„Szeretek csúnya is lenni, meg néha szeretném, ha baromi nagy, elálló füleim lennének” – Pap Vera születésnapjára

–

Aki olyan erősen kezd egy pályát, mint ahogyan Pap Vera kezdte az Angi Verával, attól nagyon sokat vár a szakma. A nagy csinnadratta, az országos ünnepeltség azonban valamiért elmaradt. Talán őmaga sem hitte el, hogyan oszthattak rá főiskolásként egy ilyen csodálatos szerepet, amivel aztán nemzetközi díjakat is megnyert, és azt sem hitte el, hogyan maradhatott szinte visszhang nélkül, hogy elnyerte például a chicagói filmfesztivál díját. 

Kőbányán született, 1956. január 27-én.

Magáról azt mesélte, hogy rossz gyerek volt, akivel mindig történt valami apróbb (vagy olykor nagyobb) baleset.

Egyéves volt, amikor meghalt az édesanyja, két évvel idősebb nővérével együtt a nagyanyja és az apja nevelte fel. Anyjáról így emléke sincs, leginkább csak egy képzelgés, ahogyan homályos alakja fölé hajol. Ez a rosszcsontság hosszan kitartott – nevetve mesél róla, hogy egyszer addig bűvészkedett, míg egy kampó belefúródott a szájpadlásába, és vállfával a szájában ment szólni a mamának. Az vitte is rögtön a kórházba, majd az úton végig szidta: „Minden szart a szádba veszel?”

„Az élet az olyan, mint egy ragadozó. Aki egész egyszerűen végigzavarja, végigűzi az embert egész életén át. Meg kell próbálni útitárssá szelídíteni ezt a ragadozót, hogy meg tudja az ember tőle tanulni, hogyan örüljön a pillanatoknak”

 – mondja az Ahogy a csillag megy az égen című, róla készített dokumentumfilmben.

Gyakorlatilag már háromévesen beszippantotta a színpad, de nem pont az, ahová végül került. Akkor vitte el a nagycirkuszba az édesapja, és ott elhatározta, ő bizony bohóc lesz. Apja meg csak legyintett rá, hogy majd kinövi, de ez a vágya egészen az érettségiig kitartott. Akkor jött rá:

„Ahhoz, hogy az ember bohóc legyen, univerzálisnak kell lenni. Tulajdonképpen a bohócság iránti vágy soha nem múlt el, egész egyszerűen csak elgyávultam amiatt, hogy nagyon sok mindent nem tanultam meg, amit meg kellett volna tanulnia egy bohócnak. És azt gondoltam, hogy a színház a másik olyan hely, ahol ezt a vágyamat kiélhetem” – mondja az említett filmben.

1975-ben felvételizett a Színművészetire, 1979-ben diplomázott, és Gábor Pál rendező még abban az évben beválogatta az Angi Vera címszerepére. A castingról, majd első filmes főszerepéről később így nyilatkozott: „Az egész filmgyártásról semmit nem tudtam, de úgy, ahogy mondom: semmit. […]

Nem nagyon értettem ezt a kort. Én akkor (tudniillik az ötvenes években – a szerk.) még egy pici kislány voltam, és otthon játszottam a nagymamámmal, Kőbányán, boldogan, tudatlanul, miközben az emberek borzasztó dolgokat éltek át. Ezt volt a legnehezebb elképzelni: hogy emberek hogyan élhetnek át ilyesmit.

Ezzel volt a legnehezebb azonosulni, hogy ezt hogyan fogom tudni ábrázolni.”

A kritikusok méltatták a tehetségét, ám azt is belefűzték a mondandójukba: „Csak el ne szaladjon vele a ló.” De ezzel a fiatal színésznő nem igazán tudott mit kezdeni, ugyanis a ló olyannyira nem szaladt el vele, hogy azt is az újságból tudta meg, hogy díjat nyert Chicagóban. Hetekig el se hitte, mert hivatalosan senki nem tájékoztatta erről. Sok mindent elárul az adott korról, hogyan viszonyultak a tehetségekhez, ha azok nem hivalkodtak, csak szerényen és alázatosan haladtak előre.

„Gyakorlatilag én a magyar filmgyártásból, mint olyanból tökéletesen kimaradtam, a sikereimmel együtt, mindennel együtt. Úgy tűnik, hogy a magyar filmgyártás nem kért ezekből a sikerekből”

 – vallja. 

Pap Vera nem volt klasszikus sztáralkat. Egy ösztönös tehetségű, vérbeli színésznő volt, akinek minden porcikája működött a színpadon, de a dívás allűröket kerülte. Talán azt várták volna tőle, hogy ünnepeltesse magát, de ő olyan szerényen beszél még a legfontosabb elismeréseiről is, mintha csak úgy megtörténtek volna vele, és függetlenek lennének a teljesítményétől. 

„Nem a szép ruhák vonzottak ebben a pályában, mint általában a kislányokat, hogy ha én egyszer színész leszek, akkor szép ruhákba öltözhetek. Ma se azokat a szerepeket szeretem a legjobban, ahol szép ruhákban lehetek. Én szeretek csúnya is lenni, meg néha szeretném, ha baromi nagy, elálló füleim lennének, mert az olyan jó lenne egy szerephez.”

És valóban, tudott csúnya lenni ez a természetes szépségű, bájos, angyalarcú nő. Nem félt attól, ha nem látja mindenki elragadónak.

Nem titkolta a betegségét sem. Gyakorlatilag az utolsó hónapig játszott, és először úgy tűnt, le is tudja győzni, ám a tumor kiújult, és onnan már nem volt esélye meggyógyulni. 

Pap Vera a főiskola óta a Vígszínház tagja volt, de vendégeskedett számtalanszor más színházakban, például a Katonában és a Budapesti Kamaraszínházban is.

„Egy színésznek a vendégszereplés az mindig vérátömlesztés” – mondja.

Ha ő maga úgy érezte is, hogy a filmvászon nem szerette annyira, én soha nem felejtem el neki a Csapd le csacsi! Slamovits Beáját (legalább tízszer láttam a filmet). Minden gesztusa lenyűgöző benne, hiteles és eredeti, akár csak az Angi Verában, pedig ott még azt se tudta, mit csinál, csak játszott a tehetsége, és legjobb tudása szerint.

„Az ember attól színész, hogy keresi azokat a lehetőségeket, amikor kijátszhatja magából a lelkét”

– nyilatkozta 2006-ban a Magyar Narancsnak adott interjújában. 

Pap Vera azt kétségkívül a színjátszásnak adta. 

Szentesi Éva

Forrás: Tengerszem/Pap Vera: „Ahogy a csillag megy az égen.” Dokumentumfilm, 2002; Magyar Narancs-interjú

Kiemelt kép: Csapd le csacsi, 1992