„Ezek a srácok jók” – Zenével vonja be a lyukóvölgyi hátrányos helyzetű gyerekeket a Symphonia iskola

–

A hírhedt Lyukóvölgyben

Hogy lássuk, honnan is érkeznek a miskolci iskolába a gyerekek, Solymosi Árpáddal beülünk az adományként kapott Lada Nivába – erre azután tett szert a Symphonia Alapítvány, hogy a tanárok saját kocsijaik közül hármat is tönkre vágtak a hepehupás, sokszor járhatatlan, esőmosta utakon a Lyukóvölgyben.

A Miskolc belvárosától mindössze pár kilométerre található völgyet a hetvenes években parcellázta fel a városi tanács, hogy a helybelieknek hétvégente legyen hol pihenniük. Mára azonban egészen más arca lett az egykor festői szépségű tájnak. A régi zártkertek, hétvégi házak, gyümölcsösök, nyaralók helyén most kidőlt-bedőlt viskók, kiégett kalyibák, fedél nélküli házak állnak sorban. Az utcákat beteríti a szemét, a kukások ide már nem járnak ki. Ahogy a mentő sem, így előfordul, hogy a halottakat, betegeket kézben kell kivinnie a rokonoknak a főútig. Csatornázás nincs, az utakon sokszor térdig járni a sárban. A kertekben pottyantós vécék állnak, van, aminek csupán egy felszögelt rongy szolgál ajtóként. A vizet a kútról hozza magának mindenki, van, akinek egy órát kell érte gyalogolnia. A villany feltöltőkártyás megoldással működik.

Ahogy végigdöcögünk az úton, azt is nézzük, hány kunyhó kéményéből száll fel füst. Árpád elárulja,

a hideg beköszöntével gyakori, hogy több család is összeköltözik egy házikóba, így pár négyzetméteren laknak egy tucat fővel, ami kényelmetlen ugyan, de így legalább csak egy épületet kell befűteni.

Ami még így is hatalmas kihívás a rosszul vagy sehogy sem szigetelt lakhelyeken. A kutyák is problémát jelentenek: sok a kóbor állat, vagy a vad, szabadon garázdálkodó házőrző, amiktől joggal félnek a gyerekek. 

Hogy pontosan hányan élnek itt, azt senki nem tudja, becslések szerint körülbelül 3–4000 ember mondhatja otthonának Lyukót. Vannak közöttük telekbirtokosok ugyanúgy, mint önkényes házfoglalók, de olyanok is, akik a törvény, vagy egy abuzív kapcsolat elől menekültek a dimbes-dombos, átláthatatlan vidék mélyébe. Utcanevek sokszor nincsenek, csak helyrajzi számok, így a gyerekek is úgy magyarázzák el, pontosan merrefelé is laknak, hogy közkúthoz, vagy egy-egy fához kötik az instrukciókat.

Innen járnak be a diákok busszal az iskolába, már amikor tudnak, és sem betegség, sem családi okok vagy járhatatlan utak nem akadályozzák meg őket. Árpád és kollégái igyekeznek őket segíteni. Van, akit sötétedés előtt azért kell hazaengedni, mert az utcájában nincsen közvilágítás. És olyan tanítványuk is akad, aki jelenleg egy átmeneti otthonból jár be a suliba, miután kiemelték őt a családjából.

Ott focizik az udvaron egy egész zenekar!

Solymosi Árpád, a Symphonia Alapfokú Művészeti Iskola igazgatóhelyettese Berettyóújfaluban született. Szociális érzékenységét otthonról hozza, édesapja általános iskolai igazgató, édesanyja népművelő volt. A szülei válása után nagy segítségére volt a trombitatanára, azt mondja, ha ő nem lett volna, akkor valószínűleg nagyon elkallódott volna.

Az első diplomaként trombitatanár-kamarazenészi végzettséget szerzett, azóta ezt kiegészítette közoktatási vezetői képzettséggel, tanári mesterdiplomával, coach diplomával, de nem adta fel a reményt, hogy a szociológia szakot is elvégzi majd.

