–

A pokol külön bugyra nekünk van fenntartva

Minden úgy kezdődött, hogy pár napja belefutottam egy TikTok-videóba, amiben egy egészen lenyűgöző magánkönyvtárral büszkélkedő, kifejezetten könyves tartalmakat előállító alkotó beszélt olyan olvasási szokásokról, amelyek miatt az emberek pokolra jutnak majd. A kommentszekcióban pedig teljes egyetértés volt tapasztalható.

Ahogy továbbgörgettem, hála az ijesztően pontos algoritmusoknak még legalább fél tucat hasonló tartalom jött szembe velem, és mindegyik nagyjából ugyanazokat a „rossz” szokásokat sorolta fel – én pedig rövid úton rájöttem, azért, amit én művelek a könyveimmel, biztosan elkárhozom.

Szóval, itt most színt vallok arról, melyek azok a rettentő, de meglepően élvezetes olvasási szokások, amiktől ezek az „influk” sírva fakadnak:

1. A könyv gerincének szándékos és szisztematikus megtörése

Ez persze főleg a puha kötésűeknél kivitelezhető, és leginkább akkor keletkezik, ha az ember olvasás közben elfeledkezik magáról. Esetleg fél kézzel fogva próbálja a könyvet a feje föle emelni, extrém helyzetben ezzel igyekszik eltakarni a napot. Ilyenkor a meg nem tört gerincű könyvet csak háromnegyedig nyitva, középen a ragasztásnál lehet megfogni, ott is szinte csak a hüvelyujjunkkal, ami, valljuk be, egy fél óra után már szinte görcsben van a pár száz oldal súlyától. Ilyenkor az önérzetes olvasó pozíciót vagy kezet váltana, de a hozzám hasonlók inkább a gerinc meghajlítása mellett döntenek. Amikor pedig a könyv tovább hajlik azon a bizonyos ponton, a papírgerincen is végzetesen megjelennek a függőleges törésvonalak. Viszont egy idő után a kötet így szinte teljesen visszahajtható lesz, ami miatt tökéletesen elfér az ember kezében; a visszahajtott oldalak mesteri módon illeszkednek a hüvelyk- és a mutatóujjaink közti domborulatba, és a félkezes olvasás végre kényelmessé válik. Persze azzal is számolni kell, hogy a módszerrel, amellyel az ember gyakorlatilag félbetöri a könyvet, második olvasásra a lapok ragasztása elenged, és elkezdenek kijárni a fejezetek. De nézzük a jó oldalát: így már nem kell ötszáz oldalt a fejünk fölé emelni, elég lesz majd a lapokat egyenként.

2. A könyvjelzőtagadók klubja

Mint meglehetősen aktív olvasó, gyerekkorom óta kapok könyvjelzőket ajándékba. Sőt, gyerekként elég sok technikaórát töltöttem könyvjelzők kivágásával és összeragasztásával. Volt idézetes, nemezelt, bőrszíjszerű, mágneses-állatképes, twilightos és sima könyvesbolt-promóciós könyvjelzőm is. Ezek azonban szinte mindig, már abban a pillanatban, hogy megvettem vagy megkaptam őket, eltűntek, begyűrődtek a táskám aljába. Amikor pedig szükség lett volna rájuk, sosem találtam őket.

Így maradt az egészen puritán megoldás: az oldalak sarkainak szándékos behajtása.

Ez, ha valaki pár alkalom alatt képes elolvasni egy könyvet, még azt hiszem, megbocsátható. Én azonban nem ilyen vagyok; egy villamosmegállónyi távolságra is képes vagyok elővenni a könyvem, pontosabban csak azért, hogy a behajtott fület kihajtsam, befejezzem az adott oldalt, lapozzak, és a következő, még érintetlen csücsköt is meghajtsam. Így lesz a könyveimből, főleg azokból, amiket szeretek, igazi szamárfülrengeteg – amitől mások egyenesen sikítófrászt kapnak.

„Sokan csak azért jönnek, mert ledobom a fehérneműmet” – Charmion, a női testépítők úttörője

Kult – 2022. szeptember 20. – MZS

3. A teremtett vízszintes felület, avagy a könyv olykor asztalnak is tökéletes

A könyvek egyik nagy előnye, persze a tartalmukon túl az, hogy laposak és egyenesek – tehát kvázi bármikor asztalként is lehet őket használni. Ez pedig meglepően sokszor jön jól az olyanoknál, mint én vagyok, akik nemcsak olvasnak, hanem előszeretettel kávéznak is az ágyukban. Ilyenkor sokszor használom a könyveimet rögtönzött asztalkaként, ez viszont gyakran oda vezet, hogy a könyveim hátoldalát – mivel a legtöbb esetben az szuperál asztallapként – elkezdik beteríteni a ragadós körök, amelyeket a bögrék hagynak maguk után.

4. Az utolsó oldal rituálé

Ez kevésbé a könyvek fizikai megtépázása miatt szokta idegesíteni a többi olvasót. A legtöbben elemi meglepetéssel és zavarodottsággal reagálnak, amikor elárulom nekik, hogy a történet megkezdése előtt először mindig az utolsó oldalt olvasom el.

Nagyon türelmetlen embernek tartom magam, olyannak, aki mindig szereti tudni, mi fog történni. Én tényleg, őszintén szeretem a spoilereket. Az utolsó oldalból persze sokat nem szoktam érteni, viszont annál izgalmasabb a könyv olvasása közben kitölteni az űrt a kezdő- és végpont között, megpróbálni összerakni a sztorit, még mielőtt újra az utolsó oldalhoz jutok.

Persze, tudom, hogy ezek a szokások miért idegesítik annyira az embereket. A könyv érték, viszont nem hiszem, hogy olyan érték lenne, amit vitrinben kell tartani. Anyámnak kevés tanácsát fogadtam meg, viszont az egyetlen, amit következetesen betartok, hogy mindig van egy könyv a táskámban. Ez pedig nagyon sokszor jött már jól: a dugóban ragadt buszon, a tömött váróban az orvosnál, vagy a notóriusan késő barátaimra várva. Pont e miatt az állandó használat és hurcibálás miatt néznek ki ezek a könyvek úgy, ahogy (meg persze a gerinctörés és szamárfülezés se segít sokat). 

Azonban mindenkit megnyugtatok, a kölcsönkönyvekre, legyenek azok barátoktól vagy könyvtárból szerzett darabok, sokkal jobban vigyázok. Viszont, ha a sajátjaimról van szó – addig szeretem őket, amíg szét nem esnek. 

A képek a szerző tulajdonában vannak

Polner Laura