–

Csak egy villanás. Épp a málnás pohárkrém receptjét nézzük az új tableten, amikor felugrik az üzenet: akkor holnap este. Várlak nagyon.

Rögvest be is zárod a csetablakot, és sorolod tovább félhangosan a hozzávalókat. A rózsavíznél felszisszensz, ha jól emlékszel, épp elfogyott. Kutatni kezdünk a polcokon, én az idegen esetlenségével, aki még mindig nem tudja, melyik fiókod mit rejt. Hiszen még csak másfél éve ismerjük egymást. Hol nálam, hol nálad találkozunk. A testedet nagyjából már kiismertem, de az otthonod szegleteiben még bizonytalanul matatok. Végül a legfelső polc hátsó sarkában találunk egy üveg narancsvirágvizet. Az is megteszi, bólogatok, persze, jó lesz, ne viccelj, gyerekkoromban anyám mindig ezzel ízesítette tejbegrízt, mikor elfogyott a damaszkuszi rózsavíz. Sőt, már a nagymamám is.

Jó lesz, persze, és nevetünk nagy, közös egyetértésben, mintha legalábbis valami roppant fontos dologról döntenénk, közös lakáshitelről vagy a születendő gyerekünk nevéről.

Jó lesz, jó lesz, helyeslünk, örülve annak, hogy milyen rugalmasak vagyunk, ha így nem, akkor úgy megoldjuk, kreatívan, ami minden jó kapcsolat alapja, ugyebár. Nem kérdezek rá, hogy ki az a kutyás profilképű nő, aki akkor holnap este nagyon vár, csak a kezem kezd remegni, mint amikor a múltkor elütött egy rolleres. Azonnal felugrottam, mondván, jól vagyok, tényleg, aztán ahogy elindultam, kezdtem rosszul lenni, és le kellett ülnöm végül, mert majdnem elhánytam magam.

A kezembe nyomod a szalvétát, hogy még legyek szíves, ezt is tegyem ki. Semmissé tenni az egészet, mintha csak valami felugró reklám lett volna. Lehet, hogy ez a szeretet. Közös színjáték. Elhelyezem az evőeszközöket a nagy faasztalon, ahol most már fejjel lefelé fekszik a tablet.

Amúgy sejthettem volna, hogy miért van letiltva minden értesítés a telefonodon. Soha semmi üzenet, pittyegés, rezgés. A tableten úgy látszik még elfelejtetted beállítani az értesítések kikapcsolását. Kicsit lejjebb eresztem a redőnyt, fehér pöttyöket szór meztelen mellkasodra a nap. Közben elkészül a vajban pirított zsályalevél is a tonhalas, kapribogyós töltelékű raviolira. A tésztáját is te gyúrtad és szaggattad.

Csacsogok ebéd közben a negyven fokos műtőről, a Gázai övezetről, a kutya bűzmirigyéről, a félkezű biciklis futárról. Te is egész beszédes vagy, hogy a benti gép installálása milyen hosszú ideig eltartott, apád kezdődő demenciája totál aggasztó, vajon öröklődik-e, meg ez az új edzésterv, mennyire megkínozza az achilleszed.

Ugyanazt a színjátékot játsszuk: meg nem történtté tenni, ami nyilvánvaló.

A mosogatógépbe együtt pakolunk be.  Egy kapcsolatban kardinális kérdés, hogy ki milyen módszert követ. Mindketten egyetértünk abban, hogy az előöblítés pazarlás és teljesen fölösleges, elég csak lekaparni a kajamaradékot a szemetesbe. Az alsó kosárba nem kerülhet pohár, a serpenyőt pedig nem szentségtelenítjük meg mosogatószerrel. Beszélni, beszélni minden másról, csak nehogy beálljon a csönd. Aztán szundítani egy picit, elvégre a délutáni pihenésnél kevés nagyobb luxus van az életben, gyorsan átmenekülni egy másik világba, ahová már végképp nem mehetek veled. 

Hamar elalszol, fejed az ölemben. Izzad a homlokod, hiába a légkondi, és finoman megremeg a lábad. Hol jársz, amikor nem vagyok veled?

