Pink: Amikor egy szülőd meghal, az arra késztet, hogy átgondold, ki vagy, és ki akarsz lenni

–

A nyitódal természetesen a Get the Party Started, amely 2001-ben tette fel a zene térképére a vadóc Pinket. Mi minden történt ebben a bő két évtizedben, jó és rossz dolgok, az énekessel és a rajongóival is!  

Pink például sosem gondolta volna, hogy a 17. házassági évfordulóját fogja ünnepelni motokrossz-versenyző férjével, Carey Harttal (akivel egyszer szakítottak is, ebből lett a So What című dal, amelynek klipjében Hart is szerepel, mert addigra már újra együtt voltak). Egy interjúban Pink azt is elárulta,

szűk másfél évtizeddel ezelőtt sokan azt jósolták neki, a gyerekvállalás tönkre fogja tenni a karrierjét. Ő viszont úgy látja, a karrierje akkor kezdődött csak el igazán, amikor anya lett

(Willow tizenkettő, Jameson hatéves), mert a szülőség (amelyről Drew Barrymore-ral is beszélgetett ITT) valahogy segített meglágyítani őt az emberek számára. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

P!NK (@pink) által megosztott bejegyzés

Kész időutazás!

Az első blokkban olyan számok csendültek fel, mint a jogfosztottak és „az örök mások” erőt adó himnusza, a Raise Your Glass; vagy a Who Knew, amit annak a kamaszkori barátjának a tiszteletére írt, aki tizenöt éves korában drogtúladagolásban halt meg. Pink maga is kilencévesen már dohányzott, tizenegy évesen füvezett, a durvább szereket pedig tizenhárom évesen kezdte, és végül – részben ennek a tragédiának a hatására – tizenöt évesen tette le (Pink életéről a születésnapja kapcsán írtam bővebben ITT). 

A Varietynek azt is elmondta, úgy érzi, 43 év alatt három különböző hangja volt. Először operákat énekelt (kifejezetten képzett előadó), aztán R&B-hez hasonló dalokat, és ahogy a sok cigizéstől egyre reszelősebbé vált a hangja, egy-egy Janis Joplin szám meg se kottyant neki. Aztán az egyik barátja-dalszerzőtársa, Billy Mann leültette, és feltette neki a kérdést: „Énekes akarsz lenni, vagy dohányos?” Pink igazat adott neki, és 2010-ben leszokott a nikotinról is, utána nem sokkal pedig várandós lett Willow-val. Ekkortól találta meg azt a felnőtt hangot, amivel az utóbbi években dolgozik: saját bevallása szerint két oktávot nyert vissza a hangja, és soha nem volt erősebb, mint manapság. Ezt igazolandó, érdemes szerintem meghallgatni új albumán a Lost Cause című dalt, amelyben akkorát énekel, amit rajta kívül körülbelül Adele-tól szoktunk hallani.   

A koncert első harmadában Pink előadta még a hihetetlen koreográfiájáról elhíresült Try-t, illetve a What about us-t, amelynek elején most is, ahogyan a klipben is, két férfi táncolt egymással a színpadon. Pink tánckarára amúgy is jellemző, hogy rendkívül tehetséges, és nagyon sokféle emberből áll mind etnikailag, mind nemi önkifejezésüket tekintve.

Az énekes pedig olyan harmóniában, bizalommal mozog együtt velük – néha férfiakkal, néha nőkkel ringatózik, forog –, ami önmagában a sokszínűség és az elfogadás látványos ünneplése. 

A kezdődalok közé tartozott még a szintén 2001-es Just Like a Pill is, amit emlékszem, tizenöt évesen én magam is rongyosra hallgattam, vagy inkább néztem, amikor bejöttek Magyarországra az első zenecsatornák, a Z+ és társaik. Akkoriban nem sokat értettem az angol szövegből, de a kitörés és a menekülés vágyát így is átéreztem: folyamatosan viharok dúltak a lelkemben, és ahogy vele együtt üvöltöttem a refrént (még ha néha halandzsázva is), valahogy kiáradt belőlem a feszültség, és odabent kicsit könnyebb lett minden. Azóta mindketten felnőttünk, de a koncerten ott volt a családommal a most tizennégy éves unokahúgom is.

Persze nem állítom, hogy a mostani serdülők Pinket hallgatnak, de nagyon remélem, hogy megtalálják a maguk Pinkjét: valakit, aki a zenéjén keresztül megtartja őket. 