2007-ben kezdett el kollégájával, Virág Csabával az észak borsodi Szendrőben tanítani, ahol paradigmaváltáson estek át. „Kezdett átalakulni a település összetétele, sok roma család költözött oda, egyre nagyobb lett az elszegényedés, a zeneiskolába pedig egyre kevesebb gyerek járt. Aztán egyik nap kinéztünk az ablakon, és rádöbbentünk: hiszen az udvaron ott focizik egy egész zenekar!”

Elkezdtek hát nyitni a roma fiatalok felé, kimentek az utcára, beszéltek a szülőkkel is, és elmondták: szeretnék, ha a gyerekük beiratkozna a zenei képzésükre. 

Az El Sistema-filozófia

Árpádék gondolkodásmódjába nagyon belepasszolt a venezuelai gyökerű El Sistema-filozófia, amiről egy évvel később hallott egy barátjától. „Egy Finnországban élő magyar trombitaművész barátom hozott nekem filmeket az El Sistémáról, aki cserediákként tanult Tamperében. Ő volt kint Venezuelában is, elmesélte, hogy az állam és ez a szervezet hogyan küzd az egész országot eluraló erőszak ellen. Az El Sistema egy filozófia, egy hatalmas zeneoktatási és szociális projekt. A barátom mesélte, hogy egy ízben alkalma volt megtapasztalni egy mesterkurzust is: egy hangárszerű helyen többezer ember előtt tartott egy osztrák trombitaművész órát. Az egyik oldalon a börtönből egy rehabilitációs program keretében kihozott rabok álltak, a másik oldalon gyerekek, köztük pedig a rendőri sorfal.”

Mivel Árpádot mindig is a pedagógiai része érdekelte a zenetanításnak, az El Sistema a céljaiba tökéletesen belepasszolt. Alaposan beleásta magát a témába. Amikor 2014-ben dr. Kupper András volt országgyűlési képviselő elindította a Symphonia programot, Virág Csabával együtt azonnal jelentkeztek. Előbb tizenöt iskolában kezdődött el az oktatás egy borsodi és egy baranyai központtal, majd a következő év szeptemberében elindították a Symphonia Alapfokú Művészeti Iskolát is 350 gyerekkel országszerte, a következő szlogennel: a zene messzire visz. Mára csak Borsodban több mint ezer diákot számlál az iskola. Az országos szervezetté nőtt iskolának 2016 óta tölti be Árpád az igazgatóhelyettesi pozícióját. „Ez persze rengeteg, szerteágazó feladattal jár, pályázatot írok, marketinget csinálok, projekteket valósítok meg. De a fő fókuszom még mindig tanítás, hiszen leginkább a gyerekekből tudok töltekezni.”

Zenével szocializálni

A vasgyári lyukóvölgyi gyerekekkel rendszeresen járnak koncertezni, léptek fel már a Parlamentben és a Müpában, de eljutottak külföldre, Csehországba, Olaszországba is. Ilyenkor mindig odafigyelnek, hogy szép helyeken szálljanak meg, jó helyeken egyenek, hiszen a gyerekekben így tud megszületni a változásra, változtatásra való igény, ha látják, milyen lehetőségek vannak a döngölt falú vályogházakon túl. A tanárok elmesélik, az utazások, táborok során gyerekenként minimum fél liter tusfürdővel kell számolni egy hétre, azt ugyanis, hogy meleg víz folyik a csapból, mindannyian igyekeznek maximálisan kihasználni.

„Magyarországnak egy nagyon jól működő zenei oktatási rendszere van, azonban nincs meg benne az a cél, hogy a zenével szocializálja a diákokat.

