„Kedvesnek lenni lázadás!” – 43 éves lett Pink, a jogfosztottak karcos hangú királynője

–

A dal, amely mindenkit megviselt, mégis ezreknek segített

Pink Alecia Beth Moore néven született 1979. szeptember 8-án. Gyerekkorát egy pennsylvaniai kisvárosban, Doylestownban töltötte, amelynek népessége ma sem haladja meg a 9000 főt. Meglehetősen problémás gyerek volt, a környékbeli szülők réme. Egyetlen barátját sem engedték át hozzá, mondván, rossz hatással van rájuk. Pink anyukája ápolónőként dolgozott több műszakban, mellette tanult is. Apja egy nagy adag igazságérzettel megáldott vietnámi veterán volt, akit az ismerősei csak Mr. Cause-nak (Mr. Ügy) becéztek. A férfi rock and rollt és protestzenéket hallgatott, Washingtonba járt tüntetésekre, ahova a kis Aleciát is magával vitte. Nagyon szoros volt a kapcsolatuk, így amikor a szülők elváltak, és az apja elment, a kilencéves Pink teljesen összetört.

Ezeket a nehéz élményeket dolgozza fel Family Portrait című dalában, amelynek alapjait gyerekfejjel írta, és amely végül 2001-ben jelent meg. Aki valaha hallotta ezt a számot, pontosan tudja, mennyire fájdalmas. Benne van a helyzet tarthatatlansága: hogy milyen az, amikor az otthonod veszélyes csatatérré változik, ahonnan nincs hova menekülnöd. Hogy sosem tudhatod, mi vár rád, amikor hazaérsz, milyen lesz a délután, az este. Elveszíted a biztonságérzetedet, mégis úgy gondolod, neked kéne támaszt nyújtanod a szüleidnek. Szeretnéd megvigasztalni az anyukádat, marasztalni az apukádat. 

Arra vágysz, legalább tettessétek, hogy az a boldog család vagytok, ami a fotókon szerepel. Bármit megtennél, hogy ez valósággá váljon, fogadkozol, hogy jó gyerek leszel, csak ne essen szét a családod, az életed.

Pink egyszer elmesélte, hogy tulajdonképpen nem is emlékszik rá, hogyan vették fel a dalt. Annyira mélyről jött, annyira felkavarta, hogy a tudata teljesen kikapcsolt. Csak az maradt meg benne, hogy bement a stúdióba, 20 perccel később pedig odakint törölgette a könnyeit. Az édesanyja napokig maga alatt volt, miután meghallgatta a számot. Az édesapját egész életében háromszor látta sírni, ez volt az egyik. A szülők tulajdonképpen ekkor szembesültek azzal, hogy Pink mennyire szomorú és védtelen kislány volt. Korábban egymással voltak elfoglalva, ki-ki a saját szenvedésével, illetve abban bíztak, még ha természetesen nehéz volt is, hogy talán nem volt ekkora hatással a gyerekükre az állandó veszekedés és a válás.

„Egészen odáig szőnyeg alá söpörtünk dolgokat. Úgy tettünk, mintha minden rendben lenne, mintha kamaszként nem szöktem volna meg, nem nyúltam volna drogokhoz, mintha az az egész csak egy álom lett volna” – nyilatkozta Pink. Azt is elmondta, a közös traumafeldolgozás megnyitotta az utat a családi kommunikáció előtt, és lehetővé tette, hogy sokkal őszintébb, bensőségesebb kapcsolatot alakíthasson ki a szüleivel. 

A Family Portrait olyan nyers, olyan szép, olyan igaz, hogy nagyon könnyű kapcsolódni hozzá. Pink egy Guardiannek adott interjúban felidézte, hogy egyszer egy rajongó átadott neki egy levelet, amelyben azt részletezte, hogyan bántalmazták, és azt írta, ha nem lenne Pink zenéje, már rég megölte volna magát. Az énekes azonnal utána küldött valakit, de a lány már elment, és ő soha többé nem látta. Nagyon sok hasonló megosztásban volt része, és idővel megértette, hogy amikor a legsebezhetőbb, amikor a legszégyenteljesebb, legkényelmetlenebb, legfájdalmasabb dolgokat mondja ki, az a közönséget is megérinti. 

