–

Amikor nemrég költöznöm kellett, elhatároztam, hogy soha többé nem gyűjtök könyveket. Semmi értelme, és egy csomó vesződség. De hiába pufogtam, a barátaim csak kinevettek, és ma reggel, amikor magamban már Kner Izidort és családját, illetve a Gyomai Kner Nyomdát ünnepeltem, és le tudtam emelni a polcról néhány könyvüket, akkor azért csak el kellett ismernem magamban, hogy jó, ezektől nem válnék meg soha. Micsoda szépségek! De jó volna még egy-kettőt megszerezni, amiket Kner Izidor is említ a könyvében mint munkássága kiemelkedő állomásait…

Engem kiskorom óta lenyűgöztek a régi könyvek, különösen a bőrgerincűek. Ezeket nem olvassa el az ember, csak nézegeti. Szagolgatni sem élmény őket, kizárólag esztétikai élvezetet nyújtanak. A Gyomai Kner könyvek szinte mind ilyenek, hiszen épp arról híresek, hogy különös műgonddal, újító szellemiséggel, és egyedi, felismerhető stílusban készültek. Mint például az alapító Kner Izidor tapasztalatait összefoglaló Félévszázad mesgyéjén című kötet is, pedig ez még egy egyszerűbb, dísztelen kiadás 1931-ből, amit mindössze egy apró Kozma-grafika tesz különlegessé a borítón. Mondjuk, épp így képviseli tökéletesen a családi vállalkozás eszmeiségét:

kevés díszítéssel, pusztán a betűk, a margó és a festék meg papír minősége által alkot valami maradandót.

A könyvben a nyomdaalapító azt meséli el, hogyan teremtett szinte a semmiből egy olyan virágzó vállalkozást, aminek az első években egyetlen alkalmazottja saját maga volt (kezdetleges nyomdagépe pedig a háza egyik szobáját foglalta el), míg 140 fős apparátust nem mozgatott, állandó és nagyszámú megrendeléseivel fel nem lendítette a helyi postahivatalt, és az országot fel nem helyezte a könyvnyomtatás és a tipográfia európai térképére. De hiába kerestem, nem találtam az előzményét.

Igaz ugyan, hogy Kner Izidor maga is könyvkötő családba született (sőt már az ő apja is), de mivel tizenhárom éves koráig csak házimunkára fogták be, a mesterséget nem tanították meg neki, ezért fogta magát, és világgá ment, hogy másoktól lesse el a szakma fortélyait. Be is járta a korabeli Magyarországot keresztül-kasul, de mindenütt csak pár hónapot szolgált, és saját elbeszélése alapján azt sem mondhatjuk, hogy valami hatalmas elhivatottság hajtotta volna. Közben ugyan szegről-végről ismerkedett a nyomtatás módszereivel is, meg volt címerfestő (és ábrándozott valódi festői pályáról), mégis úgy tért vissza Gyomára 1882-ben, ahonnan származott, hogy nem voltak pontos elképzelései a jövőről.

Otthon azonban jóformán – és váratlanul – megdobták egy hitellel, amiből megvette első betűkészletét és kezdetleges gépét, amit saját maga szerelt össze, és autodidakta módon próbált rájönni a működésére. Ahogy ő fogalmaz: „minden szükségesnek híjával fogtam egy oly ágazatú, bonyolult, a művészettel határos mesterséghez, mint a könyvnyomdászat”. Viszont megrendelései rögtön voltak, úgyhogy kénytelen volt felnőni a feladathoz. És amikor már nem bírta egyedül a munkát, akkor befogta a testvéreit. Az öccse ugyan nem vált be még inasnak sem, de a húga „nagyszerűen megállta a helyét” (ahogy írja), és később saját felesége, gyerekei is beálltak az üzembe –

az egész Kner-család a nyomda köré szerveződött.

Könyvekről azonban eleinte nem volt szó: a nyomda két fő tevékenysége a közigazgatási nyomtatványok készítése és a báli meghívók nyomása volt. Kner Izidor pedig mindkettőt kihívásnak tekintette, alaposan átgondolta, és az akkori gyakorlatot túlszárnyalta. A közigazgatási nyomtatványokból például létrehozott egy mintatárat, ami gyorsabbá tette a rendelések teljesítését, a meghívóknak pedig a dizájnját lendítette fel. Miután úgy ítélte meg, hogy a felhozatal nem elég fantáziadús és modern, megpróbálta felkérni a kor legismertebb grafikusait, hogy tervezzenek neki újakat, és amikor elutasították, pályázatot hirdetett ifjú tehetségeknek. A pályamunkákat aztán a Röpke lapok nevű saját folyóiratában tette közzé (amit egészen az I. világháború kitöréséig évente kiadott), és nem hirdetett győztest, hanem többnek is megvette a jogait. Később persze már ismertebb művészek is szívesen terveztek neki.