Nem mi találtuk fel a spanyolviaszt, hiszen Kodály Zoltán ugyanezért hozta létre a Kodály programot. Mi hasonlót csinálunk zenetanulással és hangszerrel, mint ő, csak épp más társadalmi közegben, és másra használva a zenét. Az Alapítvány eleinte olyan városrészeken jelent meg, ahol halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek laknak. A zeneoktatást ugyanis szocializációra is lehet használni. Én is egy kisvárosi zenekarban nőttem fel, ahol összetartás volt, és ahol példaképeim lettek. Minden gyerek számára kiemelten fontos lenne, hogy legyenek ilyen közösségek, amik hovatartozás-tudatot adnak nekik” – mondja Árpád.

A zenei közösség áldásos hatásait megtapasztalhatták például egy olyan kisfiúval kapcsolatban, akit Alsózsolcán emeltek ki a családjából, ott egy éven keresztül járt hegedülni a Symphoniába, majd amikor az új helyre megérkezett, felismerte az ajtón az iskola logóját, így azonnal be is kopogtatott, mert tudta, hogy ott kedvesen fogadják, biztonságban, otthon érezheti magát. De sok diákjuknak jelent fontos identitástudatot, hogy a Symphonia Művészeti Iskola tagjának tudhatja magát.

A látogatásunk során én is megtapasztalhattam, hogy a gyerekek szívesen jönnek, egyáltalán nem kell őket hatökrös szekérrel bevontatni a tanterembe, sőt. Az egyik kisfiú, aki délelőtt már végigfújt egy tanórát, szabályosan könyörgött, hogy délután is jöhessen még. Úgy tűnik, sok gyereknek a zeneszoba az a biztonságos tér, ahol szívesen marad még jóval a tanórák után is. 

Összefogni egy szép akkord kedvéért

„Az El Sistema egyik alapvető célja, hogy kitöltse a gyerekek szabadidejét, és így megakadályozza a bandákba tömörülést. A közgazdász, aktivista, karmester, zongoraművész és zenetanár José Antonio Abreu alapította, aki Caracas nyomornegyedében bérelt ki egy garázst, majd szólt a helyi gyerekeknek: jöjjenek el, ott másnaptól fogva zeneoktatás lesz. Aztán úgy járt, mint rengetegen a szociális szférában: odament másnap, és nem volt ott senki.

Ez most volt ötven éve, azóta több mint negyven országban kapott helyet az El Sistema, és csak Venezuelában már több mint egymillió gyerek lépett be a programba.

Amikor mi elindultunk a programunkkal Tornanádaskán, kimentünk az utcákra toborozni, zenéltünk, jelentkezési lapokat osztogattunk. Felkészítettem a két fiatal, lelkes kollégámat, ne legyenek nagyon csalódottak, ha másnap még senki nem lesz ott a megbeszélt helyen, ez egy lassú aknamunka. Ők meg kétségbeesetten telefonáltak csütörtök reggel: itt van száz gyerek kettőnkre! Mit csináljunk?” – meséli Árpád nevetve. 

A gyerekek a Symphoniában nem hangszert választanak, hanem tanárt, Árpád úgy tapasztalja, hozzá inkább a csintalanabb gyerekek jelentkeznek. Talán azért is, mert ő össze tud velük kacsintani, hiszen jómaga is, bár kötelességtudó gyerek volt, de nagyon sok rossz fát is tett a tűzre. „Amellett pontosan érzem, melyik gyereknél mi van a hátterében. Mitől agresszív, vagy miért viselkedik rosszul. Ezek a srácok alapvetően jók, nem megváltoztatni kell őket, hanem formálni, terelgetni. Mi hitet adunk nekik.”

„Ha partnerként kezeljük a roma gyerekeket, akkor nagyon szépen tudnak fejlődni” 

– teszi hozzá Virág Csaba, a Symphonia Művészeti Iskola karmestere és harsonatanára. – „Nem csak az a lényeg, mennyire tanulnak meg harsonázni, trombitálni. Van, aki nagyon jól megtanul persze, és van, aki csak a közösség miatt jár ide. De ha egy gyerek megtanul egy zenekarban egy szép akkord kedvéért együttműködni a többiekkel, akkor a társadalom bármelyik területén, akár gyári munkásként, akár gyárigazgatóként a kollégáival sokkal jobb együttműködésre lesz képes.” Csaba elmondja: ők a zenetanulást eszköznek tekintik.

