Jakabos Zsu: „Néha elgondolkozom azon, hogyhogy én még mindig itt vagyok az uszodában”

–

Ha tippelnem kellene, azt mondanám, Jakabos Zsu egy hosszabb pihenésről érkezett az interjúra, és olyan helyen járt, ahol áprilisban is gyönyörűen le tud barnulni az ember. A mondat első fele teljes tévedés lenne: hatkor már edzett, a győri uszodából vette az irányt Budapestre, hogy pontban tízkor a rendelkezésünkre álljon. Ami az utazást illeti, valóban két napja érkezett haza a Kanári-szigetekről, csakhogy nem vakációzott, hanem edzőtáborozott – ha közel hajol hozzá az ember, látja az úszószemüveg fehér csíkját is a lesült arcon.

A beszélgetésünk előtti napon, április 3-án töltötte be a 34-et, de ha azt mondaná, huszonöt, simán elhinném neki.

Kurucz Adrienn/WMN: Isten éltessen! Hogyan ünnepeltél?

Jakabos Zsu: Éjjel egykor érkeztem haza az edzőtáborból, úgyhogy még ébren köszöntöttem a szülinapomat. Tenerifén úsztam két hetet, előtte pedig egy hetet versenyeztem Franciaországban. Úgyhogy pakolással, mosással telt a születésnapom, edzésre is mentem, és este volt egy kis köszöntés, pár családtag és két barát jött át hozzánk.

K. A./WMN: Ki szokott először felhívni a születésnapodon? 

J. Zs.: A szüleim. 7. 45-kor születettem, úgyhogy korán reggel szokott írni anyukám is, apukám is, aztán napközben szoktunk telefonon beszélni. De köszönteni a férjem köszöntött meg elsőként, hiszen ő ott volt mellettem, kocsiban voltunk még éjfélkor.

K. A./WMN: 30 körül, azt tapasztaltam, mindenkinek van némi számvetős hangulata, amikor születésnapja van. Hogy néz ki a te számvetésed?

J. Zs.:

Nálam ez nem kötődik szülinapokhoz. De mostanában többször tekintek vissza a múltba, mert most már rengeteg emlékem van, amikre érdemes visszagondolni, és az ember, ahogy idősödik, sokkal jobban látja magát, hogy milyen volt húsz vagy huszonöt évesen.

K. A./WMN: Volt olyan pont az elmúlt években, amikor úgy érzed, valamiféle korszakhatárra értél, és most egy új életszakasz kezdődik?

J. Zs.: Azért nem volt, mert gyakorlatilag még mindig azt csinálom, amit nyolcéves korom óta: úszom.

K. A./WMN: Úgy képzelem, az olimpiák azért adnak egyfajta periodikát – a hatodikra készülsz.

J. Zs.: Igen, az biztos, hogy azok az évek: 2004, 2008, 2012, 2016, 2021 nagyon fontos mérföldkövek a visszagondolásban.

K. A./WMN: Ha jól emlékszem, a 2012-es után kerültél be a „legszexibb úszónő” dobozba a külföldi, majd a magyar sajtóban egyaránt, amelyben benne is maradtál a mai napig, elég csak belepillantani a rólad megjelent cikkek címadásába.

J. Zs: Igen. Attól fogva mindig a külsőmről kérdeztek, és ha ezt kifogásoltam, akkor megkaptam, hogy ez meg miért zavar, örüljek neki… Zavarba hozott ez a fajta érdeklődés, ráadásul meg is lepett, mert annak ellenére nagy volt a váltás, hogy már fel-felkértek fotózásokra akkoriban. Kamaszként fiús voltam, 185 centis, rövid hajú, széles vállú, és jobban érdekeltek az autók, mint a Barbie-k, naponta hét-nyolc órát úsztam, gőzerővel készültem a versenyekre. Szóval egészen más volt a fókuszban nálam, nem a vonzerő. Nem tudtam hova tenni a kérdéseket a külsőmmel kapcsolatban. A szépség amúgy is nagyon relatív fogalom. Számomra, ebben a szépségkultuszú világban elsősorban egy vonzó személyiségű embert takar.  

K. A./WMN: És mostanában? Kiírtam pár szalagcímet… „Jakabos Zsuzsa a konyhában is gyönyörű”… „Elképesztő pillanat, ledobta magáról a bikinijét a szuperszexi Jakabos Zsuzsa”… „A medence szépe” –  ez ugye, az állandó jelződ, a másik: „A legdögösebb olimpikon”… „Jakabos Zsu tökéletes testétől elájultak a rajongók”… „Most minden szögből megnézheted Jakabos Zsut”…

J. Zs.: Általában elküldik nekem az ismerősök ezeket a cikkeket, és a fejemhez kapok, hogy te jó ég, már megint mi történt!? A „ledobta a bikinit” cikk például egy Instagram-bejegyzésből lett, amikor lefotóztam a napon száradó fürdőruhámat, én nem szerepeltem a képen.

