Megtalálni a szépséget a tökéletlenségben és a mulandóságban – erre tanít a japán vabi-szabi
A vabi-szabi rengeteg olyan gondolatot és attitűdöt kínál, amely hasznunkra válhat a kapkodós, elvárásokkal és tabukkal terhelt hétköznapokon. A kérdés csak az, mennyire tudjuk ezeket beépíteni az évtizedek alatt kialakult életmódunkba. Takács Dalma cikke.
–
„Miért irtanád a mohát a szentély faláról, ha egyszer a természet úgy döntött, átszínezi eredeti színét? Miért gyűlölnéd a szemed körüli ráncokat, ha egyszer azt üzenik, sokat mosolyogtál? – teszi fel a kérdést mellettem egy japán férfi tört angolsággal a barátjának, miközben egyszerre bámuljuk egy gyönyörű sintó szentély maradványait Nikkó prefektúrában. – Ezt nevezzük mi vabi-szabinak” – folytatja, majd hosszas fejtegetésbe kezd a japán esztétika és filozófia egyik legfontosabb terminusáról, én meg alig észrevehetően közelebb slisszanok. Nem szép kihallgatni mások beszélgetését, de most engedek a kísértésnek – szemem az építményen, nehogy gyanússá váljak –, közben próbálom memorizálni a hallottakat. Vabi-szabi, vabi-szabi, vabi-szabi. Majd a vaszabiról megjegyzem.
Honnan ered a vabi-szabi?
Tavasz-sirató
madárdal szól; a halak
szeme is könnyes…!
(Macuo Basó haikuja, Fodor Ákos fordításában)
Bár Japán nagyvárosait ma már leginkább a csúcstechnológia térhódítása határozza meg, csak pár tíz kilométerrel arrébb, a kisebb falvakban olyan erősen él (pontosabban éltetődik) a tradicionális életszemlélet, mintha egy másik országban lennénk. Ennek talán legfontosabb eszméje a vabi-szabi, ami a tökéletlenségben és mulandóságban fellelhető szépség megtalálására buzdít, és a mai napig fontos hatást gyakorol a japán művészetre, dizájnra és életmódra is.
A vabi-szabi gyökere a Kínától átvett zen buddhizmusban, a japán sintó vallásban, valamint a teaszertartásokban keresendő. Legfőbb üzenetei közé tartozik, hogy
találjuk meg a szépséget a hétköznapiban és az egyszerűben, tiszteljük magunknál jobban a természetet és az élet természetes ciklusait, valamint forduljunk elfogadással a mulandóság, a halál felé.
A felsorolt dolgok esszenciája gyakorta visszaköszön a japán haikuköltészetben is: a csupán pár szavas versforma a természet illékony, pillanatnyi szépségére irányítja a figyelmet, ennek szerves része az elmúlás is. A filozófia ugyanígy tetten érhető a japán kerámiákban, a kertrendezésben, a kalligráfiában vagy a tradicionális virágrendezésben, az ikebanában is – míg a világ többi részén a művészek a szimmetria, valamint a tökéletes arányok figyelembevételével alkotnak, itt késznek és teljesnek tekinthető az is, ami csálé, érdes, matt.
Sőt! Japán egyik legizgalmasabb esztétikai mozgalma, a kincugi, kifejezetten a hibákra irányítja a figyelmet:
az összetört kerámiákat kidobás helyett arannyal kevert ragasztóval rögzítik, így megjavított valójuk értékesebbnek számít, mint az eredeti, „hibátlan” alkotás.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Miben jelenik meg ez Japánban?
Oké, nyilván nehéz elképzelni, ahogy egy japán multi igazgatója egész napos telefonálás és meetingelés után hazatér, és ikebanakészítés közben lélegzi be a legalsó tüdőhólyagocskáig a teaillatot, de azt kell hogy mondjam: annyira nincs távol a vabi-szabi tradíciója a nagyváros morajától, mint elsőre tűnik. Bár a fogalmat mára mindenki máshogy interpretálja, a lakberendezés, az életvitel, a kommunikáció alapvető felépítését határozza meg a vabi-szabi filozófiája.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Az egyik legszemléletesebb példa erre a japán nyelv rögzült aforizmáiban keresendő. A hétköznapi kommunikációban ugyanis rengeteg olyan kifejezést találni, aminek angolra vagy magyarra fordítva nincs pontos vagy könnyen értelmezhető megfelelője, mégis a vabi-szabi esszenciáját hordozzák. Ilyen például a sikata nai, ami annyit tesz, hogy „esély sincs rá”, vagy „nincs mit tenni ellene”, azonban a pesszimistának ható szavak mögött a béke megtalálásának vágya lapul.
A japánok – akik állandó kiszolgáltatottságban élnek a földrengések, tájfunok és vulkánkitörések miatt – a folyamatos rettegés és pánik helyett az elfogadásban találtak vigaszt. A sikata nai gyakorlatilag annyit tesz, hogy felesleges kapálózás nélkül nézzünk szembe az elkerülhetetlennel, és fogadjuk el azt, hogy nincs mindenre ráhatásunk.
