„Úgy érzem, tudnom kell éhezni, szomjazni, visszafojtani az alapvető igényeimet”

–

Kinek van szüksége ellenségre? Itt vagyok én!

Épp a Nyílt lapokkal forgatási időszakában és a SzuperWMN szervezésében voltunk nyakig. Nem volt megállás, és ezt túlzás nélkül mondhatom. Nekem azért sikerült ezt is túltolnom. Nem azért, mert bárki ezt kérte volna tőlem. Senki sem várja el tőlem, hogy étlen-szomjan, mint egy robot, úgy dolgozzak. Mégis ezt tettem. Reflexből. Az utolsó előtti forgatási napon feltűnt, hogy érzékenyebb a derekam a hidegre és az is, hogy amikor (végre) pisiltem, nem volt kellemes érzés. Gondoltam, egy kis tőzegáfonya átlendít ezen, ám csalódnom kellett.

Csak akkor esett le, mekkora a baj, amikor a forgatás befejeztével az egész éjszakát a vécén görnyedve töltöttem, vérrögöket pisilve. Ahányszor felálltam, máris le kellett ülnöm, újabb és újabb vérrögöket kikínlódni magamból.

A fájdalom pokoli volt, egészen hasonlatos a szüléshez. Iszonyúan féltem, mert persze, én, állat legugliztam, mi lehet ez, és nyilván azonnal az „r”-rel kezdődő, hárombetűs rémálmot dobta fel az internet. Azonnal rohanjak orvoshoz, ügyeletre, akárhová, olvastam. Közben folyamatosan ittam, remélve, hogy segít, és szerencsére így is lett, hajnalban álomba ájultam. Nem fogom ezt ennél sokkal hosszabban részletezni, a lényeg, hogy ezek után még másfél hétig iszonyú fájdalmaim voltak, eleinte tartós kétoldali, aztán egyoldali vesefájdalommal, a gyógyszerek miatt rémes közérzettel, szétcseszett emésztéssel. Konzultáltam orvossal, de a feszített tempó miatt nem mentem el kivizsgálásra, telefonon egyeztettünk. Egyértelműen felfázással indult a dolog, amiből aztán lett egy vesemedence-gyulladás, és valószínűleg egy vesekő is, de ez százszázalékosan sosem fog kiderülni, mert ugye, az alapos kivizsgálás elmaradt, és végül meggyógyultam.

Nem azért mesélem ezt, hogy sajnáltassam magam, vagy hogy azt bizonygassam, mekkora mártír és/vagy hős (és/vagy idióta) vagyok. Csak próbálom érzékeltetni, hogy nekem mennyire nincs semmi szükségem ellenségre, mert itt vagyok magamnak én.

Pontosan tudom, hogy a vizeletvisszatartásnak súlyos következményei lehetnek, és nem először küzdök masszív felfázással. Egészen kicsi korom óta visszatérő vendég nálam a véres pisilés. Utoljára a Csak neked mondom forgatása után fáztam fel ugyanígy. Nem mentem ki pisilni, nem ittam, nem ettem, mert nem akartam lemaradni semmiről, és közben meg a felvételek alatt a jéghideg padlón ültem. Ha meg akartam volna betegíteni magam, szánt szándékkal, akkor is azt mondhatnánk, hogy erősen túlteljesítettem.

Vajon mi túlélnénk?

Őszintén szólva, én csak akkor szaladok a vécére, ha már majdnem bepisilek. Akkor érzem meg, addig nem. Ugyanígy vagyok az éhséggel, szomjúsággal. Csak akkor érzem, ha már átléptem a határt, és már gáz van. Próbálok rájönni, mióta van ez így, de ha őszinte akarok lenni, szerintem világéletemben ezt csináltam.

Bántalmazó kapcsolatban vagyok önmagammal.

Aztán nemrég egy terápiás ülésen feljött ez a téma. Meséltem a pszichológusomnak, hogy megint hogy jártam, és elindultunk ezen a vonalon.

