„A digitális nevelés egy bizalmi viszony a gyerek és a szülők között” – Interjú Magyarósi Csaba vloggerrel

–

Mózes Zsófi/WMN: A digitális szülőség viszonylag új fogalom, számodra mit jelent ez? Milyen újfajta kötelességekkel jár, és mitől válik valaki jó digitális szülővé?

Magyarósi Csaba: Szerintem az embernek szülőként alapvető feladata, hogy védje a gyerekét. Figyelünk arra, hogy ne nyúljon a konnektorba, ne üsse el az autó, de nem gondolkozunk azon, hogyan legyünk „közlekedési” szülők, hanem tudjuk, hogy az úton mire kell vigyázni. Ugyanígy nem vagyunk kimondottan baleseteket vagy ételmérgezést elhárító szülők, hanem tisztában vagyunk a többé-kevésbé veszélyes körülményekkel a világban – és ezek egyike az, ami az online térben érheti a gyerekeinket.

Szülőként viszonylag egyszerű a dolgunk, ha otthonosan mozgunk a digitális a térben. Én otthonosan mozgok, húsz éve foglalkozom ezzel, ennek köszönhetően pedig fokozatosan épült be a hétköznapjainkba, hogy mennyire engedjük közel az informatikához a gyerekeket. Ugyanúgy, mint hogy mikortól engedjük le egyedül az utcára sétálni, és mennyire engedjük azt, hogy bármibe belenyaljanak, amit, mondjuk, egy idegen kínál nekik. Azt gondolom, hogy az ember ennek nem is kerít nagy feneket, inkább szervesen beépíti az egyéb óvásai közé.

M. Zs./WMN: A videóidban, közösségimédia-felületeken a feleséged, Dóra jelen van, abban viszont nagyon következetesek vagytok, hogy a gyerekeitek ne legyenek felismerhetők. Hol húzzátok meg a határt a gyerekek online jelenlétével kapcsolatban?

M. Cs.: Pontosan itt, hogy ne legyenek felismerhetők. Amikor hat évvel ezelőtt kitaláltam, hogy a tévé helyett inkább vlogolással szeretnék foglalkozni – ami azért valamelyest betekintést enged az embernek a magánéletébe is –, akkor Dórával egyeztettem arról, hogy lehet, ez őt is érintené. Akkor azt mondta, hogy szabályozott keretek között ez részéről is rendben van, nyilván egy szülést premier plánban nem mutatunk végig, de ami még neki is belefér, az oké. Az viszont az első perctől kezdve egy nagyon egyértelmű döntés volt mindkettőnk részéről, hogy a gyerekek felismerhető módon nem lesznek részei a projektnek.

M. Zs./WMN: Míg a gyerekeitek digitális lábnyomát igyekeztek minimalizálni, a tiéd elég jelentős. Hogyan kommunikálsz velük a saját nyilvánosságbeli tevékenységedről, a digitális jelenlétedről?

M. Cs.: Amíg én felnőttként fel tudom mérni, vagy legalábbis bízom abban, hogy többé-kevésbé fel tudom mérni ennek a kockázatait, addig ők még nem. Most visszautalok arra, ahonnan ez az interjú indult: ők még nem mehetnek le egyedül az utcára, nem mehetnek el a boltba, de én már elmehetek, és ebben nincs köztünk vita. Ugyanez van az informatikával kapcsolatban is: mi szabályozzuk, hogy ők mit tehetnek, és mit nem, miben vehetnek részt, és miben nem – ez is egy olyan dolog, amivel kapcsolatban nincsen vita.

Valami csoda folytán eddig sikerült megtalálni azt az egyensúlyt, amiben a gyerekeink még nem kérdőjelezik meg a döntéseinket, főleg azért, mert igyekszünk nem tiltani nekik semmi olyat, amit értelmetlen lenne, ami csak arról szól, hogy a felnőtt valamilyen módon hatalmat gyakorol.