Amúgy nem értem, miért olyan nagy szám, ha egy úszó jól néz ki. Ha valaki lemegy egy uszodába, talál negyven ugyanolyan alkatú lányt, mint amilyen én vagyok. Mindennap látok jó párat, aki még szebb is nálam szerintem. Csak egyszer valaki leírta, hogy én vagyok a legszexibb úszónő, és ez beragadt.

K. A./WMN: Érezted úgy valaha, hogy meg kell győznöd az embereket arról, hogy nem csak szép vagy?

J. Zs.:

Talán volt egy olyan időszak, amikor emiatt még inkább akartam bizonyítani a medencében. Emlékszem, megfogadtam, hogy egyetlenegy edzést sem hagyok ki fotózás miatt, és igenis még többet fogok dolgozni, mint a körülöttem lévők.

És ezzel nem is volt baj, szeretek úszni. Aztán egy idő után, hogy is mondjam, elengedtem a bosszankodást, és azt mondtam, oké, ha ez érdekes az embereknek, akkor hajrá. Beláttam, hogy mivel a magánéletemről nem beszélek nyilvánosan, az edzések meg nem érdekesek másnak, a versenyek is csak akkor, ha nyersz, maradnak a bulvárnak a lájkvadász címek meg a fürdőruhás képek. Nekem amúgy nem okoz gondot, ha megjelenik rólam egy fürdőruhás kép, mivel én fürdőruhában vagyok úgy is napi négy órát. Nekem ez a munkaruhám. Azt hiszem, egészen jól kezelem a rosszindulatot, mára eljutottam oda, hogy ne érezzem bántónak a gonosz kommenteket. Szerencsére sokat mostanában nem is kapok. Megtanultam, hogy mindenkinek úgysem felelhetek meg. 

K. A./WMN: Most télen írtak rólad mást is. A fizetésedet ajánlottad fel másokkal egyetemben, hogy támogasd a győri uszodát. Ugyanis le kellett zárni télre forráshiány miatt az ötven méteres medencét, amiben a versenyekre készültök.

J. Zs: És a tél még sajnos mindig tart… Én egyébként Pécsett is edzettem 25 méteres medencében sok éven keresztül, és kijutottam két olimpiára, tehát nem ez a világvége, inkább az a gond, hogy sokan vagyunk rá, alig férünk el. Különösen azoknak nehéz a felkészülés, akik nem tudtak elmenni a válogatott edzőtáborba vagy külföldre.

K. A./WMN: Másként készülsz most egy olimpiára, mint korábban?

J. Zs.: Többet kell pihennem. Nem tudom azt csinálni, amit 18 éves koromban, hogy reggel nyolc kilométer, délután kilenc. Ez extrém adag volt már akkor is. Most kétszer öttel kiegyezem, vagy, mondjuk, rövidebb időszakokban hét-héttel. Viszont fiatalon biztos, hogy nem úsztam ennyire intenzíven, illetve amit medencén kívül csinálok edzésként, az is sokkal változatosabb. 

K. A./WMN: Úgy alakult a pályád, ahogy megálmodtad?

J. Zs.: Nem, nem, dehogyis! (nevet) Húszéves koromtól kezdve biztos, hogy minden évben azt mondom magamnak: „lehet, hogy idén befejezem. Úgyhogy most jól kell úsznom.”

A londoni volt a harmadik olimpiám, 23 éves voltam, a tökéletes kor erre a versenyre. Rá egy évre volt egy komoly vállműtétem, amely vízválasztó lehetett volna. Nehéz volt visszajönni, nagyon hosszú ideig tartott a rehabilitáció. De azt éreztem, hogy bennem azért még van kraft. És így nem akarom abbahagyni, egy műtét miatt. Úgy voltam vele, hogyha szerencsém van, akkor talán van még bennem egy olimpia. Aztán 2016-ben meg úgy gondoltam, hogy jövőre világbajnokság lesz Budapesten, ami fantasztikus dolog: hazai közönség előtt egy ilyen nagy versenyen, nem kéne kihagyni. Nagyon jó élmény volt, úgyhogy mentem tovább a vb-re: „azt azért még csináljuk meg” címmel. És így tovább, versenytől-versenyig, lassan meg is érkezünk a jelenbe.

Azért az megdöbbentett, amikor pár éve összefutottam az uszodában egy lánnyal, akivel régen együtt úsztam, és nagyon megörültem neki. Kiderült, hogy a gyerekét hozta versenyezni, ő már rég abbahagyta az élsportot. Ilyenkor azért elgondolkozom azon, hogyhogy én még mindig itt vagyok.

Bevallom, egyre nehezebb megtalálni a varázsát annak, hogy sokat vagyok távol, otthon meg alig. De tudom azt is, hogy ennek vége lesz egyszer, és nagyon hálás vagyok azért, hogy ezt csinálhatom: a világ legjobb munkáját, amit akkor is imádok, ha sokszor belefásulok.