A Röpke Lapok című újság borítója, Kner Izidor kiadványa 1915 - Forrás: Wikipedia

A könyvkiadás tulajdonképpen a végére maradt, és nem is igen hozott anyagi hasznot, viszont eszmei értelemben rengeteget adott a cégnek. Eleinte csak akkor láttak neki egy-egy könyvnek, amikor a gépek épp pihentek, tehát kizárólag olyan könyveket vállaltak, amiknek a megjelenése nem volt időhöz kötve. A századfordulóig nem jelent meg évi négynél több saját kiadványuk.

Az igazi áttörést az hozta meg, amikor 1907-ben Izidor fia, Imre vette át az üzemvezetői feladatokat, majd a kiadványok művészi irányítását, és 1915-től a teljes könyvkiadás vezetését is.

Imre addigra túl volt a lipcsei inaséveken, és saját koncepciója lett arról, hogyan fest egy modern könyv (kevés díszítéssel, csak az igényes tipográfia által), és ehhez meg is találta a tökéletes társat Kozma Lajos építész és grafikus személyében. De a külcsín mellett ugyanakkora figyelmet fordítottak a belbecsre is, amiben pedig Király György irodalomtörténész segítette őket, ő ajánlotta, szerkesztette a szerzőket, s műveket. A ’10-es, ’20-as évekből származnak az én kedvenc köteteim is, például Balázs Béla mesekönyvei Kozma-illusztrációkkal, amik tökéletes hordozói az új gyomai Kner-stílusnak, amit népies barokknak kereszteltek el. (Ebben a stílusban épült meg Kner Imre Kossuth utcai háza is, ami ma a nyomdamúzeumnak ad otthont.)

„Hogy egyáltalában megvalósíthattuk Kozma Lajossal közös terveinket, az részben annak köszönhető, hogy sikerült néhány fametszőt találni és nevelni, sikerült olyan vésnököt találni, aki a kisebb díszítményeket kivéste számunkra és hogy az Első Magyar Betűöntöde Rt. Budapesten vállalta a legsúlyosabb anyaghiány és technikai nehézségek idején is a megvalósítással járó kísérleteket” – írta, és azért idézem, hogy ne csak a művészi részéről, hanem a megvalósításról is essék szó, hiszen az legalább annyira fontos, és hozzájárult ahhoz, hogy ezek a munkáik külföldön is nagy visszhangot kapjanak Amerikától Japánig.

Csak épp Magyarországon nem értékelték eléggé – a könyvek nem fogytak túl jól, így inkább kultúrmissziót töltöttek be.

Ezerszám osztották szét ingyen „az intelligens középosztály olyan rétegeiben, ahol szeretik és megbecsülik a jó könyvet, de a mostani viszonyok között nehezen jutnak hozzá” – írta Kner Izidor 1931-ben.

Sikere volt viszont az ő egyéni küldetésének: a vicces anekdotákat és kabarétréfákat összegyűjtő köteteinek, amiket szintén gazdagon illusztráltatott, a betűket pedig nemcsak írta, hanem maga is szedte a nyomdagépen – nekem ezekből is van két példányom.

Milyen szerencse, hogy Kner Izidor úgy halhatott meg 1935-ben, hogy életművét jó kezekben tudhatta (két fia irányítása alatt), hogy a köznek megbecsült állampolgára volt (élete utolsó éveire Békés megye örökös törvényhatósági bizottsági tagja lett), hogy szakmai örökségét cikkekben is az utókorra hagyhatta, és családját épségben tudhatta. Mindez fiának, Imrének (aki még tovább öregbítette a Gyomai Kner dicsőségét, és még fényesebbé tette ezt a márkanevet) már nem adatott meg…

De ma örüljünk annak, hogy Magyarországon igazán ritkaságszámba menően a Gyomai Kner története nem zárult le sem a nácizmussal, sem a kommunizmussal, sem a rendszerváltással és a vadkapitalizmus éveivel, hanem ma is létezik, megbecsüli a múltját, és az alapító szellemében működik tovább. Kner Izidor nem élt hiába.   

Gyárfás Dorka