„Fekete holttesteket ringat a déli szél” – A Strange Fruit története

–

Billie Holiday koncertjein két dolog volt biztos a harmincas évek végétől kezdve: a virág Lady Day hajában és a Strange Fruit a koncert legvégén. A Café Societyben ilyenkor egyetlen reflektor kivételével minden fényforrást lekapcsoltak. A pincérek visszavonultak a pult mögé, erre a néhány percre szünetelt a kiszolgálás, hogy semmi, de semmi ne zavarhassa meg ennek a vérfagyasztóan gyönyörű dalnak az előadását. Billie Holiday behunyta a szemét, és összetéveszthetetlen hangján rákezdett (nyers fordítás következik):

„A déli fák különös gyümölcsöt érlelnek
Vér a leveleken, vér a gyökereknél
A déli szél fekete testeket ringat
Furcsa gyümölcs lóg a fákon

Bukolikus jelenet a gáláns Délen
A kidülledt szemek és az eltorzult száj
Friss, édes magnóliaillat
Aztán megcsap az égett hús szaga

Itt a gyümölcs, amibe varjak vájhatnak
Amit verhet az eső, mibe a szél belekaphat
Amit rothaszthat a nap, amit levethet a fa
Itt a különös és keserű termés”

Képtelenség nem a hatása alá kerülni az 1939-es felvételnek még akkor is, ha az ember nem érti a szöveget: annyi fájdalom van Holiday hangjában, annyi tragédia a szövegben, hogy aki egyszer hallotta, sosem felejti el. Pedig Billie Holidaynek már azt sem akarták megengedni, hogy lemezre vegye ezt a dalt. 

Szerencsére azonban Billie Holiday, ha nagyon akart valamit, akkor nem lehetett az útjába állni. És kevés dolgot akart annyira, mint lemezre énekelni a Strange Fruitot. 

A dal, amit féltek kiadni

Billie Holiday, aki már akkor is ikonnak számított, akkoriban a lemezkiadó óriás, a Columbia előadója volt. Amikor azonban a lemezcég vezetői meghallották, hogy az énekesnő egy, a déli államok lincseléseiről szóló dalt tervez rögzíteni, leszögezték: nem vállalják ezt a kockázatot. 

A fejesek azzal érveltek, hogy a vonatkozó államok disztribútorai elfordulnának a Columbiától, és a felvétel kapcsán borítékolhatóan kirobbanó botrány beláthatatlan következményekkel járna a kiadó számára. 

Amikor látták, hogy Holiday eltántoríthatatlan a szándékától, megállapodást kötöttek vele: egyetlen kislemez erejéig kiléphet a Columbia kötelékéből, és a Commodore lemezcég égisze alatt kiadhatja a kockázatosnak ítélt dalt. Hogy mi történt volna, ha a Columbia bevállalja a kiadást, sosem tudjuk meg. Annyi bizonyos, hogy a „Strange Fruit” lett Billie Holiday legnagyobb példányszámban eladott kislemeze.

A Time magazin 1999-ben az évszázad dalának választotta, 2002-ben az 1939-es felvételt a Kongresszusi Könyvtár felvette a National Recording Registrybe. Ide azok a hangfelvételek (tehát nem kizárólag dalok) kerülnek, amelyek kulturálisan, történelmileg vagy esztétikai szempontból jelentősek, valamint az Amerikai Egyesült Államokról fontos dolgot mondanak el, az ottani eseményekre reflektálnak. 

A Strange Fruit pedig már a megszületése pillanatában is sokkal többet jelentett önmagánál. Sőt: tulajdonképpen még azelőtt, hogy dalként létezett volna.

Egy fotó és egy vers 

Talán furcsa, de a fekete polgárjogi mozgalom egyik eredőjének tartott dalt nem az afro-amerikai közösség tagja, hanem egy New York-i zsidó költő szerezte. Abel Meeropol (Lewis Allan művésznéven) írta 1937-ben azt a hátborzongató verset (eredetileg Bitter Fruit, azaz Keserű gyümölcs címmel), amely először a tanárszakszervezet lapjában jelent meg – amelyet később maga zenésített meg. Ez eltért addigi szokásától: Meeropol számos kiváló dalszerzővel dolgozott, a többi közt Earl Robinsonnal, írt több slágert is, például Sinatrának. A Strange Fruitot azonban nem akarta másra bízni. Mintha csak megérezte volna, hogy ez a dal különös jelentőséggel bír majd az életművében.

A dalt először Anne Shaffer, Meeropol felesége adta elő néhány barátjával. A tragikus szövegű szám hamar híressé vált New Yorkban. A legenda szerint a Café Society jazzklub tulajdonosa, Holiday barátja, Barney Josephson, más források szerint viszont Holiday koncertjeinek rendezője, Robert Gordon hallotta először a Strange Fruitot a Madison Square Gardenben, és mutatta meg aztán az énekesnőnek. 

Meeropol verse Lawrence Beitler fotográfus leghíresebb képének hatására született. Az 1930-as felvétel az Indiana állambeli Marionban készült.

A képen elegáns, kalapos embereket látunk, akik két, a szemközti fára felakasztott holttestet néznek: Thomas Shipp és Ambram Smith meglincselt testét. Egy bajszos férfi egyenesen az objektívbe néz, s közben a testekre mutat, mintha csak valamiféle bizarr szemléltetőeszközre bökne rá.

