A Máris szomszédnak hangot adó színész élete utolsó éveit keserű száműzetésben töltötte: 100 éve született Tomanek Nándor
Vannak színészek, akiknek az arcát esetleg nehezen idézi fel az ember évtizedekkel a haláluk után, a hangjukat azonban kitartóan őrzi az emlékezet. Tomanek Nándor számomra ilyen színész. Mert bár rákeresve a portréira, az ugrik be, hogy uram, atyám, micsoda izgalmas arc, milyen szuggesztív, titkokat és történeteket árkoló vonások, mégis a karakteres, összetéveszthetetlen orgánum az, ami belém égett. Nem véletlenül: színházban már nem láthattam, a gyerekkorom állandó háttérzaját jelentő és a napirendünket meghatározó rádióból viszont sokszor hallottam a hangját. Máris szomszéd pedig örökké a kedvenc karakterem a Mézga családból. Kurucz Adrienn írása.
–
Ahogy bogarászom a neten múlt emlékeit, az a benyomásom, Tomanek Nándor, miközben kora egyik vezető színésze volt, sokak szerint zseni, egyáltalán nem volt sztáralkat. Nem találni nyomát botrányoknak, zajos fordulatoknak, magánéletét nem a nyilvánosság előtt élte. Úgy tűnik, intellektuálisan és ízlésben is felette állt az olcsó cirkusznak.
„Sohasem tartozott a nagy nyilatkozók, a hitvallásukat fejtegetők, az önmagukról kedvvel beszélők közé. A szerepekben, a megformált életekben, emberi sorsokban vallott önmagáról” – jellemezte Róna Katalin A besorolhatatlan című írásában, a Film Színház Muzsikában 1982-ben.
Amit biztosan tudni lehet: az egészen prózai civil pályát cserélte színjátszásra.
Városházi tisztviselő volt, mielőtt elvégezte a Színház- és Filmművészeti Főiskola stúdióját. Persze nem a semmiből támadt a szándék: szépen énekelt és hegedült ifjan is. Fellelhető anekdota vele kapcsolatban, hogy a Mecsekbe járt ki (lévén pécsi születésű) a hegedűjével, hogy a természetben szabadon, saját örömére muzsikálhasson.
A karrier a pécsi színház kórusában indult, majd operettszerepekkel, bonvivánsággal és erős prózai szerepekkel folytatódott.
A hatvanas évek már Pesten találták, a Vígszínház társulatának lett tagja.
A Várkonyi-korszakról beszélünk immár: 1962-től egészen a hetvenes évek végéig Várkonyi Zoltán főrendező-direktor irányította a kiváló színvonalon szórakoztató színházat, olyan színészekkel dolgozva, mint Latinovits Zoltán, Ruttkai Éva, Páger Antal, Bulla Elma, Bilicsi Tivadar, Mádi Szabó Gábor, Darvas Iván, Sulyok Mária és 1964-től Tomanek Nándor, akit maga Várkonyi csábított fel a fővárosba. (Várkonyi Zoltánról érdemes elolvasni Gyárfás Dorka írását!) Tomanek, mondhatni, univerzális volt, mindenféle szerepkörben bevált, vígjátékban és tragédiában, kortársban és klasszikusban, főhősként és zsánerszínészként is.
„Nem is kell sok idő, hogy kiderüljön: Tomanek Nándor sokarculatú, különleges személye nélkül elképzelhetetlen a Szent István körúti színház” – nosztalgiázott a Film Színház Muzsika Évkönyv 1977-ben.
A két legnagyobb sikerét két Várkonyi-rendezésnek köszönhette.
Az egyik darab Romain Weingarten műve, A nyár, amelyben Venczel Vera, Tordy Géza és Tahi Tóth László voltak Tomanek partnerei. A másik Neil Simon Furcsa pár című örök közönségkedvence, amelyet 1965-ben írt, és amelynek sziporkázó párbeszédeit magyarra Örkény István fordította. Tomanek volt a rendmániás Felix Unger – a filmváltozatban őt alakította Jack Lemmon, lökött haverját pedig Walter Matthau, illetve a Vígszínházban Bárdy György. A darabot nyolc éven át játszotta a magyar páros, egészen 1976-ig műsoron volt.