Az őszinteségtől a mai napig gyógyul, és talán másoknak is segít vele. „Nekem ez az egyetlen dolog, ami igazán számít. Soha nem törődtem azzal, hogy díjakat nyerjek, a magazinok címlapjára kerüljek, vagy kedveljenek az emberek” – mondta.

Egy kib*szott buborékban él, de mégsem 

Bár Pink jó ideje a sztárok fényűző életét éli (Matthew McConaughey a szomszédja Malibuban), a szívében munkásosztálybeli gyerek maradt. Tiniként egy McDrive-ban adta ki a hamburgereket az autósoknak (de legalább volt füles mikrofonja, mint akkoriban Janet Jacksonnak), az apja csóró biztosítási ügynök volt, a bátyja továbbra is fillérekért dolgozik a katonaságnak, a fél családja munkanélküli. A szegénységen kívül az énekes az éjszakai életet, a piti bűnözést is korán megtapasztalta. 

Sosem csinált titkot abból, hogy már kilencévesen dohányzott, tizenegy évesen füvezett, tizenhárom évesen pedig olyan durva szereket használt, mint az ecstasy vagy a kristálymet. Tizennégy évesen holtan találta az egyik barátját, egy tizenöt éves fiút, aki túladagolta magát. Az ő tiszteletére írta a Who Knew című dalt. De még ez a tragédia sem volt elég, hogy leálljon a drogozással (ami egy összetett probléma) – arra csak egy évvel később került sor, amikor ő maga is kis híján odaveszett. 

Pink huszonnyolc éve, tizenöt éves kora óta tiszta. Saját bevallása szerint mára a bulizással is jórészt felhagyott, a turnék során többnyire parkokba, múzeumokba járnak kikapcsolódni a bandával, a gyerekeivel és motokrosszversenyző férjével, Carey Harttal. Azt is el szokta mondani,

bizonyos értelemben örül, hogy akkor siklott ki az élete, amikor még senki nem tudta róla, kicsoda.

Végigélni ezt úgy, hogy közben a fél világ téged figyel, rettentően nehéz lehet. Azt is érdemes hangsúlyozni, hogy tizenöt éves korára nemcsak a függőségről szerzett élményeket, hanem kifejezetten tapasztalt előadóművésznek, táncosnak is számított, rengeteg gyakorlással, fellépéssel a háta mögött. 

Mindaz, amiből Pink jön, természetesen összefüggésben van a zenéjével. Sokan, köztük én is, a tehetsége mellett a rendszerkritikus, tekintélyellenes hozzáállása miatt szeretjük a legjobban. Ő az az előadó, aki folyamatosan szumózik a patriarchátussal, dühös bikaként legszívesebben leszúrná a matadorokat, és melegesküvőt rendez a kertjében a barátainak (ezek a képkockák a Raise Your Glass videóklipjében is szerepelnek). Pink kitart az értékei mellett, és egyáltalán nem érdekli, ha emiatt veszít a népszerűségéből.

Amikor például meghallotta, hogy az akkor huszonegy éves Vilmos herceg szeretné, ha fellépne a szülinapi buliján, rögtön írt neki, hogy erre sosem fog sor kerülni, mert nem ért egyet azzal, hogy a királyi család sarja vadászatokon vesz részt.

Pink régóta támogat olyan szervezeteket is, mint a People for the Ethical Treatment of Animals (PETA), a Human Rights Campaign, az UNICEF, vagy a Save the Children. A People magazin olvasói 2019-ben a Nép Bajnokának választották, a díj átvételekor az énekes mindenkit arra biztatott, legyen kedves, mert „a kedvesség manapság önmagában lázadás”. 

Hogyan tud ennyire hiteles maradni? Állítólag van egy játéka, bár talán szerencsésebb lenne egyfajta szabályrendszerként kezelni (nevezhetnénk Pink-tesztnek). Mielőtt nyilvánosan beszélne, minden alkalommal két dolgot mérlegel: azt, hogy a) amit mondana, összhangban van-e azzal, amiben hisz; b) érdemes-e egyáltalán a világ tudomására hoznia. Ha ezen a két szűrőn átmegy a tartalom, onnantól kezdve viszont, úgy látszik, Pink semmitől sem riad vissza. Legutóbb például annyira kiakadt az abortusz korlátozásán, hogy arról tweetelt, aki még mindig nem érti, mi a baj a szexizmussal, a homofóbiával, vagy a rasszizmussal, az, tisztelettel kéri, kövesse ki, és ne hallgassa többet a zenéjét. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