Megbízhatóan Pink 

„Sok barátomnak van kamasz gyereke, akik közül szinte valamennyien bénító szorongással, depresszióval küzdenek. Nem tudom, hova jutunk ezzel” – nyilatkozta Pink annak kapcsán, hogy kutatások szerint világszerte romlik a tinédzserek mentális egészsége. Ő egyébként nem vett még mobiltelefont a gyerekeinek, a tizenkét éves Willownak sem, és esze ágában sincs felmenni TikTokra. Új albumára írt viszont egy csodaszép dalt Turbulence címmel, amit Bécsben légtáncolva adott elő férfi művésztársával, és amelyben többek között ezeket a sorokat énekli: The panic is temporary, but I'll be permanent / So when it hits, don't forget as scary as it gets / It's just turbulence (A pánik átmeneti, én viszont állandó leszek / Tehát amikor beüt, bármilyen rémisztő is, ne felejtsd el, / Ez csak turbulencia). 

Pink zenéje a kezdetektől (emlékezzünk csak a F**kin’ Perfect vagy a Family Portrait című számaira) egyfajta terápia sok rajongójának. Olyan érzékenységgel énekel a traumáinkról, mindenféle fájdalmainkról és tökéletlenségeinkről, amibe a legnehezebb pillanatokban is bele lehet kapaszkodni.

A hangjában erő van, ahogy az izmaiban és a jelenlétében is: több mint két évtizede töretlenül, hihetetlenül magas színvonalon működik a nemzetközi popszcénában. 

Ugyanakkor pont ezt a megbízhatóságot, ami egyeseknek sokat jelent, róják fel neki a kritikusai. Legújabb, Trustfall című kilencedik albuma 2023-ban jött ki, és többen azt hiányolják, az énekes nem sokat kockáztatott benne, nem állt elő igazán új ötletekkel. Pink ugyanakkor azt mondja – nem erre reagálva, de ehhez kapcsolódóan –, hogy a dolgok megváltoztak, ám ő maga kevésbé változik, és ezzel ő rendben van. Amikor zenét szerez, amúgy sem az vezérli, hogy kinek fog majd tetszeni a dal, hanem az, hogy ő szeresse, és jól elő lehessen adni élőben.  

Az elveihez, értékeihez is ragaszkodik – rendszerkritikus előadó, aki nyilvánosan is kiáll a társadalmi igazságtalanságok ellen. Irrelevant című számát például – amelyet a bécsi koncerten Love wins feliratú szivárványos pólóban adott elő – a Roe vs. Wade-ügy kapcsán írta, arra válaszul, hogy az Egyesült Államokban sok helyen korlátozni kezdték a nők abortuszhoz való jogát. (Erről ITT írtunk korábban.)

„Kilépsz az utcára, elviszed a gyerekeidet suliba, elmész dolgozni, moziba, plázába, szavazol a választásokon, véleményt nyilvánítasz, vaginád van. Ezek mindegyikéhez rengeteg bizalom kell, és úgy érzem, visszafelé zuhanunk, és nem tudjuk, mikor érünk földet” – adott hangot aggodalmának. A Trustfall központi témája, hogy önvizsgálatot tartsunk: bizonytalan időkben kire, mire támaszkodhatunk, és hogy ha elesünk, van-e, aki elkap, felsegít minket. A lemez három évig készült: élményanyagában benne van a Trump-éra kiábrándultsága, a Covid, melynek során Pink és a kisfia is betegek voltak, illetve Pink édesapjának, valamint egy közeli barátjának elvesztése is. 

Újragondolni a prioritásaidat

Az új album egy igazi gyászballadával indul. Ez a sorrend az énekes számára is fontos, azt akarta üzenni vele, hogy lassuljunk le, és beszéljünk végre komolyan egymással. A When I Get There című dallal apjának, Jim Moore-nak állít emléket, aki 2021 augusztusában hunyt el prosztatarákban. A számban Pink arról énekel, mi mindenről jut eszébe a férfi, és azon tűnődik, mit csinálhat odaát, mi lehet vele, és hogyan tekint őrá, mit lát most belőle, aggódik-e érte. És persze kihallatszik a sorokból egyfajta remény is az újratalálkozásra. 

