„Az élet olyan, hogy az, ami előbb vonz és összehoz, később taszít és elválaszt”

 –

„Egyszerűen nem tudom elképzelni azt a véget, aminek nem tudom a kezdetét”

Négy gyereket szült az édesanyja, de rajta kívül csak az egyik lánytestvére maradt életben. A másik kettő három hónapos korában belehalt a megállíthatatlan bélhurutba, ahogy kis híján ő és a testvére is. Három hónaposan ő is annyira sovány volt, hogy már a bőre is kisebesedett, az orvos pedig este azt mondta az édesanyjának, hogy reggelre valószínűleg meghal a kisfiú. Ehelyett a bölcső mellett virrasztó, kötögető édesanyja hajnalban egyszer csak azt hallotta, hogy a kisfiú úgy ordít, ahogy még sosem. Ösztönösen megszoptatta, és az anyatej, ami eddig átfolyt rajta, most benne maradt. Túlélte az első óriási megpróbáltatást, de sajnos az egész élete tele volt kihívásokkal.

Rettenetes gyerekkor

A szentesi városszélen lakó, nagyon szegény családban mindennapos volt a feszültség és a fizikai erőszak, a szülők el is váltak. Apja hentesként, alkalmi munkásként, majd uránbányászként dolgozott, édesanyja szakácsnő volt, mindenes és cseléd.

„Apám úgy tudott jó estét köszönni, hogy a lélegzetünk is elállt tőle. Ó, ha ezt tudnám játszani egyszer! A köszönését, a tekintetét, az indulatait. Ahogy megállt, és vártunk – mi lesz tovább? Majd kiderült, hogy semmi, csak egy kis bosszúság érte. Ha vígjátékot játszom, mindig eszembe jut ez a dermesztő pillanat” – olvasható egy róla készült cikkben, hogyan emlékezett vissza ezekre az időkre.

Később a nevelőanyja súlyosan bántalmazta a kis Lajost, amiért nem akart ráülni a bilire. Összevissza verte a hátát, emiatt alakult ki a dadogása, ami egy életre szóló traumát, és a közösségből való kivetettséget jelentette számára.

A kortársai folyton csúfolták, a tanárai rossz jegyeket adtak neki, mert nem tudott rendesen felelni a beszédhibája miatt, pedig mindig készült. Egyetlen tanára tett kivételt vele, a szinte teljesen vak Arató István, aki egy egész órán át feleltette, csendre intette a gúnyolódó osztálytársakat, és kivárta, amíg a kisfiú eldadogta neki, amit tud. Jó jegyet kapott, a végén pedig a tanára is majdnem sírt, ahogy a kis Őze is. De legalább kiderült, hogy mit tud.

EBBEN a videóban beszél megrendítően a magányról Őze Lajos, érdemes meghallgatni.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Szegezdi Róbert (@szegezdirobert) által megosztott bejegyzés

A „zugli” volt a mentsvára

„A gyermekkor – ahogy így felnőtt fejjel visszaemlékszem – rettenetes volt. És mégis, valahogy azóta is innen merítek, mert ezek az évek valami megmagyarázhatatlan dolgot hoztak ki belőlem. Otthon volt egy kis zuglim, ahol jól meg tudtam lenni egymagam, nem volt zaj, nem volt baj, semmi és senki nem zavart. Ott elbújtam. Míg a többiek kint fogócskáztak és lómadzagoztak, nekem nem maradt más, mint a könyvek, az újság, minden, ami betű volt. Elkezdtem olvasni szép lassan, halkan, szinte magamban – és akkor a görcs lassan felengedett bennem. Feloldódtam” – a fent már említett cikkben olvasható Őze visszaemlékezése arról, hogyan múlt el a dadogása. Ráadásul a nagyapjától nagyon sok népdalt és magyar nótát tanult, ezek is segítettek neki abban, hogy feloldódjanak a gátlásai.

„Én színész sose voltam, színjátékos vagyok” 

Növénytermesztői iskolába járt Szentesen, és szerencsére két tanára is felfigyelt az ügyesen szavaló fiúra. Azt javasolták neki, hogy menjen el a szolnoki színházba felvételizni. Akkoriban vidékre kihelyezett bizottságok tartották a Színművészetire a felvételit. 

„Ha most még valami történik, megszakad a szívem” – olvashattuk a visszaemlékezéseit a Színház című folyóiratban.