Már rég voltam ilyen éber, rég féltem ennyire attól, hogy valójában milyen egyedül vagyok. Hogy majd megint újra kell kezdenem elengedni és élni. Hogy megint jön majd az az ezerarcú halál, most épp veled. A sírás, talán a fogadkozás, hogy ezután minden más lesz. Ezt már annyira ismerem. Nem változunk. Egy dologról dönthetek: szeretlek-e így, vagy sem. Hogy tudom-e vállalni a magányt és az igazságot, vagy benne maradok egy kellemes hazugságban. A világban most is annyi szörnyű, gyönyörű és lényegtelen dolog történik: felsír egy kisgyerek, áttét szóródik szét valaki tüdejében, vajjal lefelé esik le a megkent kenyér, nemes penész vastagszik egy borospince falán, böki huszadszorra a kést exe szívébe a szerető, köszöni meg valaki a Gemininek a segítségét, én meg tartom a fejed az ölemben itt, a 12. emeleten, Budapesten. Minek borzolni a kedélyeket? Tele a hasam finom falatokkal. Van munkám, ivóvízzel öblítem le a wc-t, a lányom épp sakktáborban nyaral, amit könnyen kifizettem. Tulajdonképp egész szerencsés vagyok. Minek bonyolítani a dolgokat egy szakítással?

Talán, ha fél évvel ezelőtt megcsallak Tamással az esti ügyeletben, most könnyebb lenne. Nem érdekelne, hogy mit írogattok egymásnak a kutyás profilképű lánnyal. Meg még ki tudja kivel. Bárcsak megcsaltalak volna. Hogy legalább döntetlen legyen ez a vesztes játék, amit szerelemnek hívunk. Mert valaki mindig jobban szeret. Előbb-utóbb úgyis megcsal valaki valakit, vagy, ami még rosszabb: unalmasnak lát, de valami hülye elvárás miatt inkább marad, és végképp meggyűlöl a saját gyengesége miatt. Talán jobb lett volna nekem elkezdeni.

Benned a szándék valószínűleg mindig is ott volt, mint az az óvszer a pénztárcád rejtett zsebében. Tudtam róla, de azzal hitegettem magam, hogy biztos csak ott felejtetted. Bár a lejárati dátuma 2027. decembere volt. 

Ez most az a perc, amikor épp elromlik végérvényesen minden, ugye? Erőt gyűjtesz, hogy mikor felébredsz, ki tudd magad magyarázni a kérdésekből? Vagy most is épp rá gondolsz? Ez most az a perc, amikor mégis gondolatban visszafordulsz hozzám? Lehet erről egyáltalán dönteni, vagy csak kitolni valami végét? Kérdezzek rá, hogy ki ez a nő? Hogy megcsaltál-e? Vagy lépjek túl ezen, csukjam be szépen a hetedik szoba ajtaját, és nyeljem le a kulcsot?

Sosem kérdezted, hogy mi fér bele ebbe a kapcsolatba, hogy hűséges vagyok-e. Hogy mi is az a hűség. És én sem kérdeztem. Gondoltam, ezt úgy is érezzük. A melltartó nélkül sétáló lány után fordulni még nem az, de ha este rá gondolsz, miközben velem vagy, az már az? Mit is jelent járni valakivel negyven felett, túl a válásokon? Hogy lehet-e, kell-e még bízni a másikban, vagy csak örülni annak, hogy jól főz, ügyes az ágyban, és esténként rám ír, vagy átküld egy cicás videót, már elég. Talán ezért nem mertem megkérdezni, hogy mi fér bele. Meg azt hittem, hogy talán már te is elég fáradt vagy ahhoz, hogy megpihenj. Hogy a válás utáni tombolásnak már vége. Hat vagy hét év együttlét után talán már nem esne ilyen szarul, de hogy már most vagy a kezdetektől kikacsintgatsz, azzal nem tudok mit kezdeni. Negyven felett már nem lehet megkérdezni, hogy akkor mi most járunk-e. Ha gyűrűt többet nem is húz senki az ujjamra, legalább ezt mondja ki, hogy mi most járunk. 

Nézem, ahogy alszol. Tartom a fejed. A közös emlékeinken gondolkozom. Alig jutott belőle. Csak a négy fal között éltünk. Sosem fogtad meg a kezem. De hát úgyis annyi a dolgunk, mindig valamivel tele a kezünk. A szatyrok, a mobil, a kocsikulcs, a gyerek keze, a póráz. Nézem, ahogy alszol. Tartom a fejed, letörlöm az izzadtságot. Ez most az a perc, amikor az a pillangó szárnyával megrezget egy atomot, amiből végül elindul az a napkitörés, ami elkerülhetetlenül visszahull ránk az égből? Ez most az a perc, ami ugyanúgy elmúlik, mint az ez előtti és az ez utáni? 

Ughy Szabina