Maga a kép lett végül szemléltetőeszköz: a déli államokban rendszeresen előforduló lincselések megkérdőjelezhetetlen és örök bizonyítéka. 

Egy lincselés története

Thomas Shipp és Abram Smith nem volt ártatlan. Nem is azért vált ikonikussá ez a fotó, hanem azért, mert döbbenetes erejével egy olyan problémahalmazra irányította a figyelmet, amelyben viszont ártatlan emberek ezrei szenvedtek és haltak meg.

Shipp és Abram 1930. augusztus 6-án kirabolt és lelőtt egy Claude Deeter nevű helyi gyári munkást, majd megerőszakolta annak barátnőjét, Mary Ballt. Velük együtt letartóztatták még a tizenhat esztendős James Cameront is, akit később tisztáztak a vádak alól: a fiú elmenekült a helyszínről a gyilkosság előtt.

James Cameron viszont kizárólag annak köszönheti életét, hogy amikor a feldühödött tömeg fejszékkel felszerelkezve betört a börtönbe, egy ismeretlen nő kimenekítette a lincselők kezei közül.

Ennek a fotónak tehát az a legfontosabb mozzanata, ami nem látható rajta: hogy ha nincs egyetlen higgadt, a saját életét is kockáztatni merő ember, akkor nem két, hanem három holttest lóg azon a fán, és egy közülük ártatlanul hal kínhalált.

Arról pedig nyilván nem szükséges itt bővebben értekeznem, mi a probléma azzal, ha az igazságszolgáltatás helyett önbíráskodással igyekeznek elrendezni valamit.

Noha egyértelmű volt, hogy kik vezették a feldühödött tömeget, valamint az is, hogy a helyi seriff szándékosan nem akadályozta meg a lincselést, valamennyi résztvevőt felmentették a tragédia után. James Cameront bűnrészesség miatt ellenben börtönbüntetésre ítélték. (Később jogvédőként dolgozott, és megalapította az Amerikai Fekete Holocaust Múzeumát Wisconsin államban.)

A Strange Fruit hatása máig érezhető

Holiday után nem volt könnyű méltó új felvételt készíteni a dalhoz, de szerencsére számos kiváló feldolgozása létezik. A legismertebb Nina Simone verziója, de nemcsak énekesek, hanem kiváló jazzmuzsikusok is lemezre játszották instrumentális változatban – például a legendás szaxofonos, Sidney Bechet. 

Dominique Fils-Aimé, kanadai énekesnő az afrikai-amerikai zenét feldolgozó lemeztrilógiájában nyúlt a dalhoz, és „a capella”-verzióban rögzítette azt, egyszerre idézve meg a gospel hagyományait és az afrikai gyökereket. A BLM-mozgalom hatására ismét reflektorfénybe került a dal. Salaam Remi, a jelentős hiphop-producer 2020-ban jelentette meg a Black on Purpose (Szándékosan fekete) című albumot, amelyen ikonikus fekete előadókkal dolgozott – a Strange Fruitot Betty Wright énekesnővel és James Poyserrel, a The Roots billentyűsével vette fel.

Az egyik legkülönlegesebb feldolgozás a brit posztpunk emblematikus együttese, a Siouxsie and the Banshees nevéhez köthető: a vonósokkal és harangszóval induló dal a felétől rézfúvósokkal egészül ki, és leginkább egy St. Louis-i temetési menetre emlékeztet. Annie Lennox előadásában szintén nagyon különleges; és ha már fehér előadók méltó feldolgozásairól beszélünk, akkor fontos megemlítenem Katey Sagalét is. Igen, az Egy rém rendes család című kultsorozat Peggy Bundyjaként is ismert remek színésznő a Sons of Anarchy – Kemény motorosok című sorozathoz dolgozta fel a Strange Fruitot a sorozat zenéjét jegyző The Forest Rangers roots rock-zenekarral, illetve Blake Milsszel.

A Strange Fruit öröksége azonban nem csak a feldolgozásokban érhető tetten. Több száz dalban fordul elő a Holiday- és a Nina Simone-felvétel hangmintaként, a szöveg pedig annál is több előadó szövegeiben megidéződik. Néha csak egy-egy mondata, mint például Kanye West „New Slaves” című számában, ahol a rapper azt ismételgeti: „I see the blood on the leaves”, azaz „látom a vért a leveleken”.

Igen, ez az a dal, amelyhez Kanye ellopta a Gyöngyhajú lány című Omega-dalt, Presser Gábor szerzeményét. Erről ebben a Popfilter-epizódban beszélgettünk Presserrel.)

Pete Rock, Cappadonna, Sticky Fingaz és Tragedy Khadafi 1998-as, Strange Fruit című dalában már átvitt értelemben szerepel a furcsa gyümölcs fogalma, ám a szöveg központi eleme a feketékkel szembeni rendőri erőszak, a túlélés, a zene, mint kitörési lehetőség a bűnözésből. (A hangminták közt pedig itt is felfedezhető Billie Holiday hangja.)

Összeállítottam nektek egy lejátszási listát, amelyen a jazztől a drillig mindenféle stílusú feldolgozásokat tartalmaz. 

 Kiemelt kép: Getty Images/William Gottlieb/Redferns

Csepelyi Adrienn