A zen kertektől a hentai-pornóig – 8 dolog, ami csak Japánban történhet meg az emberrel

–

Bár a teljes élményből nagyjából egy Gyűrűk Ura-trilógiányit tudnék írni, most vérrel-verítékkel korlátozom magam pár ezer karakterre, és csak néhány – meglehetősen furcsa – momentumot emelek ki.

1. Egy falra vetített hologramrecepciós engedett be a hotelünkbe

Japán kapcsán sokak első asszociációja a csúcstechnológia, ami nem véletlen: a japán szakik és mérnökök minden új technológiai hullámra felülnek (vagy inkább maguk gerjesztik azokat), így rengeteg elképesztően hasznos, és egyben teljességgel felesleges kütyüt köszönhetünk nekik.

A földrengésbiztos építészeti megoldásokért és a mobilnetért örök hálával tartozunk (megvan, hogy az utóbbit egy japán mobilcég tette először lehetővé?), az allergiásoknak kifejlesztett, fejre szerelhető vécépapírtartó viszont talán picit félrement.

Valahol középen van a két kategória között a hologram-recepciós is.

Első szállásunkon, egy tokiói hotelben egy mangafickó, egy tojásból kikelő sárkány, valamint egy szamuráj vetített képe üdvözölt, miközben a lépteink nyomán hologram-rózsaszirmok reppentek szét a padlón, hogy aztán az első adandó nehézségnél (például hogy a nevemben ékezet van), mégiscsak munkába kelljen fogni a hús-vér asszisztenciát.

Sebaj, tekintsünk úgy a vetített mangafiúra, mint csiszolatlan gyémántra, akinek a kedves szó és a szalutálás már jól megy, pár éven belül pedig talán még a check-int is elsajátítja. 

2. Térdig vízben – egy múzeumban

És nem, nem egy atompara, károkat okozó csőtörés miatt kellett vízben gázolnunk a múzeumban – a TeamLab Borderless tokiói kiállításának feltett célja ugyanis, hogy ne csak a szemünket, de minden, értsd: MINDEN érzékszervünket megdolgoztassa.

Nagy felelőtlenség lenne azt írni, hogy a TeamLab Tokió legjobb kiállítása, tekintve, hogy nagyjából 250-et nem néztem meg, de ha ennél durvábbat mutat valaki, akkor valószínűleg kisülnek a receptoraim.

Ahhoz, hogy a több mint 20 éve operáló, nemzetközi digitális művészeti kollektíva múzeumába bejusson az ember, alaphangon 40 percet kell sorban állni, de ezt azonnal el is felejtjük, ahogy belépünk a múzeumi térbe. A művészek, kutatók, CG animátorok, matematikusok és építészek által berendezett (és évente változó) tárlat a természetszeretet, a mindfulness és a technológiai innovációk Bermuda-háromszöge, termeiben természeti jelenségek különböző megnyilvánulási formáival találkozhatunk. Értsd:

van, ahol térdig érő, pinkre festett vízben gázolunk, a lábunknak ütköző, virágként szertefoszló vetített koi-pontyok társaságában.

Van, ahol tükrök között virágokat eresztenek folyamatosan a nyakunkba.

És olyan is van, ahol több millió kristályból álló függöny között kell tájékozódnunk. Nem csoda, hogy sok sajtóorgánum a leginkább Instagram-kompatibilis helyek közé sorolta a TeamLabet. 

3. Szabadon kószáló őzikét etettem a gyorsforgalmi út mellett

Brutális ambivalenciának tűnik elsőre, ahogy a nagyvárosi tömeg és a természet egymás mellett létezik, és az előbbi valami csoda folytán nem megy a másik rovására. Legalábbis nem jobban, mint muszáj: oké, pár fát bizonyára ki kellett vágni ahhoz, hogy például Tokió felépülhessen, de mintha a japánok folyamatosan a jóvátételre törekednének extra tiszta, szemétmentes utcáikkal, zöld felületekkel operáló óriási épületeikkel, és az állatok mérhetetlen tiszteletével. Úgy tűnik, ez sikerül is:

Nara városában és Miyajima-szigetén úgy kószálnak az őzek a járókelők és az autók mellett, ahogy itthon a galambok – függetlenül attól, hogy mekkora a tömeg és az autós forgalom, vagy éppen utcazenél-e egy feltörekvő punkbanda a járdán.