Abban az évben Tomanek a betegsége miatt visszavonult.
Nem csak a színpadtól búcsúzott, a filmes karriernek is véget vetett a Parkinson-kór, a nyelőcső- és tüdőrák, valamint a depresszió. Pedig nagyon szerette a kamera is, rendszeresen hívták korábban forgatni. Többek közt szerepelt a Nyár a hegyenben, az Imposztorokban és az Utazás a koponyám körülben, A kőszívű ember fiaiban, az Egy magyar nábobban, a Kárpáthy Zoltánban, az Egri csillagokban (ezeket szintén Várkonyi rendezte), a Hideg napokban, A beszélő köntösben, és rengeteg tévéjátékban.
Színházi direktora nem fogadta jól betegségének a hírét. A színészt már 16 évvel a halála előtt, 1972-ben rákkal operálták, sugárkezelést kapott. Fia, a szintén színész Tomanek Gábor így emlékezett a történetre: „A Bolha a fülbe című előadást próbálták, amikor egyik reggel arra ébredt, hogy vért köp. A jobb tüdő középső lebenyében találtak egy cseresznye nagyságú, vérző daganatot. Bement Várkonyihoz, elmondta, mi a helyzet, és hogy az orvos szerint egy héten belül meg kellene operálni.
»Nándi, ez nem kórház, ez színház! Majd ha találunk valakit, aki át tudja venni a szerepet!«
Ezután, ’72 februárjában megoperálták, majd sugárkezelést kapott. Nem jelentkezett áttét, így hamarosan visszatért a színpadra. Több főszerepet kapott, óriási sikerei voltak. A betegséget viszont nem tudta leküzdeni, a következő állomás a Parkinson-kór, majd a gége- és tüdőrák. Remegni kezdett a keze, előfordult, hogy elengedte magát, nem tudott figyelni a testtartására, nem bírt teljesíteni.
»Tessék úgy viselkedni, ahogy egy színészhez illik!«
– szólította fel Várkonyi, amikor apám azt kérte tőle, hadd dolgozzon kevesebbet. Végül egy ezekhez hasonló, rossz hangulatú dialógussal telt be a pohár, ’76 tavaszán, a Rádió pagodájában. Apám úgy érezte, igazgatója népes társaság előtt szándékosan meg akarta sérteni. Nyugdíjba ment. […]
Apám irtózatosan megbántódott. A szakma által elhagyottnak és megcsalatottnak érezte magát. ’76 őszétől már nem játszott, csak rádiózott. Feleségén, Sasvári Etelkán és rajtam kívül szinte senkit nem engedett maga közelébe. A természetért továbbra is rajongott, kirándult, sétálgatott, mégis, a végtelenségig magába fordulva, gyakran lehúzott redőnyök mögött töltötte utolsó évtizedét. Kevesen tudták, mi zajlott le benne. […] Számos konfliktusa volt. Gyakran vádolták azzal, hogy renitens, örökké feszengő, nehéz ember, nem lehet vele dolgozni… Kétségtelen tény, nem bírta elviselni, ha a próba kilencre volt kiírva, a kolléga pedig nem öt perccel előtte, vagy pontosan, hanem tíz perccel utána érkezett. Gyűlölte, ha valaki fegyelmezetlenkedett, viccelődött vagy nem tudta a szöveget.”
Az utolsó éveiben (csupán 66 év adatott neki) már csak a rádióban hallhatták a rajongói. És a rádiójátékok mellett hangját adta a Mézga család Dr. Márisának is az első két sorozatban, a harmadikban Bárdy György vette át a szerepet. A szuperintelligens, nyelveket beszélő, régi vágású, perfekcionista, kibírhatatlan és kacagtató, örökké zsémbes régész talán azért is tudott annyira egybeforrni Tomanek Nándor emlékezetével, mert ha egyenlőségjelet természetesen nem is tehetünk közéjük, erős rokonság azért gyanítható.
Róna Katalin: A besorolhatatlan. Film Színház Muzsika, 1982/13., 7.
Kiemelt kép: Fortepan/Szalay Zoltán