Magamtól dobtam fel, hogy igazából a családban kiskoromból vannak olyan emlékeim, hogy arról beszélgettünk vasárnapi ebéden, hogy háborús körülmények között vajon milyenek lennének a túlélési esélyeink. Nagyapám meg- és túlélte Auschwitzot, és szerintem nem hazudok, ha azt mondom, a családban már mindenki eljátszott a gondolattal legalább egyszer életében (ha nem is napi szinten), hogy vajon ki hogy viselte volna mindazt, amin Papa keresztülment. Nem tudtuk levenni a válláról a terheit, nem tudtuk felszabadítani, és talán tudattalanul is azzal akartunk sorsközösséget vállalni, hogy elképzeltük magunkat az ő helyében. Legalábbis bennem mindenképp volt egy ilyen érzés. 

Meg akartam érteni Papát, és hát Apát, aki másodgenerációs túlélőként a saját bőrén tapasztalhatta a holokauszt kézjegyét.

Az azonosulás olyan sikeres volt, hogy a szervezetem működése úgy tűnik, háborús üzemmódba állt át. Mintha bármelyik pillanatban beüthetne a krach, és képesnek kellene lennem túlélni, éhezni, szomjazni, visszafojtani az igényeimet.

Ha rajtam múlik, eléldegélek nassolnivalókon. Hmm, honnan is ismerős ez? Tudom ám… Visszatérő jelenet otthon, a családi házban, hogy anya megkérdezi apától, leül-e enni, aki erre azt mondja, nem éhes, csak csipeget. Aztán előbb-utóbb szabadkozva leül hozzánk, mert valójában éhes. Mintha ez valami alantas dolog lenne. 

Túlélésre nevelve

Én is gyakran észreveszem magamon, hogy ha a férjem arra jön haza, hogy eszem, elkezdek szabadkozni. Ő már jól ismer, mindig örül, ha egyáltalán eszem, nem kell hozzá apropó, pláne nem mentegetőzés. Hamarabb észrevette egyébként a családi mintázatot, mint én. Közös nyaralásokon, családi hepajokon megfigyelte, hogy az étkezés a legkevésbé fontos momentum, és órák tudnak eltelni az első „éhes vagyok”-tól a konkrét evésig. Nem mindig, de sokszor előfordul, és ezt bizony nem tudom tagadni.

Emlékszem, egy nagycsaládi nyaraláson azért is közelharcot kellett folytatni, hogy két liter vizet magunkkal cipelhessünk a tengerpartra, mondván, hogy ennyi vizet úgysem iszunk meg. Két liter víz. Hét emberre. Túl sok. Igen, ez a vita valóban lezajlott. Aztán a víz persze elfogyott, és mindenki nagyon boldog volt, hogy magunkkal vittük, de a feltételezése annak, hogy szükség van arra a két liter vízre, komoly zavart okozott a rendszerben.

Ahogy ez a téma előkerült az ülésen, mondta a terapeutám, hogy bizony egyáltalán nem ritka a holokauszt, (vagy háborús) túlélők leszármazottainál ez a fajta aszketizmus.

A másodgenerációsokat túlélésre nevelték a szüleik, nem az életre. Ehhez társult a fojtogató bűntudat és szégyenérzet is, ami a túlélőkre és a gyerekeikre is feldolgozhatatlanul fájdalmas súlyt pakolt. Jó kis generációról-generációra, unokáról-dédunokára örökíthető csomag.

Nekem eddig meggyőződésem volt: rám csak annyiban hatott ez az egész, hogy kiskoromban sokat szorongtam, hogy minket vajon mikor raknak fel a vagonokra. Az viszont eszembe nem jutott egészen eddig, hogy az én kóros működésem ide is kapcsolható.

Az igen, ma még nem ettem!

Visszagondolva, apai ágon soha fel nem merült, hogy keveset inni vagy enni rossz dolog lenne, sőt.

