.
Egyedül maradt, karrier, család és igaz barátok nélkül. Magának persze sosem ismerné be. Sem azt, hogy a lánya anya (és apa) nélkül nőtt fel, sem azt, hogy voltaképpen a semmiért.
Nem mintha egy fényes karrier semmissé tenné anya szenvedéseit, de legalább lenne egy illúzió, hogy ezt az áldozatot meg kellett hozni azért, hogy valami csoda jöhessen létre.
Bár az érzelmi és fizikai bántalmazásokért, amit anyának gyerekkorában át kellett élnie, azokért a legnagyobb szakmai elismerések sem nyújtanának vigaszt. Nem lett volna zökkenőmentesebb a kapcsolatunk anyával. Anya szeretetéhségének feneketlen kútját ugyanúgy nem tudnánk soha megtölteni. Igazából teljesen mindegy, „megérte-e” elhagynia a lányát. Egyedül maradt.
És minél öregebb, minél kiszolgáltatottabb, annál jobban színezi a történeteit. Könnyebb szembenézni a múlttal, ha a saját képére formálja. És ahogy ez a tantusz leesett, úgy lett kioltva az én féktelen, végtelen dühöm is iránta.
Nem akartam többé szembesíteni. Sem megrázni és a szemébe mondani, hogy te bizony elhagytad a gyereked, alig néztél felé, amikor igen, akkor is csak a lelkébe tapostál. A szüleid pont olyan durván nevelték fel anyát, mint ahogy, gondolom, téged is. Szerintem sose tanultál meg szeretni. Ezért igazából téged sem szeretett úgy igazán senki. Csak anya. Anya máig szeret.
„Olyan, amilyen, de legalább van” – szokta anya mondani róla. Rendíthetetlenül, egy gyerek tiszta szívével szereti őt, és örül, hogy van kit.
Még mindig él benne a kislány, akinek az anyukája soha egy anyák napi műsorra sem jött el. Aki soha egy szülinapján nem vett részt, és amúgy is minden évben következetesen egy nappal később köszönti fel. Mindez anyának nem számít. Fáj neki, persze. Nyílt sebekkel jár-kel évtizedek óta. De nem haragszik. Jaj, mennyi ideig akartam mindezt a nagyanyám arcába mondani!
Most meg csak hallgatom a történeteit, nézem őt, nevetek vele. Ennyi, azt hiszem, még neki is jár. Minden idős embernek járna, hogy mesélhessen, amikor már nem marad egyebe.
És talán neki köszönhetően megtanulhatok valami életre szólót a megbocsátásról. Hogy az nem feltétlenül katartikus. Nem feltétlenül jár kéz a kézben szeretettel és gyengéd érzésekkel. Egyszerűen csak leraktam egy terhet. Ha anya képes szeretettel fordulni az anyja felé, aki elhagyta és elárulta őt, aki később is csak megalázta, mérgezte, ha anya felül tudott emelkedni mindezen, akkor én milyen alapon vagyok ilyen mértéktelenül indulatos? Anyának is csak fájdalmat okozok vele.
A dühöm csak életben tartja a mérget, amely anya életét átitatta.
Minden napot ajándékként él meg, amelyen még él az anyukája, akármilyen is.
Amit tehetek, hogy úgy szeretem anyát, ahogy csak szeretni lehet. Igyekszem éreztetni vele, hogy igenis kell és fontos, és ha tehetném, visszamennék az időben. Végigülnék minden anyák napi verset, állva, visítva tapsolnék neki, ölbe kapnám, reptetném, és utána annyi gömb fagyit kapna, amennyi csak belefér. Lehetne maszatos, nevetve mosnám ki a ruháját, nem bántaná többé senki. Ölelgetném, mesét olvasnánk, meghallgatnám, ami a szívét nyomja, és elmondanám neki, milyen csodálatos, milyen gyönyörű, mennyire jó, hogy megszületett és hogy itt van velünk, nekünk. Megsúgnám neki, milyen rengetegen fogják még őt szeretni, imádni. De jó is lenne. „Ha eltűnne az arcodról ez a sötét szomorúság.” Ez a dal csendül fel a fejemben, ahányszor anya gyerekkori fényképeit látom. Ahányszor mélyen a szemébe nézek.
A múlton változtatni már nem lehet. Dühöngeni, rágódni rajta nem sok értelme van. Itt ülök, velem szemben a nagyanyám, aki a fogzó baba anyáról mesél, és az álmatlan éjszakákról. Mit mondhatnék? Nem mondok semmit. Csendben hallgatom. Harag nélkül.
Az idős emberek legnagyobb kincsei az emlékeik. Hát az én nagyanyám emlékei változnak, akár napszakonként is. Erre van szüksége. És élete vége felé nem hiszem, hogy jogom lenne ezt elvenni tőle.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / KatarzynaBialasiewicz
