Sir Anthony Hopkins: A színészet tart távol a balhéktól – Ma 84 éves a legenda

–

Nem tudnám pontosan meghatározni, hogy mi váltotta ki a rajongásomat ilyen korai életkorban egy hatvankét éves színész iránt, mindenesetre, ha nagyképű lennék, azt mondanám, hogy már akkor kiváló kritikai érzékkel választottam kedvencet. Mozart négyévesen kezdett zongorázni, én tízévesen állapítottam meg, hogy ki az egyik legnagyobb ma is élő színészlegenda. Ez a szuperképesség kevésbé jövedelmező, de hát kinek mi jut. A lényeg, hogy kiskoromtól kezdve odavoltam a Walesben született Anthony Hopkinsért, akinek az élete és a hobbijai is igazán színes karakterré teszik, csakúgy, mint a megformált szerepei.

Miután a The Fatherben nyújtott alakításáért az idén év elején megnyerte a BAFTA-díjat – és egyébként nyolcvanhárom évesen a legjobb főszereplőnek járó Oscar-díjat is, ezzel a legidősebb díjazottá válva a kategóriában –, egy interjúban arra a kérdésre, hogy mit szeret még mindig, ennyi év után is a színészkedésben, nevetve azt felelte, miután lassan belekortyolt a kávéjába, hogy

ez tartja távol a balhéktól.

Nem viccelt

Gondolhatnánk, hogy a mindig jókedélyű színész csupán tréfált, de az életére visszatekintve, a válasz komolyabban hangzik, mint az elsőre tűnik. Anthony Hopkins a walesi Port Talbotban nőtt fel, amely Richard Burton szülővárosa is volt, többek között ez inspirálta, hogy ő is a színészetet válassza. Szülei, nagyapjához hasonlóan, a családi pékséget vezették, és kemény erőfeszítéseket tettek, hogy egyetlen gyermeküket taníttathassák, a színész saját elmondása szerint viszont kifejezetten rossz gyerek volt, aki folyamatosan alulteljesített az iskolában, és inkább a hülyék között tartották számon. Apja tizenhét évesen elzavarta otthonról, hogy kezdjen az életével, amit akar. A színész több interjúban is beszélt arról, hogy édesapja kemény, szigorú ember volt, aki többet ivott a kelleténél, de sosem volt agresszív. Az otthonról történő száműzés mindenesetre szerencsésen alakult, a csellengő Hopkins csatlakozott egy drámaklubhoz, és hamar világgossá vált számára, hogy ez az a hivatás, amelyben kiteljesedhet. 1958-ban bevonult a Brit Hadserebe a kétéves sorkatonai szolgálatra, ezután felvették a Royal Academy of Dramatic Artba, 1963-ban pedig a leicesteri Phoenix Theater társulatának tagja lett, majd 1965-től a híres National Theatre-höz szerződött, ahol a nagyra tartott Sir Lawrence Olivier igazgatása alatt két évvel később már főszerepet játszott. Fiatalkorában saját bevallása szerint meglehetősen öntörvényű és pimasz volt, ráadásul súlyos alkoholproblémákkal is küszködött. 1975. december 29. óta, azaz több mint negyvenhat éve viszont józan.

Szerinte soha nem a mennyiséggel volt baj, sokkal inkább azzal, hogy az ital hogyan hatott a testére és az elméjére,

ezért arra az elhatározásra jutott, hogy ebből elég, és onnantól kezdve nem nyúlt a pohárhoz.

A sikert sikerrel fejelte meg

Érdekes, hogy már a hatvanas években is Nagy-Britannia legelismertebb színészei között tartották számon, az igazán nagy áttörés azonban csak 1991-ben jött el, noha addigra a legnagyobb színházi szerepeket már szinte kivétel nélkül mind eljátszotta, és olyan kultfilmekben szerepelt, mint az Elefántember vagy A híd túl messze van. A bárányok hallgatnak eszelősen gonosz Hannibal Lectere nemcsak mítoszt teremtett, de a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-díjat is meghozta a színész számára, ami azért is különleges, mert a szobrocskát úgy zsebelte be, hogy a 118 perces játékidőből mindössze 24,52 percet tett ki az alakítása, ezzel övé a második legrövidebb filmes jelenlét, ami az akadémia elismerését vívta ki. A színész ezután Hollywood élvonalába került, és olyan filmek következtek – a teljesség igénye nélkül –, mint a Drakula, a Szenvedélyek viharában, a Nixon, az Amistad, a Ha eljön Joe Black, a Zorro álarca, és a sort egészen a majd 2022-ben debütáló The Sonig lehetne folytatni – amit a The Fatherhöz hasonlóan Florian Zeller rendezett –, hiszen a színész a mai napig aktívan dolgozik. 

Amikor a New Yorker egyik újságírója feltette neki a kérdést, hogy korlátolja-e bármi a munkájában a korából fakadóan, megváltozott-e a felkészülés módja egy-egy szerepre mostanra, amikor már a nyolcvanas éveiben jár, Tony – ugyanis az újságírót is megkérte, hogy szólítsa így – azt felelte, hogy bár nem iszik, nem dohányzik, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy már nem fiatal, futni például nem tud már a fájós térdei miatt. A memóriáját igyekszik karban tartani, ezért két nagy szenvedélyét: a festést és a zongorázást napi szinten űzi, olyannyira, hogy a pandémia alatt szinte csak ezeknek élt.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Anthony Hopkins (@anthonyhopkins) által megosztott bejegyzés

„Magabiztos vagyok a koromat illetően. Az nem egy jó felfogás, hogy »mire eljátszhatod Lear királyt, már túl öreg vagy ahhoz, hogy emlékezz a szövegre«! Helyette azt kell mondanod, hogy »tökéletes memóriám van«! Ez az önhipnózis egyik formája. Tudtam, hogy minden izmom megvan ahhoz, hogy eljátsszam Lear királyt a magam módján, anélkül hogy önsajnálattal tenném ezt. Ugyanez igaz a The Fatherre. Teljesen magabiztosnak kell lenned. Nem arroganciára gondolok, hanem önbizalomra, ami egy teniszjátékosnak is van. És ne próbálj versenyezni, mert

a színészet nem verseny. Sokkal inkább az együttműködésről, valamint a másokkal való gyengédségről és kedvességről szól.”

Anthony Hopkins memóriája pedig valóban legendás. Amikor az Amistadban John Quincy Adams jogászt játszotta, aki az amerikai rabszolga-felszabadítás egyik meghatározó élharcosa volt, a teljes stáb lenyűgözve figyelte, ahogy a hétoldalas, bírósági tárgyaláson elhangzó nagymonológját szóról szóra mondta el egyhuzamban, és elég volt egyetlenegyszer felvenni. A színész többször elmondta, hogy egy jól kidolgozott forgatókönyv és az alapos szövegtudás elegendő ahhoz, hogy az ember jól játsszon.

„Ha van egy 99,99 százalékban tökéletes forgatókönyved, akkor semmit sem kell tenned. A napok romjai, A bárányok hallgatnak, a The Father mind közel tökéletesek.

Amikor megtanulod a módját, hogyan pakold a szavakat az agyad bőröndjébe, ezek elkezdik irányítani a tested. Körbevezetnek a díszletben.

Azt hiszem, ez olyan, mint a zongorázás. Ha egy Chopin-darabot játszol, hallod a kottát énekelni, és azt gondolod: Honnan a fenéből jön ez? Ugyanez a helyzet a színészettel, Shakespeare-rel. Nem kell játszanod, egyszerűen minden le van írva.”

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Anthony Hopkins (@anthonyhopkins) által megosztott bejegyzés

És visszatekintve, azt hiszem, ebben rejlik a titok nyitja, hogy tízévesen miért hatott rám ilyen elemi erővel Sir Anthony Hopkins tehetsége. Egyszerűen elolvassa a szövegét, magáénak érzi a karaktert, és innentől kezdve benne ölt formát a szereplő, amit nem is lehet játéknak nevezni, hiszen nem az. Ez valami megmagyarázhatatlan zsenialitás, amivel hosszú évtizedek óta ajándékoz meg minket, nézőket, és remélem, hogy még nagyon sokáig teszi.

Isten éltesse!

Krajnyik Cintia

Felhasznált forrás: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Getty Images/James Devaney/GC Images