Hamarosan érkezett a levél, hogy felvették Gellért Endre osztályába.

Őze addigi életében még Szentest sem hagyta el, soha nem járt korábban színházban, és televízió sem létezett. A mozit viszont szenvedélyesen szerette.

Még tojást is lopott a nagyanyjától, hogy cserébe bemehessen a moziba. (A pengő inflálódása miatt inkább a cserekereskedelem dívott akkoriban.)

A főiskolán Gellért Endre egyik legkedvesebb tanítványa lett: „Valahol a lelkünk találkozott. Megtanított gondolkodni a színpadon” – mondta Őze, aki nagyon hálás volt a mestereinek.

A vidéki fiúból ígéretes pályakezdő lett, aki azt sem tudta, honnan indul a 67-es villamos, de olyan őserő lakozott benne, hogy a Nemzetiben töltött gyakorlata alatt az akkor már nagynevű színésznek számító Kállai Ferenc és Bessenyei Ferenc rögtön a barátságukba fogadták. Életük végéig „acsarkodó” barátságot ápoltak vele.

Kállai Ferenc így beszélt a találkozásról: 

„Bejött egy titokzatos, különös személyiség. Mi már öreg tagok voltunk akkor Bessenyei Ferivel, s érdekes módon mindketten egyformán éreztük, hogy ez a fiatal, majdnem korunkbeli ember lélekben és szellemiségben hozzánk tartozik. Nem éreztük a különbséget, noha tíz év volt köztünk – de ezt inkább Lajos hangsúlyozta, aki oda-vissza számontartotta hármunk barátságát. Ő volt a legintenzívebb életigénylő köztünk, és mi ehhez ragadtunk. Abszolút biztosan állt a lábán. Azt hiszem, nem ő szorult a mi barátságunkra, hanem mi az övére, aki ennek az egész kedélynek a motorja volt.”

Őze is úgy nyilatkozott, hogy mindhárman „deszkapártiak” voltak. Ugyanazt vallották a színészetről. A Nemzetiben marasztalta volna Major Tamás, akihez szintén nagyon erős szakmai szálak kötötték, de ő ki akarta próbálni a vidéki színészéletet, ezért Miskolcra szerződött 1956-ban, ahol épp nem volt a színháznak épülete, de nem bánta, mert sok lehetőséget kapott. Horváth Gyulával még operaelőadáson is énekeltek.

„A mesterektől megkaptam mindent, a többi az én dolgom”

– mesélte a egy riportfilmben.

„Akit szeretek, azzal goromba vagyok”

Őze gyerekkori megpróbáltatásai nem múltak el nyomtalanul, képtelen volt normálisan kötődni. Huszonegy éves volt, amikor elvesztette a szüzességét, addig nem mert kezdeményezni. Egykori középiskolai osztálytársa lett az első beteljesült szerelme, majd felesége. 

„Egy férfi életében egy érték van, az a nő, semmi más”

– mondta egy 1977-es interjúban. 

Úgy érezte, hogy ha valaki a gorombasága ellenére is szereti, akkor annak kedvéért „elvontatja a Bazilikát”.

Két fiának, Áronnak és Gábornak az édesanyja, Thoma Ildikó nézőből lett a felesége. Ám kapcsolatuk elég hamar véget ért:

„Az a feszültség, ami belőlem éjjel és nappal árad, sajnos nem teszi elviselhetővé a családi életet.” […]  „Az, ami először vonz és összehoz, az végül elválaszt. Elmentem, és így is kellett tennem, mert így nem romlottunk szét” – mondta szintén a fenti interjúban.

Áron fia ma a Bartók Színház igazgatója Dunaújvárosban, szintén ragyogó tehetség, Gábor pedig operatőr lett. Mindketten a művészeti pályát választották, édesapjuk ellenkezése dacára, ám az ő érzékenysége továbbél bennük. Fiai édesanyja 2021 februárjában halt meg a koronavírus miatt.

A budapesti színész

1959-ben fogadta el végül Major Tamás kitartó unszolására a Nemzetibe szóló szerződést, és haláláig ott játszott. A Gyulai Várszínházban is sokszor fellépett a Nemzeti előadásaiban. Hamarosan érkeztek a főszerepek, Shakespeare hőseit különösen szerette, de a Bánk bán két különböző szerepében és a Csongor és Tündében is emlékezetes volt az alakítása.