Szintén szembejön a vabi-szabi eszméje minden olyan kertben, kirakatban vagy parkban, amelyben akár csak egyetlen szál virág is nyílik. A természet felsőbbrendűsége megkérdőjelezhetetlen evidencia, ami a mai napig mély tiszteletet ébreszt a japánokban, legyen szó az állatok szeretetéről vagy a kertek gondozásáról. Nem véletlen, hogy használati tárgyaikhoz is legszívesebben organikus textúrákat választanak: a vabi-szabi esztétikájának fontos része a kézzel megmunkált fa, a kő és az agyag textúrája, illata, és a hozzájuk tartozó hang. Apropó, hang: a japánok olyannyira szeretik a hangokat, hogy
1996-ban száztételes listát állítottak össze az ország kedvenc hangtájairól a környezetvédelmi minisztérium javaslatára – az első helyet az Ohotszki-tenger sodródó jégtábláinak moraja érdemelte ki.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Ezen a fronton egyébként a techmánia is a vabi-szabi kezére játszik: a japánok gyűjteni és rendszerezni kezdték legkedvesebb hangjaikat, és a múzeumokba is egyre több hanginstallációt állítanak fel.
A lakás falai közé is bekúszik az életstílus
A vabi-szabi szemléletmódja az otthonokba, illetve az idő múlásának feldolgozásába is beszivárog. Amellett, hogy a japánok tartózkodnak a felesleges halmozástól, és inkább kevés, egyszerű, letisztult, valóban szükséges bútort és tárggyal veszik körül magukat, a vázájukban nyíló virágra is hasonlóan tekintenek, mint az idős családtagra. Ezt foglalja össze a szintén nehezen fordítható „mono no aware” kifejezés, ami szó szerint annyit tesz: „a dolgokban rejlő szomorúság”.
Hiszen a megrendítő tény, hogy a vázában elhelyezett virág, vagy az udvaron álló cseresznyefa elvirágzik, épp olyan természetes és szép példája az elmúlásnak, mint a szem körül gyűlő ráncok, a hulló haj, vagy a sír kiásása. Talán elsőre ez keserűnek hangzik, de valójában ünneplésre méltó:
a japán esztétika nem a végességre helyezi a hangsúlyt, hanem az elillanó pillanatok jelen idejű megélésére és megbecsülésére.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Azáltal, hogy tisztában vagyunk vele, hogy a cseresznyefa nem pompázik örökké rózsaszínben, csak még inkább megcsodálhatjuk, elmélyülhetünk benne, és megőrizhetjük magunkban a pillanatot. Talán mondanom sem kell: ez a párhuzam szépen átültethető az emberi kapcsolatok jelen idejű értékelésére, az adott életkorral járó lehetőségek kihasználására, vagy épp a test, a természet, az évszak, az éghajlat adta korlátok elfogadására. Nem is csoda, hogy ilyen szintű jelenlét mellett felesleges a tárgyi felhalmozás. Minek tizenöt váza, ha egy is elég a virágok csodáláshoz?
Hogy ültethetnénk át napjainkba?
Ha a fenti sorokból még nem lenne teljesen nyilvánvaló, színt vallok: a kéthetes japán utam alatt belezúgtam a vabi-szabi nyugalmat, békét, elfogadást árasztó gondolataiba. Nem csoda, hogy a keleti filozófiák gőzerővel szivárognak be a bel-pesti jógatermek és elvonulóhelyek falai közé – az elvárásokkal, szépségideálokkal, siettetéssel terhelt mindennapokban ki vagyunk éhezve erre a fajta attitűdre.
Könnyű lenne rácsimpaszkodni egy japán ihletettségű életmódváltás ideájára, a kérdés csak az, mennyire tartható fenn ez egy olyan kultúrában, amelyben születésünktől fogva máshogyan szocializált bennünket a környezetünk.
(Megjegyzés: nem jobban vagy rosszabbul, csak máshogy.)
A mulandóság elfogadása, sőt szeretete, miközben sorra próbáljuk ki az anti-aging termékeket már huszonévesen? Szeretettel fogadni az élet végességét, miközben a halál sok családban rettegést kiváltó, titkokkal átszőtt tabu? Elfogadni a szerénységet, miközben sokan nagy elánnal pakoljuk be a kosárba a hetvenedik tányérkészletet is? És legfőképp: megelégedni a tökéletlennel, miközben az „elég jó” munkahelyért, az „elég jó” fizetésért, az „elég jó” lakhatásért szállunk versenybe nap mint nap?
Az agyunk (és társadalmunk) teljes áthuzalozása naiv gondolat lenne, ám van néhány olyan, hozzánk is elérő kis filozófiai és pszichológiai fuvallat, amelyre azért felülhetünk.
Ilyen például a mindfulness, ami amellett, hogy a jelenre helyezi a fókuszt, a köröttünk elvonuló gondolatfelhők ítélkezésmentes megfigyelésére tanít. A zero waste mozgalom, amely arra késztet, hogy az előbb idézett szituációban azért mégiscsak elgondolkodjunk az új tányérkészlet szükségességén. A köröttünk lévő erdők, parkok, vagy akár csak a sarki virágbolt, ami arra motivál, töltsünk minél több időt a természetes élővilág közelében, ápoljuk, gondozzuk azt, tegyük a mindennapjaink részévé.
A sikata nai, azaz az „elkerülhetetlen elfogadásának” ízlelgetése, amikor épp Coviddal, háborúval, inflációs krízissel találjuk szembe magunkat.
A különböző generációk, amelynek tagjait ha eddig rohanva és türelmetlenül látogattuk, most nagyobb fokú figyelmet kaphassanak végre tőlünk. A felismerés, hogy a mulandóság nem a veszteségre, hanem a jelen idő értékelésére irányíthatja figyelmünket. Azt hiszem, ez minden, ami nekünk, itt, kijuthat a vabi-szabiból, úgyhogy most megyek is, megvakargatom a kutyám őszülő állát, és kiveszem a szemétből a korábban kihajított, rondának ítélt festményemet.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / © Marco Bottigelli
