„Senkit sem érdekel igazán, hogy mi van a vörös szőnyegen túl” – Farkas Franciska egy napja Chripkó Lili képeivel

–

Mitől találunk hitelesnek valakit, akit nem ismerünk? Mitől tartunk valakit példamutatónak, aki egyszerűen csak éli az életét? Van-e, lehet-e különbség a szakmai- illetve a magánéletben képviselt elveink között?

Ki Farkas Franciska? Ezekre a kérdésre nagyjából tíz perccel azután megkaptam a választ, hogy megismerkedtünk. Felállhattam volna akkor, és azt mondhattam volna, köszönöm az interjút, már mindent értek.

Történt ugyanis, hogy az interjú előtt nem sokkal Franciska rosszul lett, de ahelyett, hogy lemondta volna a találkozót, amikor megérkeztem, csak annyit kért tőlem – a lehető legegyenesebben –, találjam fel magam. Kis ideig jöttem-mentem az épületben, ahol a legújabb előadását, a Glóriát játssza, majd leültem mellé, és igyekeztem nem zavarni őt. Nem akartam kérdezni, csak vele lenni. Nem ez a legoldottabb helyzet, ami elképzelhető, pláne nem egy dupla előadás előtt néhány órával, mégsem éreztette velem, hogy a háta közepére se kíván. Ugyanakkor megkíméltük egymást a kötelező jópofizástól is.

A lehetőségekhez mérten a legjobban voltunk így együtt ebben a helyzetben: két ismeretlen, nagyjából csöndben egymás mellett. Az egyik rosszul van, teát, péksüteményt és egy gyógyszert próbál legyömöszölni a torkán, a másik próbál ott is lenni, meg nem is. Ekkor belépett valaki a szoba ajtaján, és köszönés, bemutatkozás, a helyzetre való rákérdezés nélkül közölte, hogy ide tilos ételt behozni. Nem érdeklődött, hogy láttuk-e az erre vonatkozó kiírást, nem mutatkozott be, nem volt – az egyébként vitathatatlanul jogos – közlendőjének valamilyen udvarias felvezetése. Én az ilyen típusú kommunikációra mindig rosszul reagálok. Vagy megsemmisülök a hirtelen és indokolatlan agresszió miatt, vagy azonnal kardot rántok, és beleállok, hogy „na, jó, akkor gyere, játsszuk le”.

De nem így Franciska.

Udvarias volt, kedves volt, határozott, de kompromisszumra hajló, ahogy a helyzet fokozódott, egyre nyitottabban kommunikált, így a problémát fel is oldotta. Azt hiszem, egy ilyen váratlan konfliktushelyzetben kiválóan leír minket, miként viselkedünk.

Mondhatott volna nekem Franciska bármit a toleranciáról és az asszertivitásról, arról, hogy a krízisotthonban mennyit tanult magáról és a jó kommunikációról, az egóharcok elhagyásáról, ha ebben a helyzetben ő is felcsattant volna…

Franciskát a jelölés előtt Milanovich Domi már kiválóan bemutatta a WMN olvasóinak. De a „jó példa” is egy skatulya. Aki egyszer példamutató, az maradjon is az – gondoljuk tudat alatt, mert szeretjük konzerválni az idoljainkat, és nehezen dolgozzuk fel a változásaikat. Franciska is szemérmesen beszélt nekem arról, hogy most épp mennyire tud aktívan részt venni a Tudás 6alom foglalkozásaiban, és hogy a SzuperWMN-díjat tulajdonképpen a gyermekotthonban végzett munkájáért kapta-e, ami jelenleg egy lezárt fejezet az életében.

Pedig azt hiszem, éppen ez a nagyszerű ebben a díjban, hogy nem konkrét tetthez köthető, számokban mérhető, statisztikává forgatható eredményért ítélik oda, hanem egyszerűen csak az önazonosságért. A – ha szükséges – széllel szembe menő, konfliktusokat is felvállaló, alapvetően empatikus, és a társadalmat jobbítani szándékozó (önfel)vállalásért.

Egyáltalán nem csoda, hogy az idén készített tíz cikk, amit az egykori SzuperWMN-díjazottakról és jelöltekről írtam, egyike se zárult azzal a tanulsággal, hogy az alanyok már teljesen másként gondolkodnak, mint egykor. Még csak azt sem mondhatnám, hogy mást csinálnak, elveiket, szívügyüket mindannyian tovább vitték, képviselték.