A filmesek is felfedezték, ő lett Virág elvtárs Bacsó Péter Tanújában. Hadd idézzem néhány ikonikus mondatát: 

„Hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának!

Tudja, Pelikán elvtárs, egyszer majd kérni fogunk magától valamit.

Én csak azt mondom, Pelikán elvtárs, a nemzetközi helyzet egyre fokozódik.

Ahol nem vagyunk mi, ott az ellenség.

Mutasson nekem egyetlen embert ebben a tetves országban, akire ha kell, öt perc alatt nem bizonyítom rá, hogy bűnös! Magára is, magamra is, mindenkire!

Csapásokat adunk és csapásokat kapunk.

Az élet nem habos torta, Pelikán.”

Gothár Péter Megáll az idő című filmjében is az ő szájából hangzik el a szintén emlékezetes mondat: „Mindenkinek igaza van, még a szar is le van szarva”.

Fábri Zoltán Az ötödik pecsét című 1976-os filmjében az órás szerepében, Gyuricza Miklósként megmutatta a kisember összes fájdalmát. Egész életében, de ebben a filmben különösen úgy játszott, hogy az nem is játék volt.

„Egy gondolat az érzelmet szül. Ne érezz, gondolkodj!” – ez volt a színészi hitvallása, amit Gellért Endrétől kapott.

Legkedvesebb műfaja mégis a rádiózás volt. Ott érezte magát a legnagyobb biztonságban. Ott olvashatta a szövegeket, mint gyerekkorában a „zugliban”. A hangjával mindent képes volt eljátszani. Gyönyörűen, nagyon jellegzetesen beszélt.

Depresszió, rák és alkohol

Élete utolsó tizenöt évében rengeteg betegség kínozta, trombózist kapott, a nyirokmirigyrák miatt pedig a fájdalom mindennapos társául szegődött a depresszió mellett. 

„A depresszió borzalmas betegség. Az orvostudomány tehetetlen, mert megfejthetetlen pszichés állapot. Gyermekkorból származó, felnőttkori végtelen egyedüllét okozza. Hogyan jobban? – őrületes kérdés, nem lehet tőle szabadulni. Latinovits Zolival együtt is voltunk a Róbert Károly körúti kórházban, ahol rengeteg verset mondtunk, sokat fölvettünk magnóra” – mondta őszintén egy interjúban.

Amikor Latinovitsot búcsúztatták, ő azért ment ki a színpadra, hogy elmondjon egy Ady verset, Az ős Kajánt, ami Latinovitscsal közös kedvencük volt, és a kórházban is együtt szavalták. Ám annyira felbőszítették az előtte fellépők azzal, hogy mind azt állították, mennyire szerették a színészt, holott Őze tudta, ki, mikor és miben akadályozta Latinovitsot a pályájában vagy az életében, hogy azzal kezdte mondandóját: „Nem szeretem és nem szerettem Latinovitsot […] Utolérem, vár engem egy nagy társulat kapujában. […] Lojzi, mi van? Tíz lépés némaság…” Nézzétek meg ezt a pár perces VIDEÓT, megéri!

Mizantróp

Legendásan magának való volt. Sötét szemüvegben, hatalmas kalapokban bandukolt a színház körül az előadások előtt. Ha le is ment a büfébe, senkihez nem szólt. Sötét tekintettel üldögélt egy sarokban, nem hagyta magát megszólítani.

Gőgösnek tűnhetett annak, aki nem ismerte. Pedig inkább önbizalomhiányos volt és magányos. Ha valakit igaztalanul bántottak, akkor viszont hangosan kiállt mellette, indulatait nehezen fékezte ilyenkor. 

Pusztította magát az alkohollal, előadások előtt is ivott, főként cseresznyepálinkát. Ha valaki más tett volna ilyet, már rég repült volna a színházból, de neki ezredjére is megbocsátották. Utálattal hajtotta le az alkoholt. Nem élvezte, sőt, gyűlölte, hogy rászorul arra az érzésre, amit okoz benne az ital. Szenvedve ivott, de ez kellett ahhoz, hogy kitárulkozzon a színpadon, ha már a magánéletében súlyosan bezárult. „Sok válságom volt, kizárólag magammal, és senki mással” – mondta őszintén.