A nagy változások pedig sokszor igen kis apróságokból állnak össze. Ilyen például a „békesség” köszöntés, ami nagyon visszaszorította az udvari verekedéseket is a gyerekek körében.

Yoda mint példakép

„A lényeg, hogy sikerül-e kialakítani egy mester és tanítványa jellegű kapcsolatot. Azt, ami a jedimester és a padavanja között van. Yoda mester ilyen szempontból nekem igazi példaképem, ő egy nagy tudású jedi, aki épp attól hatalmas, hogy kicsi. Az ereje abban rejlik, hogy jól tudja kezelni a tudatát” – árulja el Árpád, majd megmutatja: ezért is került az egyik zeneterem díszhelyére egy Yoda mester baba, a kezében karmesterpálcával. 

A napokban járt bent náluk az egyik húszéves tanítványuk, egy tubás fiú. Érettségire készül, szakmát is szerzett, ami nagyon nagy szó, ő az első a családjában, aki ilyen eredményeket fel tud mutatni. 

„A gyerekek tudják, hogy ha valaki az én tanítványom, azért én tűzön-vízen keresztül megyek, ha kell, összeveszek kollégákkal is érte. Kijárom az útjukat” – mondja Árpád.

„Vannak olyan visszajelzések, amik többet érnek, mint egy Kossuth-díj” 

– teszi még hozzá. Egy másik diákja, aki egy lyukói döngölt földű kalyibából származik, ma már egy elegáns miskolci étteremben szakács. Két szakmát is szerzett, mellette pedig megszerezte a jogosítványát is. „Azt mondta, mindezt nekünk köszönheti. Annak, hogy jött velünk mindenfelé, járt velünk étterembe, hogy mintát adtunk neki, és hitet. Hitet magában.” Amikor bejött őket meglátogatni, Árpád épp órát tartott. A fiatalember odament a kis diákhoz, és azt mondta: „minden szavukra figyelj oda. Minden egyes szavukra, mert igazuk van!”

Bár nem az a fő céljuk, hogy zenei őstehetségeket neveljenek ki, az évek során azért akadtak szép számmal olyan diákjaik, akiknél érződött: valóban nagyon jó érzékük van a zenéhez. Azonban végül mégsem ez lett a foglalkozásuk. Árpád szerint azért nem, mert egyszerűen nem hitték el, hogy csak zenélésből meg lehet élni.

„De vannak elcsúszások is sajnos”

Sok gyerek jár a Symphonia iskolákba, és sajnos fájó tapasztalat: nem tudnak mindenkinek segíteni. Árpád elmeséli az egyik diákjának a történetét, amit a mai napig képtelen volt kiheverni. „A srác elkezdett herbálozni. Azt érdemes tudni, hogy ennek az anyagnak semmi köze nincs a természetes füvekhez. Ez egy olyan olcsó drog, ami a szegregátumokban kezdett el terjedni. Drognak is nehéz mondani, ez gyakorlatilag patkányméreg WD-40-nel felfuttatva, ami húsz perc zombiságot okoz.

Később tudtam csak meg a fiú hátterét, és hogy mi is okozta, hogy kábítószerhez nyúlt: a 15 éves srác első barátnőjét az apja elvitte prostinak.” Árpád nehezen dolgozta fel, hogy nem tudott a fiúnak segíteni, még úgy is, hogy tisztában van vele: egy tanár kompetenciája csak egy bizonyos szintig tud elérni. „Ha nincs mögötte támogató család, biztos háttér, és a részéről sincs erős szándék, akkor mi egyedül nem tudjuk őt elcipelni.” Ahogy fogalmaz: a hullámvölgyek viszont hullámhegyeket vetnek, ő ezután az eset után döntött úgy, elkezd foglalkozni a kábítószerüggyel is.

