Anyád kínja létezik, és felkavaró színházi előadás lett belőle

–

Manna Produkció: Anya születik

Két színésznő, Botos Éva és Réti Adrienn kilencven percben megidézi az anyaság összes létező kínját és örömét egy intim színházi térben, a Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház kamaratermében. Szoros alkotói közösségben készült a darab szövege, amelyet sok-sok nő saját traumatikus történetének felhasználásával a rendező, Cseh Judit és a dramaturg, Perczel Enikő mellett az egyik főszereplő, Réti Adrienn közösen jegyez. Egyébként az előadás minden egyes alkotója nő: a koreográfustól a videós munkáig.

Azért ajánlom mindenkinek ezt az előadást, mert minden sztereotípiát lehánt az anyaságról, és amellett, hogy felhőtlen, derűs, sőt, olykor (illetlenül?) hangosan felröhögő pillanatokra is számíthat a néző, nem kerülheti el a poszttraumás-stressz felbukkanását az előadás közben, utána meg pláne. Erről majd írok a végén a szubjektív jegyzetemben.

Az már eleve üdítő, hogy ez a sokakat érintő téma nem végtelenített csetfolyamokban jelenik meg, hanem színpadon láthatjuk testközelből, és átélhetjük a rengeteg megjelenő érzelmet a valószínűleg erősen érintett, professzionális alkotói gárda érzékeny tolmácsolásában.

Botos Éva több szerepben is feltűnik, először a „szülői alkalmassági” vizsgálatot vezető „smasszer” passzív-agresszív alakjában. A szülés előtt álló nőt vizsgáztató bunkó, maradi elveket valló nő a legerősebb karakter Botos Éva alakításai közül. Az abszurd párbeszédeken kínunkban röhögünk, de közben ott dolgozik bennünk az azóta megjelent „szívhangrendelet”, és még annyi minden… 

Réti Adrienn gyönyörű és igen hiteles ívet mutat meg Bori szerepében a gyerekre vágyó, barátnőjével viháncoló, álmodozó nőtől kezdve egészen addig, míg rá nem ébred, hogy totálisan összezavarodott, és végtelenül magára hagyott az anyaszerepben.

Mélylélektan könnyedén

Bori tehát gyerekre vágyik, a társa is megvan hozzá, „összejön” a baba, kereknek látszik a történet, de az apa soha nem tűnik föl, csak egy-egy telefonbeszélgetésen szűrődik át, hogy nem érti ezt az egészet, fogalma sincs, mit él át a nő, akinek testében ott fejlődik a magzat, azután pedig pláne nem képes viszonyulni hozzá, miután világra jött a gyerek.

Bori anyja maga a rettenet, őt is Botos Éva kelti életre ügyes kellékváltásokkal jelezve, mikor melyik szerepben látjuk.

Ő játssza Bori barátnőjét is, ez inkább csak skicc, de a „smasszer” és a szülésznő mellett az anyafigurában igazán életre kelti az anyaszörny minden rémségét. Aki úgy segít, hogy közben akadályoz, aki úgy kér, hogy parancsol, és nem képes kimozdulni saját beszűkült, kuponokat gyűjtögető világából. Nem éli át a nagymama szerepét, inkább csak azokat a mondatokat ismételgeti, amelyeket valószínűleg ő is hallott már a saját anyjától, amikor Borit várta. Ezek pedig nem éppen építő megjegyzések. 

Minden téma előkerül tehát a történetben, amivel egy mostanában szülő nő szembesül: a párkapcsolat mélyrepülése, a szülés természetes folyamatának nehezítése, (a fogadott szülésznő teljes pálfordulása az éles helyzetekben… egészen megrendítő része az előadásnak), a terhelt gyerek-szülő kapcsolat, az elmagányosodott, kétségbeesett, alkotásra vágyó, (Bori a szülés előtt illusztrátorként dolgozott) minden szerepben teljesíteni akaró anya reménytelen helyzete, de még a szivárványcsaládok nehézségei is. Ez picit néha követhetetlenné teszi az előadást, hiszen tényleg MINDENT bele akartak tenni az alkotók, ami miatt ebbe is, abba is belekaptak kicsit, de igazán semminek nem mentek a mélyére, noha a téma nagyon megkívánná az elmélyülést. 

Mégis magával sodorta a nézőket a felszabadító humor és a színészek ihletett jelenléte, valamint az egyszerű, de kreatív eszközökkel, jelzésszerűen változó terek, amelyeket a lenyűgöző videós betétek választottak szét, a ruhák, a kellékek, a koreográfia, és a sokféle, nagyon szabad, a szó szoros értelmében vett játék is.

Réti Adrienn egy alkalommal például rappel is, és a Bëlga együttes Az a baj című dalának parafrázisával mutatja meg egy várandós, majd kisgyerekes nő életének visszásságait, nevezetesen, hogy bármit is csinál, valaki mindig beleköt, és megkérdőjelezi a kompetenciáját.