Farkas Franciskának ilyen szívügye az, hogy ne menjen el semmi mellett némán, amit problémásnak érez. Például felidézte nekem, hogy a Met-gálát nézve viszolygást érzett, amikor az elmúlt két év tragédiáira és megrázkódtatására, a klímahelyzet fokozódására, a rengeteg aktuális társadalmi problémára fittyet hányva a celebek nagy részének az volt a legfontosabb közlendője, hogy melyik divattervezőnek a ruháját viseli aznap este. Amiről, ugye, pontosan tudni, hogy ha még egy alkalommal felvenné, a sajtó szétszedné, mennyire ciki. Mivel régóta foglalkoztatja a ruhafelhalmozódás és az abból fakadó környezetszennyezés problémája, Franciska a fejébe vette, hogy soha semmilyen eseményre nem fog még egyszer új ruhában menni, és ez igaz a SzuperWMN-gálán viselt szettjére is. Még akkor is, ha nagyon szereti a divatot, és ahogy mondja,

„szenvedélyem a ruha, és különösen nagyra tartom a magyar tervezőket, fontos számomra az öltözködés mint kommunikációs csatorna, de a jelenben kell élni, és le kell erről mondani sajnos.”

A divatiparral kapcsolatban Franciskának saját tapasztalatai is vannak, hiszen dolgozott modellként. Igaz, nem vették fel egyetlen ügynökséghez sem – meggyőződése szerint azért, mert roma, amit olyan szépen becsomagolt elutasításba bújtattak, mint hogy „túlságosan mediterrán”.

Így underground modellkarriert futott be Király Tamás, az egyedi szemléletű divattervező fő modelljeként. Ezzel a dobbantóval még ügynökség közvetítése nélkül is sokakat megismert, és foglalkoztatott modell lett, mégis hamar kinőtte ezt a szerepet. Nem tudott eléggé semleges, eléggé visszafogott lenni. A róla készült képeken átsugárzott az egyénisége, a mondandója, a véleménye. Nem tudott és nem akart elbújni a termék mögé. Így felhagyott a modellkedéssel, és szociális munkás szakra járt, majd épp egy ilyen munka során hívták el – ha van olyan, hogy véletlen, akkor annak köszönhetően – egy castingra.

Érdekes, hogy egykor a „mi leszel, ha nagy leszel” kérdésre Franciska azt válaszolta: sztár. Gyerekként nagyjából valami olyat értett ez alatt, hogy olyan ember, aki mellett jó lenni, akinek olyan kisugárzása van, hogy mások szívesen vannak körülötte.

Ezt az emberi értéket kereste, de később rá kellett jönnie, hogy a nagy hatóerejű filmvilág és a vele járó csillogás a legtöbbször hamis.

„Nagyon nagy hatalom, hogy mennyi embert lehet vele mozgatni, a színész pedig csak árucikke ennek a hatalomnak.”

Fel lehet használni persze jó célokra is az ismertséget, pontosan ebből született például Franciska esetében a Tudás 6alom, ami roma fiatalok színházi és drámapedagógiai képzésével foglalkozik, és Horváth Kristóf színész-slamerrel közösen alapítottak. Küldetésük a romák – a legnagyobb európai kisebbség – diszkriminációja és megbélyegzése elleni küzdelem.

De a hírnév és a nemzetközi elismerések sem jelentenek igazi védőhálót, sőt: senkit nem érdekel igazán, hogy mi van a vörös szőnyegen túl. Volt olyan, hogy a kutyájával egy virslit tudtak összesen megfelezni.

„Az életemre mindig is jellemző volt, hogy a nagyon fent és a nagyon lent között ingadozom. De mivel mindig ez volt, megedződtem ebben, és pontosan ezért soha nem szálltam el. Furcsa dolog a film meg a színház, mert eltolódik időben, amikor a munka folyik, és amikor annak látható eredménye van. Két éve forgattunk valamit, amit még csak most fognak bemutatni, és most kérdeznek róla, pedig már nagyon másban vagyok.

A Viktória – A zürichi expressz volt az első filmem, akkor még nem ismert senki színésznőként, szóval a forgatás után szépen visszamentem bolti eladóként dolgozni. A filmet a hazai bemutató előtt bemutatták jó pár fesztiválon, és én meg pont a boltban voltam, amikor hívtak, hogy menjek ki Los Angelesbe, szóval szabadságot vettem ki, és mentem a szőnyegre, később meg Hollywoodba csillogni.

Kimentem, jött értem a taxi, sztárvilág, megnyertem a legjobb színésznő díját, aztán vágás, és újra ott állok a boltban és kérdezem, hogy mit adhatok.”