Szerintem fontos az is, hogy értsék, ami történik. Én például már a vlogolás kezdetén elmondtam, hogy ők nem azért nincsenek benne ezekben a videókban, mert szégyellném őket, hiszen nagyon-nagyon büszke vagyok rájuk, de nem lehet tudni, hogy ennek milyen következményei lehetnek rájuk nézve. Lehet, hogy tíz év múlva baromira bánnák, hogy szerepeltek a videókban, és akkor ezt már nem lehet visszacsinálni.

A digitális jelenlétnek számos olyan következménye lehet, amit ezen a ponton még felmérni sem tudunk, és ennek a terhét a gyerekeknek nem kell viselniük. Legyenek csak gyerekek úgy, mint akármelyik másik gyerek – ne kelljen egy ennyire nehezen szabályozható tér következményeivel számolniuk. És egyébként ők ezt teljes mértékben elfogadták az elejétől kezdve, és ha én bekapcsolom a kamerát, ők tudják, hogy akkor hátat fordítanak nekem, merthogy szemből nem lehetnek benne.

M. Zs./WMN: És nem is származna belőle semmilyen előnyük.

M. Cs.: Nem, így van. Vannak, persze, akik másképp döntenek, mint mi, és ott látszik is, hogy a szülőknek származhat ebből előnyük, akár pénzügyi, akár más oldalról, de mi nem ezt az utat választottuk. Azt gondolom, hogy mi kizárólag a gyerekek érdekeit vettük figyelembe, és nem látom, hogy nekik miért lenne bármilyen szempontból előnyös az, hogy a nagyközönség elé tárjuk a gyerekkorukat.

M. Zs./WMN: Ha használnak eszközöket a gyerekeitek, mi az a tudás, amit fontosnak tartasz átadni nekik, mielőtt belevetik magukat a digitális világba?

M. Cs.: A tartalomkészítéssel kapcsolatban szoktam velük beszélgetni, igyekszem mindent inkább elmagyarázni, megértetni, mint hogy egyszerűen parancsszavakkal kommunikáljak – mert talán ez lehet a kulcsa annak, hogy komolyan is vegyék mindazt, amit mondok, mondunk.

Értik, hogy ők miért maradnak ki a videóból, és azt is igyekszem megértetni velük, hogy amit én csinálok, az is csak egy munka, az sem fontosabb, mint bárki másé.

És hogy bár vannak ennek látványosabb vetületei, de nem feltétlenül ez kell ahhoz, hogy az ember jól érezze magát a bőrében.

A másik oldal pedig, ahogy az interneten mi tevékenykedünk, ahogy tartalmat fogyasztunk. Ezzel kapcsolatban folyamatos köztünk a párbeszéd, számos platformról elmondjuk, hogy itt vannak olyan tartalmak, amik nekik még nem valók, de a saját szintjükön elmagyarázzuk, hogy mi történik ott. A Google-nek volt tavaly egy kampánya, amiben a gyerekekkel játékos formában próbálták megértetni, hogy milyen veszélyek leselkednek rájuk az interneten, ahhoz például a lányom már elég nagy volt, azt megmutattam neki. A fiam még csak pókemberes videókat akar nézni, amit egy streamingplatformról engedélyezünk neki, mert a YouTube-on tényleg öt kattintással már valami eszeveszett baromság kerül a gyerekek elé, amit a mesterséges intelligencia nem képes kiszűrni. És ott például pont emiatt sokkal erőteljesebben korlátozzuk a mozgásterüket, mint, mondjuk, az HBO-n.

M. Zs./WMN: Milyen beállításokat tartasz fontosnak elvégezni a digitális eszközökön, mielőtt a gyerek kezébe kerülnek?

M. Cs.:

Szerintem a megoldás messze nem technológiai jellegű, hanem egy bizalmi viszony a gyerek meg a szülők között, amiben a gyerek egyrészt elhiszi a szülőnek, hogy nem önkényesen fosztja meg őt különböző dolgoktól, hanem okkal. A szülő pedig megbízhat a gyerekében, hogy ő be is tartja ezeket a játékszabályokat.

