Kékfestés: az évszázados tudás, amit már csak öt család ismer Magyarországon

–

A műhelybe lépve régi rádió hangjára leszek figyelmes, recsegő dallam szól. Alig jut időm megállapítani, hogy az indigónak számomra eddig ismeretlen illata van, Enikő édesapja, Gerencsér Zsolt létrán ereszkedik le a magaslati műhelyrészből, és már nyújtja is a kezét. Bemutatkozunk. Olyan, mintha egy mesébe csöppentünk volna, suhan át rajtam, amikor az első teremben egy kék kút mellett állunk meg. És ő rögtön beszédbe kezd, csak úgy áradnak belőle a történetek. Megtudom, hogy az, amit én kútnak gondolok, valójában a festőmedence, azaz kipa, ide engedik le a már előzőleg megmintázott anyagokat egy csörlő segítségével. Ha a textil eléri a kék festéket, gyorsan a levegőbe húzzák, majd ismét belemártják, felszínre csavarják, és így folytatják addig, amíg az anyag megfelelő mennyiségű indigót szív magába. A kékfestésnek ugyanis az aprólékosság és a figyelem a titka.

Egy helyiséggel odébb, mintha könyvtárba érkeznénk: polcokon sorakoznak a színes-mintás eszközök. Szélességre mindegyik egyforma, olyanok, mint a könyvborítók, csak a betűk hiányoznak róluk. Ugyan könyvekhez hasonlítanak, nem azok, hanem mintafák, több mint hétszáz van belőlük a kicsi helyiségben, egy XIX. századból származó, de máig működő különös gépezet mellett, amit szintén mintázásra használnak – világosít fel apja és lánya kiemelve, hogy ha úgy nézzük, mégis csak egy család öt generációjának történeteit mesélik, és ilyetén akár könyvek is lehetnének. A kékfestők könyvei, amik öröklődnek is generációról generációra, akárcsak a mesterség. 

Közöttük az 1800-as évek elejétől kezdve napjainkig megtalálható a legtöbb magyarországi kékfestőminta. Olyanok is, amiket a valamikori ükapa, Éhling Péter használt, és olyanok is, amiket már Enikő édesapja farag, éget vagy mintáz meg apró szegekkel. 

Mert a műhelyben minden saját kezűleg készül.

Amikor az ükszülők elkezdték ezt a munkát, nem állt rendelkezésükre áram- vagy vízszolgáltatás, mindent maguknak kellett megoldaniuk. Ma annyiban különbözik a család tevékenysége, hogy áramot is használnak, 

de még mindig kézzel öblítenek, kézzel tekernek, kézzel vasalnak, és az előrajzolás, a mintázás, a festés, de a szárítás is emberi erővel zajlik. Ez pedig elég megterhelő fizikai munka.

Nem is akármilyen, mert ahhoz, hogy a munka gördülékeny maradjon, a család összes tagjának ki kell vennie belőle a részét. Ezt jól tudja mindenki a győri kékfestőknél, nem is kérdés, hogy a gyerek, aki általában lánynak születik (ez még később fontos lesz), hozzálát-e a kékfestéshez, vagy sem, mondja ezt már Enikő, és egy mintafát vesz a kezébe, hogy amíg beszélgetünk, néhány díszt nyomjon a kiterített fehér anyagra.

Nem is lehetne más választása, teszi hozzá, mert generációk óta úgy nőnek fel, hogy a mesterséget a világ legtermészetesebb dolgának gondolják, és a szülői példát követve előbb-utóbb anyagot fognak a kezükbe, mintázni, festeni kezdenek, és szép lassan beletanulnak a keményebb fizikai munkába vagy a bolti teendőkbe is. Ő már egészen kicsi korában tervezett, álmodozott, és a szülei megfestették, megvarrták vele a vágyott textíliákat. Nővérével együtt ott téblábolt a műhelyben, úgy szívta magába a családi hivatást, hogy sokáig eszébe sem jutott, mekkora felelősséget vállal azzal, hogy legifjabb leszármazottként továbbviszi az évszázados tudást.

Mostanra ő Magyarország legfiatalabb kékfestője, és egy olyan tudás ismerője, amit jelenleg kevesen birtokolnak a világon.

Ugyanis csak öt család foglalkozik az országban kékfestéssel, a háborúk, a gyász és szegénység évei alatt, az államosítás következtében és a divat folyamatos fejlődése miatt, háttérbe szorult a kékre festett anyag, így sokan „kivetkőztek”. Így utalnak azokra a társaikra, akik levetették magukról a kékfestő ruhát, szakmát váltottak, és ősi tudásukkal beleelegyedtek a társadalom olvasztótégelyébe. 