Ez a kicsit meghasadt állapot adott Franciskának egy olyan értékrendet, amelyben mindig szét tudja választani, mi az, ami fontos és mi az, ami nem. A jelenre, a szívére tud koncentrálni a kirakatdolgok helyett, és meggyőződése, hogy ez mindig jó helyre viszi, folyamatosan kap is megerősítést és visszaigazolást, hogy az irány jó. Például a SzuperWMN-díjat is egy ilyen megerősítésnek érzi. De végül is ez a jelenben élő, elszállástól tartózkodó attitűd segítette át a járvány legnehezebb időszakain is: számára nem volt már ismeretlen helyzet, hogy teljesen újra kell tervezni.

A Viktória – A zürichi expressz című film után a Brazilokkal, majd az Aranyélet című sorozattal (és az ezekért elnyert szakmai díjakkal) végképp beindult színészi pályafutása, de mint ahogy a társadalmunk egésze nem az, úgy a filmvilág sem integrált szinte semennyire.

Nem gondolta, hogy a származásával kapcsolatos kérdések jó darabig el fogják kísérni, és nemcsak hogy a legtöbb interjúban ezt fogják firtatni, de kifejezetten a „roma lány” szerepek találnak majd rá. Noha úgy gondolta, valahol természetes, hogy a karakterének megfelelően válogatják be bizonyos szerepekre, ahogy Hollywoodban is megvan a rendőrnyomozó karakter és gengszter, azért jó ideig zavarta ez, és küzdött is ellene.

Amikor viszont belátta, hogy ez tőle független jelenség, integrálni tudta, és végül megváltoztatta a saját hozzáállását a kérdéshez.

Számára a történet a lényeg, és hogy azt szolgálja. Ez a szenvedélye, és a munkában mindig felszabadul.

Jövőre pedig már lesz olyan női főszerepe, ami egyszerűen főszerep, mindenféle egyéb jelző nélkül.

Ott, a mosógépek között állva együtt kerestük a választ arra, meghatározza-e bármennyire az identitást a származás. Ha igen, mennyiben? Egy örökölt temperamentumot hozunk, vagy éppen tehetséget? Közvetlenséget, személyiségszerkezetet, vagy valamiféle virtust? Franciska sokkal inkább akkor találja meg a megörökölt hagyomány otthonos érzését, amikor külföldön megkérdezik tőle, hogy honnan jött. Akkor el tudja mondani, hogy egy olyan nemzet ma élő leszármazottja, amelynek szülöttei feltalálták a számítógépet, a televíziót, golyóstollat, a C-vitamint vagy a gyufát, és ahol egyszer egy Széchenyi nevű ember a vagyonát a népnek adta, vagy ahol Arany János azt írta,

„Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,
Ember lenni mindég, minden körülményben.”

Franciska a magyar irodalomra, filmművészetre és anyanyelvére büszke.

„Kéne csinálni egy modern kori science fictiont, amiben Széchenyi, Ady vagy Arany megjelenik a mai korban, és őket kéne meghallgatni, hogy mit mondanak.”

Nem véletlen, hogy Franciska ilyen analógiákban és történetekben gondolkodik, hiszen írni is szokott. Novellákat, verseket, slam szövegeket. A Glória magja is egy slam szöveg volt, amit átküldött egy rendező barátjának, Soós Attilának, aki azonnal azt javasolta, csináljanak belőle színdarabot. És meg is csinálták. A szív fájdalmáról szóló darabokkal, Franciska kedvenc szövegeivel és szerepálmaival kiegészülve, a Glória egy olyan mozaikokból felépülő egész, ami egyszerre nehéz, de szép és üdítő. Pont amilyennek Franciskát is láttam, most már egy kicsit közelebbről, mint a színpad és a néző távolsága.

„A Glória magától született meg. A mai embernek szól, a mai emberről, rólunk, rólad, rólam. Arról, hogyan mutatjuk meg magunkat, mennyire vagyunk őszinték.”

Az előadás lejárópróbáján tanúja voltam Attila és Franciska közös munkájának, ami számomra majdnem akkora élményt jelentett, mint az előadás maga. Idén több színésznővel is volt alkalmam mélyen beszélgetni, és ennek a különleges szakmának a nehézségeit közelről is megfigyelni. Nem egyszerű feloldani azt a helyzetet, hogy bár a színpadon az ember az érzelmeiből dolgozik, mégis bizonyos érzéseket el kell nyomnia magában, hogy be tudjon tagozódni abba a hierarchiába, ami a színművészet természetesnek vélt velejárója.

Ez a próba egy újabb bizonyítéka volt számomra annak, hogy létezik hatékony, mégis erőszakmentes együttműködés színész(nő) és rendezője között, és ha ott működik, mindenhol működnie kéne.