„Lehet, annak a srácnak az volt a küldetése, hogy többüket meg tudjuk menteni.”

A gyerekem új hangja

„Nagyon megható azt látni, amikor egy szülő először hallja a gyerekét játszani. Amikor megismeri a gyereke új hangját. Ugyanis mindenkinek más a kifújt hangja, ez a szépsége a fúvós hangszereknek.” A szülők a koncerteken, bemutatókon csodálkoznak el igazán, és látják egy hosszú folyamat fontos állomását. Sokan ilyenkor tudatosítják magukban, milyen kemény munka áll a gyerekük mögött, egy fúvós hangszeren ugyanis nehéz megtanulni játszani, már az is legalább egy hónapba telik, hogy egyáltalán meg tudják a diákok szólaltatni a trombitát. „Ilyenkor egy kicsit emeled a szülő előtt a gyerekét.”

Árpád tudja, nekik a gyerekekkel ugyanúgy van dolguk, mint a szülőkkel és a többségi társadalommal. Az, hogy el tudják vinni őket fellépésekre, azért is fontos, mert sokan ilyenkor látnak először cigány gyerekeket. „És nagyon jól viselkedő cigány gyerekeket!” – hangsúlyozza ki.

Új generációk

Árpád úgy gondolja, az igazi változás majd nyolc-tíz év múlva lesz érezhető, amikor a volt diákjaik gyerekei is megjelennek a Symphonia iskolákban. „Egész más az, ha egy szülőt meggyőzök róla, a gyerekével jól tudunk együtt dolgozni, mint ha már a szülő maga mondja azt, hogy hozzánk fog járni a csemetéje. Az egy óriási attitűdváltozás lesz.”

A Symphonia iskolák bővülésének egyik legnagyobb kihívása, hogy minden egyes frissen nyíló telephelynél új, jó minőségű hangszerekre is szükségük van, ami alsó hangon hét millió forint. Hosszú távú céljuk még, hogy legyen egy önálló épületük az iskola udvarán belül, ahol a gyerekek ott tudnak maradni tanítás után is gyakorolni, játszani, olvasni, vagy akár csocsózni, focizni. Együtt lenni. Ha lehetne ezen felül még valamit kívánni, akkor nagyon örülnének mentálhigiénés szakemberek segítségének, mind a tanáraik, mind a diákjaik számára. 

Zenetanár kollégákat viszont most már könnyen találnak, nemcsak presztízs lett a Symphoniában oktatni, de szemléletformáló erejű is.

„Van, aki azt mondja, többé már nem is akar hagyományos zeneiskolában tanítani.”

Két évvel ezelőtt végre el tudtak indítani egy saját tanári képzést is a Miskolci Egyetemen, a saját szakirányú képzésük első évfolyama tehát idén fog végezni. „Erre nagy szükség volt, azt láttuk ugyanis, hogy a zenetanárok nincsenek felkészítve még arra sem, hogy egy szegregátumba belépjenek, nemhogy az odavalósi gyerekeket kezelni tudják. Hiába a jó szándék, ha nem tudja feldolgozni, amit lát, tapasztal napközben. Akkor könnyen kiég. Lehet valaki bármilyen jó harsonatanár, nekünk az ide kevés lesz, hiszen könnyen lehet, hogy mindössze három hétig bírja nálunk.” 

Árpád elmeséli az egyik vendégük gyors metamorfózisának történetét is: az illető, amikor leparkoltak vele az iskola előtt, szinte a kocsiból is alig akart kiszállni, és rögvest kijelentette, hogy a hegedűjét nem hajlandó még a bezárt autóban vagy teremben sem hagyni. Aztán nagy nehezen becsalogatták az ebédlőbe, ahol együtt evett a gyerekekkel… az ebéd végeztével már úgy állt fel, hogy ő innentől fogva az egész életére másképp fog tekinteni, és végtelenül hálás volt az élményért.

Fiala Borcsa