Pedig valamikor több százan voltak, szokás is volt, hogy augusztus 20-án a Gundelben gyűljenek össze, ahol az ünnepnapon 300-an mulattak egyszerre. A kékfestőknek ugyanis erős érdekvédelmi képviseletük volt, és nagyon összetartó közösségük. Még saját újságot is kiadtak. És noha 1945 augusztusában még több százan gyűltek össze az étteremben, két éven belül alig maradtak néhányan. A háború után polgáriasodtak, az ország egyik fele gyászolt, feketét viselt, közben egyre inkább teret hódított a kartonanyag, ami sokkal olcsóbb volt a textilnél, és lassacskán kikopott a közösségi emlékezetből a kékfestő. Holott valamikor még a magyarországi divat része is volt – avat be Enikő hangsúlyozva, hogy ezért is van nagy felelősség rajta, és igyekszik eleget tenni az elvárásoknak.

Hiszen legifjabb kékfestőként és ötödik generációs mestercsalád leszármazottjaként érzi, hogy nem csupán a szakmát, hanem a valamikori közösséget is képviseli.

Európán belül is kevés már a kékfestő, Magyarországon kívül csak Ausztria, Szlovákia, Csehország és Németország tartotta fenn a mesterséget, ők voltak azok, akik összefogtak, és az UNESCO szellemi kulturális örökségének listájára terjesztették ezt a hivatást. Ebben már Enikő is segédkezett, mert, mint mondja, bármennyire is hagyományos és magyar büszkeségünk a kékfestő, nem hungarikum, hiszen Indiából ered. Valamikor a világ minden táján ismerték a technikáját.

„Tény, hogy az európai mesterek saját ízlésüknek és tehetségüknek megfelelően alakították a technikáját a szülőföldjükön elérhető alapanyagokkal, eszközökkel, a saját népművészeti mintáikat használva. A mi boltunkban csak magyaros termékek kaphatók, a kisalföldi mintavilágot elevenítik meg” – avat be a részletekbe.

A munka, amiben nem fontos, hogy ki milyen nemű

Azt már a kicsi győri boltban tudom meg Enikő édesanyjától, Tóth Ildikótól, hogy a kékfestésben nem számít, férfi vagy nő végzi-e a munkát, sokkal inkább a család együttműködése a lényeg, hiszen vannak olyan feladatok, amelyekben a gyerekek jeleskednek, olyanok, amikben az idősebbek, és olyanok is, amik alkalomadtán férfierőt kívánnak.

Éhling Péter például vándorlegényként érkezett Győrbe az erdélyi Temes megye Perjámos nevezetű településéről, az 1800-as évek végén. Ő alapította meg azt a műhelyt, amiben ma a győri kékfestők dolgoznak, máig az eredeti bútorzat és vásárosláda miliőjében, és tiszteletből leszármazottai még a bolt portáját is visszaállították egy múzeumi fénykép segítségével.

De hiába a szeretett mesterség, Éhling családneve nem öröklődött tovább, ugyanis egészen mostanáig csak lánygyerekek születtek a családban. Kékfestős cégérükön is egy szőke copfos, kékbe öltözött lány díszeleg, ezzel is jelezve, hogy náluk a nők viszik a stafétát. 

Így alakult, hogy öt generációval később, Gerencsér Enikő, aki akár a cégéren szereplő lány is lehetne, annyira hasonlít hozzá, most azon ügyködik, hogy ükapját megörvendeztesse, bárhol is legyen. Hiszen Éhling Péter élete utolsó szakaszában fiú utódok hiányában nagyon elkeseredett, nem látta a folytatást. 

Vajon mit szólna, ha tudná, hogy mestersége 2024-ben is népszerű, mert a női felmenők megtartották – dacára a háborúknak és az ínséges körülményeknek? 

Amikor az otthon a munkahely, és a családtag a munkatárs

Elmondásuk szerint minden kékfestő eltérően dolgozik, ezért az öt magyarországi család munkái megkülönböztethetők egymástól. A Győri Kékfestő Műhelyben például gyakran mesevilágos rábaközi pávákat, csodaszarvast mintáznak az anyagaikra, és kékre festett ruháikat a jeles eseményeken ma is büszkén viselik. Igaz, nem a népi világban nevelkedtek, hanem inkább polgári eszmékben, és Győrre nem is volt jellemző a népies kifejezésmód, ők azért mindent megtesznek, hogy saját népviseletüket népszerűsítsék – meséli büszkén az édesanya, aki a pult mögött áll, amikor beszélgetünk.

Vásárlók lépnek be, így azt már sokan hallgatjuk végig, hogy a két páva számukra a családi harmónia jelképe, mindig egymás felé fordulnak. Beszélnek egymással, és a csőrükből tekeredő inda az élet örök körforgását jelképezi, azt, amikor a lélek elhagyja a testet, hogy növénnyé váljon, azaz új életre kel. Ősi tudás ez, ősi kapcsolódás – mondja, és alig fejezi be a mondatot, belép az édesanyja is, Enikő 87 éves nagymamája, aki beismeri, ma is szívesen ellátja a teendőit, ha szükséges, még portékát is árul. 

„Több időt tölthetünk együtt, családon belül meg tudjuk beszélni azt, ami a családi munkafolyamatot érinti. Akár az ebédlőasztalnál is” – nevetnek, majd hozzáteszik, nem bánják, hiszen a régi ember is így élt, ezáltal alkotott igazi egységet a család. 