Nem szeretnék oda eljutni, hogy rá se bírjak nézni a medencére, de szerintem nem is fogok. Amikor a járvány alatt nem úsztam, fájt mindenem. Úgyhogy, ha majd nem versenyzek, néha le fogok menni úszni, csak azért, mert jólesik.

Így tervezem.

K. A./WMN: Azt vettem ki a szavaidból, hogy nagyon fontos számodra a versenyzés.

J. Zs.: Pedig az az igazság, hogy én sokkal kevésbé szeretek versenyezni, mint kellene szeretnem, vagy mint mások szeretnek. A verseny olykor a szükséges rossz. Én edzeni szeretek nagyon.

K. A./WMN: Van egy sokszor idézett felmérés, amelynek során megkérdeztek sportolókat: ha tudnánk, hogy fiatalon meg fognak halni, viszont cserébe nyerhetnek egy olimpiát, hogy döntenének. És sokan azt válaszolták, az aranyat választanák.

J. Zs.: Valahogy ebben a korszellemben nőttünk fel. Mi a célod? – kérdezik tőled gyerekkorodban. – Az, hogy olimpiai bajnok legyek! – válaszolod. Hogyha nyersz egy országos bajnokságot, akkor „hú de jó, de hát ez csak egy országos bajnokság. Ez semmi. Nyerjünk egy Európa-bajnokságot! Megnyered? Ó, hát ez nagyon jó, irány a világbajnokság! Világbajnoki cím? Hát ez jó, de azért nem olimpia. Megvan az olimpia? Duplázni kéne.”

Nyersz egy érmet, csak akkor számít, ha arany. Nem elég, mindig többet és többet akarsz, és többet is várnak tőled.

Amióta ezt a működést magamban is felismertem, próbálok arra koncentrálni, amit elértem, és örülni neki. Segít ebben, hogy tudom, hányan úsztak mellettem, hányan küzdöttek ugyanazért a célért, de nem érték el, pedig keményen edzettek ők is. És igen, velem is volt, hogy Hosszú Katinka nyert egy versenyen három aranyat, én meg lettem mögötte ötödik meg negyedik. És az akkor senkit nem érdekelt, mert úgyis van egy magyar arany. Nekem meg kellett tanulnom értékelni azt, hogy igen, de én meg életem legjobb idejét úsztam, és az ötödik vagyok a világon. Négy ember jobb. De ötödiknek lenni sem olyan rossz.

Nem az a lényeg, hogy hányadik vagy, hanem hogy tudsz-e érte őszintén hálásnak lenni. 

K. A./WMN: Sok táplálkozási zavarral kapcsolatos történetet lehetett hallani az elmúlt években az uszodák környékéről. Érintett vagy?

J. Zs.: Szerencsére nem. De tudom, nagyon sok embernek a mérlegelés volt a mumus. Nekem nem a koplalás, hanem inkább az okoz nehézséget, hogy megegyem, amire szüksége van a szervezetemnek a rengeteg edzés után. Úgyhogy nekem meg kellett tanulnom, hogy az evés élmény is lehet, nem csak tápanyaghalmaz, amit be kell lapátolni, különben nem fogom bírni a terhelést.

K. A./WMN: Van speciális étrended?

J. Zs: Nincsen. Szerintem mindenkinek másfajta étrend való, nincs egyetlen üdvözítő trend sem, próbálok inkább arra figyelni, hogy mit kívánok, mire van szükségem. Amúgy meg szoktak lepődni az emberek, amikor enni látnak, mert tényleg rengeteget eszem. Amikor karácsonykor kevesebb az edzés, akkor azért próbálok figyelni, hogy ne ugyanannyit egyek, mint amikor napi tizenöt kilométert úszunk.

K. A./WMN: Mi az, amire még figyelned kell?

J. Zs.: Az a medence, ahol edzünk, klóros, eléggé ki is készült tőle az arcbőröm, tele lett száraz foltokkal, fájt, húzódott. Úgyhogy a hidratálás nálam létszükséglet, naponta többször is, nem elég, ha reggel bekenegetem magam, mert a vízben leázik a hidratáló. A fényvédő is nagyon fontos, Tenerifén is tíztől, tizenegytől-egyig úsztam a tűző napon, ha ezt meghallja egy bőrgyógyász, dob egy hátast. A hidratáláshoz gyorsan felszívódó mélyhidratálókrémet és kifejezetten érzékeny bőrre valót használok. Fényvédelemhez arcra és testre is külön fényvédő krémet kenek. A bőrápolási rutinom alapjait az új Helia-D Hydramax krémekből építettem fel, ennek a termékcsaládnak lettem a márkanagykövete idén tavasszal. Az arcszérumokkal még csak most ismerkedem, azokat nem használom napi szinten. Van egy peptides szérumom, azt viszont igen, hetente párszor.

K. A./WMN: Mit kívánjak neked búcsúzóul, ha valami igazán jót szeretnék kívánni?

J. Zs.: Békét, belső békét. De szerintem nem állok vele rosszul.

Képek: Csiszér Goti/WMN – Goti Photography

Kurucz Adrienn