P!NK (@pink) által megosztott bejegyzés

Büszke tomboy, aki évtizedek óta nem hajlandó címkézni a szexualitását

Pink még 2016-ban beszélt az Advocate magazinnak arról az időszakról, amikor fiatal felnőttként Los Angelesbe érkezett. „A város tiszteletbeli leszbikusa voltam. Én nem voltam meleg, de az összes barátnőm igen. Azóta is ők a leghűségesebb barátaim, hogy őszinte legyek. Persze meleg srácokkal is körülvettem magam, de a leszbikus nők az én támaszaim, az őszinteség szigete a bullshit tengerén.

Nekem is melegnek kéne lennem az alapján, ahogy kinézek, és amilyen vagyok. De történetesen nem ez a helyzet” – mondta. 

A húszas éveiben egyébként járt nőkkel, mégis nagyon dühös volt, amikor egy újság (ráadásul a megkérdezése nélkül!) a biszexualitásáról cikkezett. „Ez nem az én igazságom, és én szeretem az igazságot. Az abszolút igazságot” – hangsúlyozta, miközben sosem érezte szükségét annak, hogy a szexualitása alapján határozza meg magát. A címkézéssel kapcsolatos hozzáállását a gyereknevelésben is igyekszik átadni. Amikor például a kislánya, Willow, hétévesen egyszer bejelentette otthon, hogy ha nagy lesz, feleségül vesz egy afrikai nőt, Pink állítólag csak ennyit kérdezett: „De jó, akkor meg tudnátok majd tanítani, hogy kell afrikai ételeket készíteni?”

Egy másik alkalommal Willow azzal jött haza az iskolából, hogy a társai csúfolják, és ő a legrondább lány a világon. Erre Pink – ezt egy díjátadón mesélte el – a saját példáján keresztül igyekezett megtanítani neki, miért fontos az elfogadás, és mennyi erő rejlik abban, ha valaki egy kicsit különc. Egyrészt készített egy PowerPoint-prezentációt (a hatéves Willow-nak), amelyben olyan előadókat mutatott be, mint Prince, Annie Lennox, vagy David Bowie, akik játszottak a nemekkel. Másrészt azt is elmondta, milyen az, amikor őt akarják bántani. Ilyenkor általában azt vágják a fejéhez, hogy túl férfias, túl hangos, túl erős. Ezután Willow-hoz fordult, és megkérdezte tőle.

„Mondd csak, megnövesztettem a hajam?” „Nem, Mama.” „Hát a testemet megváltoztattam?” „Nem, Mama.” „Szerinted másmilyennek igyekszem mutatkozni, mint amilyen vagyok?” „Nem, Mama.” „Mégis a világ minden táján megtelnek az arénák, amikor koncertezünk.” „Igen, Mama.” „Kislányom, látod, mi nem változunk. Inkább másoknak segítünk megváltozni, hogy több szépséget lássanak a világban.”

Androgün külsejével Pink mindig is egyfajta anomália volt a popkultúrában. Sokan azt hitték, mivel nem elég csajos, sosem fog befutni. Nem lett igazuk. Húsz év telt el a Get The Party Started óta, amellyel szóló előadóként is berobbant az élvonalba, azóta pedig jobbnál jobb slágerekkel és színpadi produkciókkal kápráztatja el a közönséget. Saját maga írja a számait, eszméletlen hangja van, hihetetlenül táncol (gondoljunk csak a Try koreográfiájára), színészként is helytáll, légtornász-előadásaitól pedig tátva marad az emberek szája. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

P!NK (@pink) által megosztott bejegyzés

Napjainkban, amikor sok előadó nem szívesen énekel élőben, ő fejjel lefelé, pörögve-forogva, szédelegve, csuromvizesen, átöltözés közben is magabiztosan énekel ki szinte minden egyes hangot. El sem tudom képzelni, mennyi munka van ebben. Az a helyzet, hogy a partiba készülő Pink, a nagy vadóc, menet közben nagyon is megérkezett: igazi, nagybetűs művésszé vált, és ezt jó érzés látni.

Kiemelt kép: Getty Images / Mauricio Santana

Milanovich Domi