Amikor segítő voltam egy fogyatékosoknak tartott táborban, teljesen rágörcsöltem a pisilésre. Valahogy úgy éreztem, a többi gyereknek annyi gondja-baja van, napközben ott segítettem, ahol tudtam, éjjel viszont nem akartam felébreszteni senkit azzal, hogy a nyikorgó emeletes ágyról mászom fel és le, a mosdó amúgy is az udvarról nyílt, féltem a sötétben. Szóval két napig nem pisiltem. Aztán egy ponton nem bírtam tovább, egy erdei kiránduláson leguggoltam, és percekig úgy maradtam, emlékszem, mennyire fájt, csípett.

Anya kiakadt, amikor ezt meghallotta, apa viszont picit mintha büszke lett volna, szinte csodált. Engem meg ez az elementáris erejű elismerés iszonyúan felvillanyozott. Utána gyakran mesélte ezt a történetet, hogy Nyuszika egyszer két napig nem pisilt. Igen, számára ez érdem volt, és végre már értem, miért.

Aszkétának lenni a túlélés kulcsa, ez a bizarr kapcsolódási pont az ősökhöz. Szenvedni kell, sanyargatni magunkat, hogy méltók legyünk hozzájuk, azokhoz, akik túlélték, és azokhoz, akik nem.

Nem fogok hazudni, őszintén szólva, ha egy nap végén rájövök, hogy semmi értelmeset nem ettem, alig ittam, akkor nem szörnyülködni kezdek, nem dobok össze azonnal legalább egy tápláló szendvicset, hanem valami furcsa büszkeségfélét kezdek érezni, és máris bevillan, hogy vajon meddig bírnám még?! És ezek után képes vagyok lefeküdni aludni, legfeljebb valami édességet, csipegetnivalót viszek be a szervezetembe. 

Mióta ezt felismertem, elkezdtem tudatosan figyelni rá. Ez annyit tesz, hogy legalább egyszer egy nap igyekszem enni valami normálisat, és próbálok minimum két liter vizet meginni. A hangsúly ott van, hogy igyekszem és próbálok. Mert a szándék megvan, de több évtizednyi bőr alá égett reflexet és rossz szokást kell most levetkőznöm. Például már érzem, hogy pisilnem kell, de még nem fejeztem be a cikket. Érzem, hogy a végéhez közeledem, úgyhogy hiába tudom, hogy mennem kéne, nem bírok.

Most olvastam dr. Máté Gábor: Normális vagy című, nemrég megjelent gigászi könyvében, hogy akit trauma ér, annak leválik a testéről a lelke, hogy utóbbit védje. A világhírű traumaspecialista maga is bevallja, hogy képes egész nap a gép előtt ülni étlen-szomjan, amit a saját gyerekkori traumájához vezet vissza. Nekem a leszármazotti csomaghoz csapódtak a személyes traumáim,

a testem pedig egyértelműen azt tanulta meg, hogy másodhegedűs. Hiába ordít, addig, amíg ágynak nem dönt, nem hallgatok rá.

Büntetem, mert hamarabb lett nőies, mint ahogy azt a gyermeki lelkem elviselte volna, büntetem, amiért rossz emberek figyelmét hívta fel magára, és sanyargatom, mert ki kell bírnia, akkor méltó a múlt árnyaihoz.

Elmondani nem tudom, milyen nehéz ezeket levetni magamról. A felismerés persze már egy lépés. És aprócska lépésenként, de haladok. Nem akarom magam a végtelenségig áldozatként, vagy túlélő-leszármazottként definiálni. Biztos vagyok benne, hogy Papa is azt szeretné, hogy jóízűen egyek, hogy a jól elvégzett munka után ne vérrögöket pisiljek, hanem aludjak inkább egy kiadósat. Akkor örülne, ha tudná, hogy vigyázok magamra, hogy becsülöm annak a kiváltságát, hogy ehetek-ihatok, szabadon élhetek. Egyszerű ezt így leírni, de tudom, hogy még óriási munka vár rám.

Azt hiszem, most befejezem az írást, és elmegyek pisilni. Aztán megmelegítem az ebédet így délután negyed ötkor, és ülve megeszem. Becsületszavamra.

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van

Szabó Anna Eszter