Szintén Kállai Ferenc mesélte róla: 

„Olyan kalapokat vett fel sötét szemüveggel, hogy úgy nézett ki, mintha egy titkosszolgálat tagja lenne. Fel is merült a gyanú sokakban: nem lehet véletlen, hogy annyi mindent megengedhet magának. Mert normális társadalmakban – kapitalista viszonyok között – olyan állapotban, ahogy ő szokott mutatkozni, már a második alkalommal nem jöhetett volna be a színházba. Neki pedig már a századik esetet bocsátották meg.”

Cserhalmi György pedig így emlékezett meg Őzéről:

„A színészet, szerintem, az ember génjeibe van kódolva – és Lajos túlkódolt színész volt. Őrületes színész! Nagyon nehéz volt labdába rúgni mellette. Az ilyen emberekre mondják, hogy elszívják mások elől a levegőt. Pedig nem akarják. Ez irritáló. Nyilván az is hozzájárult az ő magánybetegségéhez, hogy őt – a produkció érdekére hivatkozva – gyakran igyekeztek visszanyomni a többiek színvonalára. Akkoriban az ember még el is hitte, hogy ezt kell tenni. De ahogy öregszik, másképp látja a világot, s azt vallja: menjünk mi csak a nagyok felé! Mindnyájan jobban járunk.”

Az utolsó szerep

Bacsó Péter az akkor már halálos beteg Őze Lajosnak felajánlotta a Hány az óra, Vekker úr? című filmjének főszerepét.

A forgatásról készült WERKFILM fájdalmas búcsú az élettől. A forgatás közben érte a halál Őzét.

Kállai Ferenc azt mondta később, hogy a forgatások szüneteiben Őze gyakorlatilag már nem létezett, nem volt ott, a halál kapujában állt. De amikor a csapó bemondta a jelenet számát, abban a pillanatban átváltozott Vekker úrrá, és azt játszotta, amit kellett.

Végül Jordán Tamással forgatták újra a filmet. 

Mégis méltó búcsú volt az élettől az az idő, amit a kamera előtt töltött haldoklással a felejthetetlen színész. Még nem volt ötvenéves, amikor elragadta a halál, de a teste, az arca, a tekintete minimum a dupláját mutatta. Öreg lélek volt már gyerekként is, és az is maradt. 

„Félek a haláltól. Nem tudom elképzelni, hogy nem leszek. Nem tudom elképzelni, hogy nem látom a színházat, nem látom az utat, a várost. Egyszerűen nem tudom elképzelni azt a véget, aminek nem tudom a kezdetét. Én dolgozni akarok. Szeretek élni, és nem tudom elképzelni, milyen állapot az, amikor az ember nincs. Ezért érdekel a halál, sajnos. Néha már-már kipróbálnám, milyen a nemlét, viszont annyi önkontrollom mégiscsak van, hogy tudjam: onnan nincs visszaút” – mondta egy riportban.

1984. október 21-én halt meg. Nézzétek meg az utolsó fotójának történetét Kende Tamás ötperces kisfilmjében.

Örök emlék

Szentesen egy Őze Lajos Emlékházat avattak a fiai pár éve, és a Naphegyen is állított a család 2009-ben egy emlékkövet, ahol a szerepeit tanulta séta közben. Vácott egy drámapedagógiai iskola viseli a nevét, és Szentesen egy mozit is elneveztek róla. Egy mozit, ahova elvitte azt a lányt, akibe szerelmes volt. Hetven fillérbe került a két jegy, és ő végig készült rá, hogy megvallja szerelmét. De képtelen volt rá. 

„Azért sírok, mert kemény fickó vagyok. […] Este meg fölmegy a függöny. Ott héttől tízig hazudok, csak jól kell hazudni, és akkor nem hazugság. […] Maximálisan jót akartam mindenkinek. […] Ahogy telik fölöttem az idő, hajszolom magam a tökéletes mestermunka felé” – ezeket a mondatokat is az 1977-es interjúból idézem. 

A tökéletes mestermunkát elvégezte az utolsó forgatáson. A halálba forgatta magát… Heroikus küzdelme önmagával véget ért a földi létben, legalábbis ebben az életében. Reméljük, hogy Latinovits tényleg várta őt egy nagy társulat kapujában. És most együtt hallgatnak nagyokat a másik posztumusz Kossuth-díjas színésszel.

Források: ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: MOKÉP

Both Gabi