A képlet roppant egyszerű: nincs okuk félni, van okuk barátkozni. Az autósok lassítanak és átengedik őket a zebrán, a helyiek pedig szívesen megosztják velük a madárlátta szendvicseiket. Miközben a pólóm alját húzkodja egy fiatal gida a keksz reményében, egyetlen kérdés jár a fejemben: vajon hány év kellene ahhoz, hogy a teljes magyar őzállomány átvegye ezt a flow-t

4. Kislánynak öltözött pincérnők szolgáltak ki egy étteremben

Aki valaha látott már animét, nagyjából tisztában van a japán szépségideállal, azonban az, ami Tokió bizonyos részein fogad, felér egy jobbhoroggal a gyermekvédő és/vagy liberális orcákon. Óriásplakátokról integetnek le a helyi „jó nők”, Photoshoppal felnagyított szemekkel, ártatlan tekintettel (Tokió hemzseg a kontaktlencseboltoktól), nyakig csipkében és masniban, szigorúan combfixben. Ha nem akarom látni, akkor is látom: a cél az, hogy minél fiatalabbnak, minél gyermekibbnek nézzenek ki.

A cukiság, azaz kawaii kultúrája egyes helyeken ártalmatlan giccs, máshol viszont a pedofília legfőbb előszobája.

A kifejezetten férfiaknak fenntartott bárokban gyereknek öltözött lányok kedveskednek, a képregényboltban cenzúrázatlanul ömlik az arcunkba az erőszakos és pedofil hentai, Akihabara ötemeletes szexshopjában felnőttekre szabott kisbabaruhát és pelenkát is árulnak.

Basszus, ez nagyon meredek, mondom, de mivel szeretném megismerni tüzetesebben a helyi kultúra minden aspektusát, beülünk egy maidcafébe. A koncepció a következő: cselédlánynak (inkább gyerekprostinak) öltözött felszolgálók körberajongják és úrként kezelik a vendégeket. Nem maradtunk itt sokáig…

Side note: a cosplaynek és a különböző fétiseknek mind megvan a helyük a szexualitás skáláján – a konszenzus nélküli erőszaknak és a gyerekek kizsákmányolásának nincs. 

5. Anyaszült meztelenül fürödtem két ismeretlen nővel

… és hopp, a hentai-pornótól és a villódzó neonfényektől csak pár tíz kilométerre már egy másik világ nyílik, ahol az ajtókon „tilos a cosplay” tábla függ, és minden, de tényleg minden négyzetcentiméter a természet szeretetére és a befelé figyelésre késztet. Japán egyik kuriózuma az onszen, a természetes hőforrású fürdő, ami a helyiek szerint a keringés serkentésétől kezdve akár az ekcéma gyógyításáig nagyjából minden testi-lelki bajra jó.

Az országban mára komplett fürdővárosok is alakultak, ahol a helyiek jukata kimonóban sétálnak onszenről onszenre, sőt, még a háziállatoknak és vadállatoknak is kínálnak fürdőzési lehetőséget.

A fürdőkre egyébként szigorú higiéniai szabályok és etikett vonatkozik: férfiak-nők külön, belépés csak anyaszült meztelenül, a merülés előtt pedig tessék alaposan megfürdeni. A legtöbbjükbe tetoválással sem szabad belépni – épp ezért csak egy hostel onszenjében merülhettem, ahol felkészültek a nyugati kultúrából érkező „furcsaságokra”.

Van valami elképesztően felszabadító és szakrális abban, amikor három vadidegen nő anyaszült meztelenül vitatja meg a világ dolgait a természet lágy ölén. Első alkalommal még pironkodva, törölközőbe bugyolálva léptünk be közéjük, pár nappal később már vidáman és pőrén.

Mindaz, amit a nyugati kultúrában a meztelenséghez társítunk – szégyen, összehasonlítgatás, kiszolgáltatottság és kéretlen tekintetek – az első pár percben még motoszkált bennünk, aztán a forró vízben gyorsan kipárolgott.

Igen, itt most vannak cicik és vaginák, fenekek, amik olyanok vagy nem olyanok, mint az enyém. És igen, bárhogy próbálok, elsőre nem tudom ezt nem észrevenni. De ahogy teltek a percek, valahogy megérkezett az az ősi érzés, amiről valóban nehéz giccsmentesen beszélni – a meztelenség természetszerű, komfortos állapota, amit még autentikusabbá tett a természetben, kövek és növények közötti ejtőzés. 

6. 320 km/órás sebességgel vonatoztam át egyik városból a másikba

Valószínűleg már háromévesen, a kedvenc játékaim kiválasztásánál eldőlt, hogy nem leszek az a járműves arc. Tíz éve van jogsim, ennek ellenére az autókat továbbra is szín alapján azonosítom, és az is megesett már velem, hogy egy óriási parkolóban, három szürke autó közül gondot jelentett megtalálni a sajátomat. Na, hát a japán Shinkanseneknél nem áll fenn ez a probléma. Japán híres-neves bullet trainjét nem lehet nem felismerni: a cápaorr, az áramvonalas vonattest és jármű által diktált tempó egy magamfajta, teljességgel jármű-érzéketlen embert is lenyűgöz.

A bullet train 300–320 km/órával süvít, naponta közel 400 ezer utast szolgál ki, és 60 éves működtetése óta egyetlen halálos balesetet sem okozott.