Mert ha tovább megyünk, az, hogy nő, az is egy skatulya. Franciska TED-előadásában is foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy meddig tart az egyén szabadsága, mit határoz meg az, hogy nők vagyunk-e, vagy nem.

„Ha bemegyek egy bicikliműhelybe, és a biciklimet szeretném megcsináltatni, akkor már mosolyognak. Még nem mondtam egy szót se, már leereszkedően néznek, hogy jó, mi a baj?, de ha az öcsém megy be, tőle nem kérdeznek így semmit.”

Vajon miért kell azonnal valamilyen meghatározott viszonyba kerüljünk egymással, mit lehet tenni, hogy az előítéleteinket elhalkítsuk, majd feloldjuk? Tulajdonolhat-e egy egyén egy másikat, és hatalmaskodhat-e rajta státuszából fakadóan?

Mi minősül ilyen kellemetlen hatalmaskodásnak, amit valamiért mégis teljesen magától értetődőnek tekintünk, pedig már rég meg kellett volna haladni?

„Nem hagyom, hogy korlátozzanak, nagyon fontos számomra a szabadságom, és nehezen igazodom el a világban például ismerkedés szempontjából. Furcsák nekem a mai rendszerek. Voyeur társadalom vagyunk, és kukkoljuk egymást, vagy éppen díszként mutogatjuk a másik felünk. De nemcsak az ismerkedésben van ez így, hanem a meglévő kapcsolatainkban is. Nem beszéltünk valakivel két éve, és ahelyett, hogy felhívnánk és megkérdeznénk, hogy mi van veled, inkább rákeresünk, és ott nézzük meg, ami nyilvánvalóan nincs fedésben a realitással. Ez elcsökevényesíti a mai kapcsolatokat, és én ettől rosszul vagyok. Ettől a kommunikációtól és az online tértől vissza kéne szokni arra, hogy az emberek egymás szemébe nézzenek, és úgy beszélgessenek egymással.”

Az emberi kapcsolódások teljesen más dimenzióját nyitotta meg előtte a gyerekotthonban nevelőként eltöltött másfél év is. Nehezen tud még róla beszélni, mert ennek a traumatikus élménynek jelenleg a feldolgozásánál tart.

„Megérezni azt, hogy ott vagy éjszaka egyedüliként beosztva, és te vagy ott a felnőtt, és hogy az mit jelent, nem könnyű. Ott van egy ötéves kislány, te fürdeted le, te adod neki a vacsorát, a gyógyszert, ha kell, te rakod be az ágyba, és te simogatod a hátát, amíg el nem alszik. Szinte felfoghatatlan, hogy milyen mértékű felelősség van akkor rajtad, amikor belegondolsz, hogy ez a kislány ötéves, és egyedül van a világban. Ahogy elmondod neki a mesét, úgy fog rá emlékezni egész életében. Minden perc számított, semmi nem volt mindegy, hogy hogyan bánsz vele, miként reagálsz. Közben nem a te gyereked, nem is a rokonod, egy teljesen vadidegen gyerek, és te is vadidegen vagy neki.”

Nagyon sokat tanult ebből a tapasztalatból önmagáról, a türelméről, vagy a kapcsolatteremtésről, csoport-összetételről, és ezeket be tudja építeni drámapedagógusi munkájába is. Sőt, mindezek talán valamikor kibuggyannak majd belőle egy szövegben vagy előadásban is.

De saját, a nyilvánosság előtt is vállalt egyedüllétére is folyamatosan igyekszik reflektálni.

„Én nem érzem magam kevésnek, nem érzem magam sérültnek vagy félnek, mert hogy egyedül élek, nem gondolom, hogy fogyatékos lennék: azért vagyok most egyedül, mert így döntöttem, mert így jó most nekem. Bármit lehet csinálni, lényeg, hogy te boldognak érezd magad. Nyitott vagyok, és keresem a szövetségesemet, de nem vagyok ráparázva. Ha nem lesz, nem lesz, és akkor mi van?”

Franciska szerint a boldogság kulcsa ott keresendő, hogy felszabadítjuk magunkat, hogy felfedjük saját magunk számára a korlátainkat, szorongásainkat, azt, hogy mit miért csinálunk, és hol van a problémáink forrása. Hogy ne hajoljunk meg az előtt, hogy egy nő, ha valahova leül, csak egyenes derékkal, keresztbe tett lábakkal teheti, vagy ha azt mondjuk, hogy harminc pár éves nő vagyok, akkor arról azonnal mindenki gondol valamit, hogy annak milyennek kéne lennie. Én pedig nem tudnék vele jobban egyetérteni.

Chripkó Lili

A képek Samsung Galaxy S21 Ultra 5G géppel készültek