Nyilván, ahogy tinédzserkorba érnek, ez majd egyre kevésbé lesz megoldás, akkor már biztosan lehetnek ebből konfliktusok, de egyelőre az van, hogy amit nem csinálhatnak, azt szerencsére nem is csinálják, úgyhogy különösebb beállításokat még nem kell elvégeznünk.

Ugyanakkor én is tisztában vagyok azzal, hogy a technológia milyen lehetőségeket nyújt arra, hogy korlátozza egy kiskorúnak az elérését. Nálunk a gyerekek nem informatikai eszközökkel játszanak, nincs saját okostelefonjuk, tabletjük, számítógépük, szerintünk erre még semmi szükség. Van viszont egy adott idejük, amit eltölthetnek a neten, ez az idő pedig elég szűkös ahhoz, hogy ne kelljen eljutni a hülyeségig, hanem anélkül is kellően izgalmas tartalmakat találjanak.

Még a streamingplatformokon megtalálható tartalmak is bőven elegendők, hogy örüljenek a kijelzőnek, és tényleg egyetlen játékkal játszanak, ami az én gyerekkori kedvencem, a Little Big Adventure ipades kiadása, egy kalandjáték. Ezzel pedig lényegében ki is merül az az idő, amit ők a digitális közegben töltenek.

M. Zs./WMN: Akkor, ha jól értem, része a mindennapjaitoknak a digitális világról folytatott párbeszéd.

M. Cs.: Valamelyest igen, amit most tudniuk kell, azt elmondjuk nekik, de az időnk kilencvenöt százalékát nem a digitális térben töltjük, és nem a digitális világgal kapcsolatos tájékoztatással, hanem egyéb más vetületeivel az életnek, ahol ugyanúgy el kell sajátítani némi biztonságot.

M. Zs./WMN: Ezek szerint, ami a digitális eszközök használatát illeti, elég jók vagytok a határhúzásban.

M. Cs.: Folyamatosan felülvizsgálom magam, hogy amikor az ő társaságukban vagyok, akkor valóban velük foglalkozom-e – mert igazából ez lenne a cél.

A digitális eszközök kontrollálatlan használata felnőttek számára is probléma, félünk unatkozni, félünk a semmittevéstől, és szerintem ez az a tevékenységkényszer, ami aztán átgyűrűzik a gyerekekre.

A feleségemmel próbáljuk tudatosítani magunkban, hogy unatkozni egyébként nem olyan rossz dolog, az valójában az élet része kellene hogy legyen. Amikor pedig a gyerekekkel megyünk valahova, akkor igyekszünk tényleg nem a telefonba mélyedve tölteni a közös időt, és a gyerekek életének sem része ez. Ha például beültünk egy étterembe, akkor akármilyen rosszul viselkedtek is, igyekeztünk más módon gátat szabni a gyermekkori őrületnek, de nem adtunk telefont a kezükbe, pedig sokszor tényleg egyszerűbb lett volna. Most pedig, hogy nagyobbak, már mi is meg tudjuk enni nyugodtan azt a rántott húst, mert megtanulták, hogy hogyan kössék le magukat.

M. Zs./WMN: Mit tesztek annak érdekében, hogy ne csak a gyerekként rájuk leselkedő veszélyektől óvjátok őket, de később is tudatos internethasználók váljanak belőlük?

M. Cs.: Foglalkozunk ezzel, de ez az élet minden területére igaz. Amivel kapcsolatban van bármiféle gondolat, amit megosztanánk a gyerekeinkkel, azt igyekszünk megosztani velük. Szerintem a gyerek nem egyik pillanatról a másikra keveredik bele abba a kalamajkába, amit internetnek hívnak, hanem szépen lassan belecsúszik, és fontosnak tartom, hogy a szülő jelen legyen abban az időszakban, amikor ez megtörténik.