„Amikor egy szülőd meghal, az egy olyan csomag, amit egész hátralévő életedben vinned kell magaddal, ami folyamatosan arra késztet, hogy elgondolkodj azon, ki vagy, ki akarsz lenni, és mi tart vissza ettől. És hogy mik az én prioritásaim? Hogy hiteles emberi élményeket szerezzek, átlátható legyek a tapasztalataimmal, és hogy szeressem, ölelgessem a gyerekeimet, amíg csak hagyják”

– fejtette ki a USA Todaynek. Pink, aki egyébként a bécsi koncert jelentős részét csillogó bodykban töltötte, hogy minél szabadabban tudjon mozogni, ez alatt a szám alatt egy rózsaszín tollboaszerű zakóban volt, ami nagyon puha és biztonságos viseletnek tűnt, mintha egy takarót terített volna magára. Valószínűleg szüksége is volt erre a testi komfortra, mert éneklés közben érezhetően lemeztelenedett. Hogyan lehet egy ilyen dalból lelkileg visszajönni? 

Ekkor játszották el azt a számot, ami nekem a legnagyobb meglepetést okozta a koncerten. Ez az I Am Here, ami még a 2017-es Beautiful Trauma című albumon szerepel, és nem viccelek, egy olyan dal, hogy azt kívánod, bárcsak mindenki hallaná!

„I've already seen the bottom, so there's nothing to fear / I know that I'll be ready when the devil is near” (Már láttam a legalját, úgyhogy nincs mitől félnem / Tudom, hogy készen fogok állni, ha az ördög a közelben lesz) – énekli Pink, és az élettapasztalatai, gyerekkori drogfüggősége, családi gondjai alapján abszolút elhiszed neki, hogy ez így is van. 

Majd a három csodálatos vokalistával megtámogatva, kétszer egymás után eléneklik, szinte gospel-szerűen, hogy „I am here” (Itt vagyok), és ez annyira áradó, annyi rendíthetetlen bátorság, életigenlés van benne, hogy egyszerűen tényleg kifényesedik tőle a lelked. Aztán így folytatódik a szöveg, „I don't have the answers, but the questions is clear / Let me ask you” (Nem tudom a válaszokat, de a kérdés egyértelmű / Hadd tegyem fel neked), és innentől jön egy olyan folkos örömzenélés, amelyben egyre csak azt ismételgetik: „Where does everybody go when they go” (Hova megy mindenki, amikor elmegy?),

és ez olyan, mint egy közösségi kántálás, amiben minden félelmed feloldódik, és közben te magad is eggyé válsz a többiekkel.  

Az életörömtől a világvégéig, és vissza

Hadd meséljek még egy kicsit arról a számról, ami a Trustfall-albumról a kedvencem lett, pedig eleinte nem nagyon szerettem. Ez a Never Gonna Not Dance Again, amelyben a dupla tagadás már önmagában egy kinyújtott középső ujj a minket elnyomó rendszerekkel szemben. Pink szintén a USA Todaynek elevenítette fel, hogyan született az elsőre némileg giccsesnek ható görkori-diszkó nóta. 

Történt ugyanis, hogy egy nap a gyerekeivel volt a strandon fürdőruhában, és épp nem volt túl boldog a testével (a Covid-járvány idején 16 kilót hízott, de azóta újra formába hozta magát). A gyerekei kérték, hogy szaladgáljon és játsszon velük, de Pink nem tette, mert zavarban volt amiatt, ahogyan kinéz, viszont később megbánta, hogy nemet mondott.

„Úgy érzem, elszalasztottam egy igazi lehetőséget, a gyerekkoruk egy darabját, ami gyönyörű emlék lehetett volna – mondta. – A Covid alatt pedig végig arra gondoltam, hogy ha a világ ki is fordul a tengelyéből, és úgyis mindannyian meghalunk, akkor soha többé nem fogok nem táncolni.”

Ez a dal, és az egész Trustfall-album számomra pontosan ezt jelenti: amikor beindul a kórus, azt érzem, hogy tényleg, mindenki bek*phatja (amolyan pinkes szóhasználattal), az összes hataloméhes és ostoba politikus, mert az életörömöt tartósan senki nem veheti el tőlem! Hiába érnek különböző veszteségek, ott van a tánc, a zene, a mozgás, az ételek, a természet, a többi ember társaságának élvezete, amiből újra tudom építeni magam. 

Úgy is mondhatnám: „I'm still a rock star / I got my rock moves / And I don't need you (Még mindig rocksztár vagyok / Mozog bennem a rock / És nincs szükségem rád) – nem csoda, hogy ezzel a(z amúgy félig ironikus) dallal zárta a koncertet Pink, miközben szó szerint körberepülte a stadiont. De hát tulajdonképpen egész este szárnyalt, függetlenül attól, épp hol helyezkedett el a térben. 

Kiemelt kép: Getty Images/Andreas Rentz

Milanovich Domi