Amikor már három generáció is jelen van a boltban, a szívem nagyot dobban. Elképesztő látvány az a sok kék szem és a bennük rejlő szerénység. Olyan alázattal mesélnek, dolgoznak és léteznek a kékre festett világukban, hogy az embernek kedve támad kékfestésbe kezdeni.

Szerencsére van is rá lehetőség, Enikő ugyanis úgy próbálja népszerűsíteni a mesterséget, illetve egy modern-hagyományos egyensúlyt fenntartani benne, hogy workshopokat tart az érdeklődőknek. És érdeklődők bőven vannak, rengeteg külföldre szakadt, magyar csoport hívja őket, így az ő tevékenységük már folyamatos utazással és tanítással is kiegészül.  

A magyar divat, ami kikopott az emlékezetből

Felvilágosítanak, hogy néhány évtizeddel ezelőtt még mindenkinek volt kékfestőköténye, kendője, terítője. De a mai lakáskultúrában már nem divat a terítő, így egyre kevesebb fogy belőle, helyette inkább a jeles családi eseményekre vásárolják a textíliáikat. Például esküvőket gyakran dekorálnak vele, és az éttermekben is kiemelkedő szerepük van. Külön büszkeség a család számára, hogy már egy londoni magyar éttermet is elláthattak kékfestőfüggönyökkel, terítőkkel, poháralátétekkel. 

Az viszont állandó szomorúság, hogy ami valamikor a mindennapi élet része volt, és társadalmi osztálytól függetlenül minden magyar ember házában díszelgett, mára inkább kuriózum, sokan nem is ismerik. Ezért is döntöttek úgy, hogy nemcsak méterárut készítenek, hanem az anyagot fel is dolgozzák: párnahuzatok, terítők, kötények, mindenféle háztartási eszközök, macik, nyuszik, hajgumik, szoknyák, sálak, kendők, táskák, különféle díszek készülnek a műhelyükben. 

Hogy miként?

Húsvéttól mindenszentekig dolgoznak a műhelyben, mert a téli időszakban már nem száradnak a textilek, ők ugyanis a szabad levegőn szárítanak, mert a kék szín kialakulásához oxigénre van szükség. Ha zárt helyen szárítanának, beszürkülne az anyag. Nemsokára kezdődik a holtszezon, így nevezik azt a periódust, amikor a meglévő textíliákból különféle dolgokat varrhatnak, és mint mondják

évente kétszer-háromszor festenek több ezer métert, tehát bőven van anyag, amit fel kell dolgozniuk.

A fehér textil a kiindulópont: a mintafákkal mintákat nyomnak a textilre. Ilyenkor fedőmasszát visznek az anyagra, mintha csak tojást írnának vagy batikolnának, negatív mintázási eljárással dolgoznak – avat be Enikő, majd hozzáteszi, egy agyagos, gyantás masszát használnak, ami védi a textilt a festéktől.

„A savas-lúgos kémhatásokon alapul az egész. A festékünk, az indigó, nem oldja fel a fedőmasszát, amit a festés után mi könnyedén ki tudunk mosni belőle egy ecetsavas öblítéssel. Az indigó meg sosem kopik ki, oxidáció következtében előbb citromsárgás árnyalatú, majd zöld lesz, azután alakul kékké. És minden egyes mosással egy kicsit még sötétedik is a textil” – ha nem tudnám, hogy kommunikáció és médiatudomány alapszakon végzett, vizuális kommunikációra specializálódott, majd kulturális menedzser mesterszakon diplomázott, azt hinném, hogy kémiát vagy néprajzot tanult. Elmondása szerint ezt a tudást az idősektől és a családtagjaitól kapta, illetve attól a néhány még meglévő kékfestőtől, aki világszerte tevékenykedik. 

Megtudom, az indigót, azaz a festéket Svájcból szerzik be Dél-Amerikán keresztül, és ez sajnos költséges folyamat, főként azért is, mert a kozmetikai ipar ugyancsak felfedezte magának. Jó hatással van a hajra és a bőrre, Afrikában például vannak törzsek, amelyek ezzel kenik be a testüket, hogy a sérüléseiket óvják a fertőződéstől.

Ugyanakkor az indigótermesztés egy átnevelőmódszer kulcseleme is: Dél-Amerikában kiugró mennyiségben termelnek kábítószert a fiatalok, ám azok, akiket sikerült indigótermesztésre ösztökélni, most földműveléssel foglalkoznak, ami számukra állandó jövedelem, biztos megélhetés.  

De az indigó egyelőre nem terem meg Magyarországon, bár ha ilyen tempóban melegszik fel a bolygónk, lassan hazánk klímája is elég meleg lesz hozzá, mondják, kiemelve, hogy az indigó egyébként egy cserje, annak leveléből fermentálással nyerik ki a festékanyagot. 

Míg beavatnak, úgy mutatják be a műhelyt és a boltocskát, mintha csak az otthonukat, az életterüket mutatnák. Talán ez a titka annak, hogy az odalátogató érzi, bár kétkezi munka, ami kemény fizikai erőnlétet igényel, nem vitás, hogy a kékfestés művészet. 

Bereczki Szilvia