Az alkotók azt tervezik, hogy a következő előadás után lesz egy beszélgetés, amelyben a bizonyosan felszínre kerülő traumákat megoszthatják egymással a nézők. Nekem sem ártott volna egy levezető beszélgetés…

Szubjektív jegyzet a végére

Amikor az előadás után hazafelé tartottam a Jurányiból, brutális emlékbetöréseim voltak. Kislány korom óta tudtam, hogy én anyának születtem. Mégis majdnem harmincöt voltam, amikor a karomba vehettem az elsőszülöttemet. Illetve csak vehettem volna, ha nem vagyok mozdulatlanságra ítélve a császármetszés után.

Aztán meg azért nem vehettem a karomba, mert a szubintenzív osztályra vitték mellőlem sárgaság miatt a fizetős családi szobából, és naponta háromszor láthattam – meghatározott időben, összesen másfél órára.

Sokkolt, amikor először lifteztem föl az anya- és bababarátnak nevezett kórház sokadik emeletére, és megláttam a lekötözött kezű, leragasztott szemű, kétségbeesetten ordító egynapos gyerekemet egy branüllel a fejében, meg egy jó nagy kék folttal a halántékán.

Állítólag ő maga verte be a vasrácsos ágyba a fejét valamikor, talán akkor, amikor lekötözték. Ezt sajnos nem tudom.

Úgy kellett volna szoptatnom életemben először, hogy a két rácsos ágy közé szorított székbe belepréseltem magam a friss sebemmel, de nem volt semmi mozgásterünk. Nyilván hiába indult be ezerrel a tejem, ő nem tudott szopni ilyen körülmények között. Ráadásul az első alkalom után mindig cumit tömtek a szájába, hiába tiltakoztam. Szóval borítékolva volt a cumi-mellbimbó zavar, aminek az lett a következménye, hogy három hónapos koráig kizárólag cumisüvegből fogadta el az anyatejet.

Háromszor annyi idő és energia cumisüvegből táplálni a saját anyatejeddel a gyerekedet.

Amúgy is szétzuhan a szülés után a test és a lélek.

Amúgy is olyan voltam, mint akin háromszor átment az úthenger, és a folyamatos fejés, sterilizálás brutálisan leszívta az energiáimat, arról nem is beszélve, mennyire megviselt pszichésen az, hogy a gyerekem elutasítja a mellemet. 

Három hónapig bírtam, aztán nem voltam hajlandó többé fejni. Huszonnégy órán keresztül próbálkoztam a mellre tevéssel. Majdnem begyulladt a mellem, és majdnem megszakadt a szívem a folyamatosan ordító gyerekem miatt. De a huszonnegyik órában, amikor ébredezett, mellé bújtam, és életében először elfogadta a mellemet. Attól kezdve nem volt többé gond a szoptatással.

Ez csak egy icipici része a saját történetemnek. Mélyen azonosultam tehát Borival akkor, amikor a szülés óta eltelt napokat, perceket számolgatva folyamatosan fogalmazgatta magában a levelet a szülésznőnek, aki rútul csőbe húzta azzal, hogy az ő kórházukban minden szülés természetes módon folyik, majd amikor a kiszolgáltatott Bori élni szeretett volna ezekkel, kutyába se vette, mi több, megalázta.

A darabban császármetszés lett a szülés vége. Ez pontosan az én történetem. És még annyiunké.

Az az egy vigasztal, hogy az első rémes szülésélményem után a második – a körülményekhez képest – egészen természetes módon zajlott egy igazán segítőkész dúlával, a harmadik gyerekem pedig tényleg úgy jött világra, ahogy minden gyereknek kéne. Már birtokában voltam egy csomó tudásnak, és nem engedtem, hogy beleszóljanak abba, mit érzek. A másik két gyerekem is besárgult persze, de ebben a másik – tényleg anya- és bababarát – kórházban nem úgy oldották meg a dolgot, hogy elrabolták őket tőlem a szubintenzív osztályra, hanem beraktak az ágyam mellé egy kékfényes készüléket, és ha ahhoz volt kedvem, akkor akár vígan szoptathattam is, miközben benne feküdt. 

Ez egy olyan színházi előadás, amit mindenkinek látni kell, akit anya szült… szóval neked is!

Anya születik

A Manna Produkció előadása

Szereplők: Réti Adrienn, Botos Éva

Szöveg: Cseh Judit, Réti Adrienn, Perczel Enikő
Dramaturg: Perczel Enikő
Jelmez: Rácz Nóra – Artista Stúdió
Látvány: Magyarósi Éva
Mozgás: Bodor Johanna
Videó: Ruzsa Rania
Rendezőasszisztens: Láng Zsuzsa
Produckiós vezető: Gáspár Anna
Rendező: Cseh Judit

Képek: Kállai-Tóth Anett

Both Gabi