Ezt persze nem úgy képzelem el, hogy leülök egyszer, és órákon keresztül tartok előadást a netes veszélyekről a gyerekeimnek. Amikor például a nagyobb elment táborba, kapott erre az időszakra egy mobiltelefont, hogy el tudjon érni minket. Nem volt rajta internet, de elmondtuk, hogy a telefonszámát kinek adhatja meg, kinek nem, és miért. Apránként, ahogy az eszközök és a felületek elénk kerülnek, úgy mindig elmagyarázzuk az ezzel kapcsolatos tudnivalót. És ugyanígy, ha meglesz az első e-mail-címe a gyerekünknek, akkor azzal kapcsolatban is el fogjuk majd mondani a szükséges dolgokat, de én ezt nem választanám le a többi részéről a gyereknevelésnek – annak kell ugyanis szerves részét képeznie.

Ahogy az autóval, a közlekedéssel kapcsolatban sem tanítom meg a teljes KRESZ-t, hanem először csak annyit mondok el, hogy ha kimegy az útra, akkor fogja a kezem, aztán majd eljutunk odáig, hogy nézzen körül. Ugyanígy az internetet is szerintem lépésenként kell adagolni nekik.

M. Zs./WMN: Szerinted merre induljon az a szülő, aki biztonságban szeretné tudni a gyerekét a digitális világban? Mik lehetnek a folyamatnak az első lépései?

M. Cs.: Először is próbáljunk felelősségteljesen gondolni a gyerekeinkre: ők mégiscsak önálló kis lények, akiknek olyan következményekkel kell szembenéznünk, amikor mi róluk posztolgatunk, amikre nem biztos, hogy fel vannak készülve. De az az igazság, hogy az én helyzetem speciális, ha valakinek van egy személyes Facebook-oldala, ahol csak a barátai meg a rokonai vannak fent, és ott megoszt a gyerekéről egy képet, az azt gondolom, hogy teljesen más, mint amikor valaki, így én is, sok tízezer emberrel osztja meg a velük kapcsolatos tartalmat.

Az sem biztos, hogy a szülők tetteinek a következményeivel kell foglalkozni ilyen esetben, hanem inkább azzal, hogy

ha a gyerek mindenféle felkészítés nélkül csatangol a neten, az pontosan olyan, mintha a szülő lerakná őt egy idegen városban, majd otthagyná napokig, hetekig kóborolni teljesen egyedül, kitéve mindannak a veszélynek, ami ott van.

Ráadásul az internet egy veszélyes város – mint, mondjuk, Manhattan a nyolcvanas években, amikor ugyanúgy volt rá esély, hogy csak veszünk két hot dogot és eltöltünk ott egy kellemes napot, de arra is, hogy mindenféle bűnözők inzultálnak minket. Azt gondolom, hogy a digitális tér tekintetében is fel kell készülnünk arra, hogy vannak komoly kockázatok: nem is feltétlenül az, hogy a gyerekeinkből kicsalnak valamit, vagy őket elcsalják valahova, ami már nyilván a legrosszabb eshetőség, de könnyen lehet, hogy olyat látnak, ami károsítja a lelküket, akár visszafordíthatatlan hatások is érhetik, amik elviszik őket valamilyen rossz irányba. 

Ezzel minden szülőnek tisztában kellene lennie, és azt gondolom, hogy a neten szerencsére már elérhetőek olyan projektek, amik azt helyezik a fókuszba, hogy elősegítsék a gyerekek netes biztonságát. Én nem foglalkozom ezzel mélységeiben, nem keresem ezeket az oldalakat, mert maga a téma kitölti az életem, és ezzel kapcsolatban át tudom adni a gyerekeimnek, amit kell.

De ha valaki nem bír tapasztalatokkal, akkor mindenképp érdemes utánaolvasnia, szerencsére számtalan forrás elérhető már online, érdemes elmélyedni a témában.

A Magyar Telekom és a Hintalovon Alapítvány együttműködésének köszönhetően október 20-án megrendezendő Digitális szülő vagyok! Konferencia és workshop fókuszában a digitális szülővé válás és a gyerekek online biztonságának megteremtése áll. Az eseményen Magyarósi Csaba vlogger, Görög Zita műsorvezető, Gyurkó Szilvia, a Hintalovon Alapítvány alapítója és gyerekjogi tanácsadója más meghívott vendégek közreműködésével keres válaszokat a digitális szülőség kihívásaira.

Képek: Magyarósi Csaba

Mózes Zsófi