Ez a tempó nem a MÁV-on szocializálódott embernek való. Ha nem néztünk volna időnként a térképre, azt hittem volna, ennyi idő alatt max. a szomszédos faluig lehet eljutni.

Side note: nemrég készült el a lebegő mágnesvasút, ami 500 km/órával halad Tokió és Oszaka között. Az 500 kilométert így kevesebb mint egy óra alatt teljesíti a vonat – könyörgök, annyi idő alatt még egy keresztrejtvényt sem lehet megfejteni!

7. Melegített ülőkéjű zenélő vécén ültem

Nem, nem egyszer, hanem minden egyes nap, minden egyes szálláson, étteremben, pályaudvaron, bárhol. Bár nem végeztem kiterjedt kutatást ez ügyben, azt hiszem, kijelenthetem, hogy a japánok számára olyasmi lehet a vécézés, mint egy szent teaszertartás: komfortosan, lassan érdemes végezni, hódolva a megkönnyebbülés örömének, és élvezve azt a kényeztetést, ami egy dolgát végző embert megillet.

Fertőtlenítő, forgóülőke? A vécédeszka melegségének egyéni szabályozása? Alsó-felső alvázmosás, többféle fokozattal, vízmelegséggel, illatosítással, majd szárítással? Egy gomb a hanghatások csökkentésére és az ellenzaj keltésére?

Nem gond, a TOTO cég forradalmi, és most már (majdnem) mindenhol használatos Washlet-sorozata ezt mind kínálja. Nem csoda, hogy az első vécéhasználatomnál úgy éreztem magam, mint a nagymamám, amikor először adtunk okostelefont a kezébe.

8. Origamit és kalligráfiát tanultam egy japán bácsikától

Ahogy sokan, úgy valamelyest én is beleestem abba a hibába, hogy azt gondoltam, a japán emberek egész nap az óriási ablakok előtt meditálnak a kertjükre nézve, és kalligráfiával írnak egymásnak szerelmes haikukat – nos, nem, itt is mindenki hús-vér ember, és ugyanúgy leeszik néha a pólójukat, mint én, és valószínűleg ugyanúgy felhúzza őket az utcán előttük szuttyogó ember, mint engem.

Viszont tény és való, hogy fontos számukra a kultúrájuk és annak hagyományai – a szentélyeket a mai napig több ezer origamidaru díszíti – ők a hosszú élet jelképei –, a kalligráfia pedig az egyik legfontosabb művészeti águk.

Nikkóban tett látogatásunk során, mikor már az utolsókat rúgtuk, meglehetősen kapóra jött a helyi turisztikai iroda ingyenesen kínált origami- és kalligráfia workshopja, ahol a személyzet segített megtanulni a két technika alapjait.

A bőröndöm nem lett sokkal súlyosabb a kis hajtogatott őzem és a kalligráfiával papírra vetett nevemtől, az életstílusukról alkotott képem annál inkább.

Mindkét művészeti ág ugyanis a türelem, a precizitás, a gyakorlás, és legfőképpen a tudatos jelenlét, vagyis a flow tanítása. Mert ahogy elaludni nem lehet erőből, úgy szép hattyút sem lehet sietve vagy odafigyelés nélkül hajtogatni. Nem csoda, hogy a japán iskolákban a mai napig oktatják mindkettőt – ez a két gyönyörű művészeti ág éppúgy fejleszti a lelket és a szellemet, mint a finommotorikus képességeket.

9. Tekintettem úgy a természetre, mint soha korábban

Ikigai, zen kertek, bambuszerdő, bonszai-kultúra, cseresznyefa-ligetek. Azt, hogy a japánok természethez fűződő viszonya egészen egyedülálló, már sokan leírták, mégis bűntudat gyötörne, ha legalább pár szóban nem írnék a jelenségről. Bár a metropoliszok betondzsungeleiben is ügyeltek rá, hogy tízméterenként jusson egy park, a vidéki városokban állandó kert-szépségversenyt folytatnak a szomszédok.

A növényszeretetem – ami sajnos hozzáértéssel nem társul – itt újabb szintet lépett. 

A japánok számára pár hortenzia ugyanis nem szimpla dekorációs elem, hanem egyfajta állásfoglalás is 

– a „paradicsomkertek” a buddhista mennyei világ szimbólumai, a japán sziklakertek, azaz karesansuik a meditációs fókusz megtartására készültek. A teakertek és sétakertek pedig a művészetet jelenítik meg a virágok nyelvén.

A kert szimbolikája – a termőtalaj, a gyomlálás, az ültetés, a gondozás és növekedés – mindenhol utánunk kiált, ha akarjuk, ha nem, és arra késztet, hogy folyamatosan tartsuk szem előtt az öngondoskodás és a növekedés fontosságát.

A képek a szerző tulajdonában vannak

Takács Dalma