„Soha többé nem engedem majd, hogy bárki bántsa a testemet. A legfőképp magamnak nem!”

–

„Egyél még, te úgyis mindig ilyen kis dömper voltál!”

„Nahát, hogy megasszonyosodtál!”

„Magadhoz képest le vagy fogyva.”

„Csontsovány vagy amúgy.”

„Szerintem jól nézel ki!”

Öt mondat, egy test. Az enyém.

A mondatok? Azokat nem érzem az enyéimnek. Hozzám közel álló emberektől származnak pedig. Az első kettő régi: sok-sok éven át cipeltem őket magammal. Az első olyannyira szállóigévé vált a családomban, hogy az unokaöcsém (aki annyira kiakadt azon, hogy ezt mondták rám) azóta is Dömpikének szólít.

A másodikat akkor kaptam, amikor életemben először és egyetlen alkalommal 60 kiló fölé ment a testsúlyom. Pajzsmirigyproblémáim voltak, hónapokon át tartó kőkemény, ellenőrzött diétával sikerült helyrebillentenem a hormonszintjeimet és az önbecsülésemet. Emlékszem a feszülő nadrágkorcokra, a gyűlöletes percekre a tükör előtt, a kétségbeesésre, hogy hetek óta betartok minden szabályt az étkezésemben, és mégsem változik semmi. Aztán végül kezdett visszatérni a jó közérzetem, a kilók olvadtak, helyreállt a bőröm állapota, és az alvásritmusom is. Büszke voltam magamra a fegyelmezettségem és a kitartásom miatt, a toxikus mondat azonban még sokáig kísértett.

Hogy megasszonyosodtam. Mintha azzal, hogy férjhez mentem, elengedtem volna azt, ami addig voltam külsőleg, mintha lezárult volna az életem azon szakasza, amikor számít, hogy nézek ki.

Zavaros volt ez az egész, csak annyit éreztem, nem oké, hogy pikírt megjegyzések járnak azért cserébe, ami egyébként egészségi kérdés – és akár aggódni is lehetne értem burkolt megszégyenítés helyett.

Viszlát, szégyen!

Azt már megírtam nektek, hogyan engedtem el ezt a két mondatot örökre. Hogy olyasmi kellett hozzá, ami kivette a kezemből az irányítást, és rádöbbentett: rohadtul nem számít pár kiló, centi vagy némi egyenetlenség.

Az számít, hogy vagy. Hogy vagy és hogy vagy. Ennyi. És tényleg semmi más. 

2021 februárjában épp a Popfilter stúdiójában voltam (az általatok egyik legjobban kedvelt adást vettük fel Kadarkai Endrével), amikor éreztem, hogy valami nincs rendben. Melegem volt, fájt a bal karom, kicsit szédelegtem is, de becsülettel végignyomtam a beszélgetést (Endrével mindig nagyon jó beszélgetni). Miután elbúcsúztunk vendégünktől, mondtam Dián Dórinak, hogy nézzük már meg, mi történik velem, mert szerintem valami gond lehet.

Amikor Dóri lehámozta rólam a blézeremet, döbbenten láttuk, hogy a kezem és a fél karom háromszoros méretűre dagadt, vörösen lüktetett, a karom belső oldalán, a nyirokerek vonalán vöröslött a bőr.

Csak arra emlékszem, hogy Dóri bepaterol egy taxiba, ahonnan már hívom is a háziorvosomat, hogy valószínűleg anafilaxiás sokkal száguldok épp felé, engedjen be. Ott aztán kiderült, hogy az allergia egy dolog, az meg a másik, hogy orbáncom van.

A következő napok lázas kábulatban teltek. Másnapra az ijesztően sok antibiotikum és az injekciók ellenére is bedagadt a másik karom – használni alig bírtam őket, úgy festettem, mint akit felpumpáltak. Éjszakánként hallucináltam a láztól.

Néztem a totálisan eltorzult kezeimet, és azon gondolkodtam: ha egyszer visszakapom a rendes formámat, soha többé nem engedem majd, hogy bárki bántsa a testemet. A legfőképpen pedig én magam nem fogom bántani – sem szóval, sem tettel.

És azóta tartom is magam ehhez.

Az idén kaptam egy elég erős emlékeztetőt, ha esetleg nem lett volna egyértelmű a lecke: a Covid három hétre ágyba kényszerített, annyira legyengített, hogy még hetekkel később is csak szédelegtem pár lépcsőfok megtétele után.

Ugyanakkor felszabadultam mindenféle elvárás alól.

Eszem, mert jólesik.

Iszom, mert jólesik.

Járok edzeni – hát, mondjuk, nem mondom, hogy mindig jólesik, de tudom, hogy jó a testemnek.

Az alvással még vannak harcaim… pontosabban az elvégzendő munkamennyiséggel, ami az alvástól elveszi az időt. De néha már tudok priorizálni.

És akkor itt megállnék egy pillanatra, hogy elmeséljek valamit, amivel talán sokan mások is tudnak azonosulni. Meg amit jó lett volna, ha hamarabb elmond nekem valaki. Mondjuk, úgy huszonöt-harminc éve.

Világéletemben gyűlöltem mindent, ami irányított mozgás. Amiben pontos számolás szerint kell ide-oda mozogni, utánozni valaki mozdulatait, tenni, amit a másik diktál. Egyszerűen nem ment, és a legjobban az idegesített, hogy mivel nem tudtam az okát a szerencsétlenkedésemnek, már eleve gyomorgörccsel fogtam hozzá bármi ilyesminek.

A szalagavatós osztálytánc hosszú ideig kísértett még: olyan ügyetlen voltam, hogy hátra állítottak, ne rontsam annyira az összképet. A keringőt inkább már ki se próbáltam.

Közben pedig tudtam, hogy jó mozgásom van: kiskoromban szertornáztam, érmeket nyertem, az edzőnk, Ági néni büszkén mutogatta, milyen ügyes vagyok talajon, és a városkörzeti versenyen, amikor lepontoztak, elég vehemensen kiabálta a bírók felé, hogy ha nem látják, hogy ez egy tízpontos talajgyakorlat volt, akkor adják vissza a képesítésüket. (Csókolom, Ági néni! Sose voltam olyan büszke magamra, mint ekkor!)

Kellett hozzá vagy húsz év, hogy megfejtsem:

a diszkalkulia egyik kevésbé látványos, kevésbé egyértelmű tünete, hogy a jobb–bal koordináció, illetve a mozdulatok utánzása, lekövetése, ütemre reprodukálása sokkal nehezebb, mint egy nem diszkalkuliás ember számára. Egyszerűen más módszerek kellenek hozzám (hozzánk, mert nagyon nem vagyok ezzel egyedül): több türelem és több leleményesség.

És akkor el is érkeztünk ahhoz, miért utáltam tiszta szívből eddig edzeni. Mert megszégyenültem, akárhányszor vissza kellett kérdeznem, pontosan mi is a feladat. Mert el akartam süllyedni, valahányszor rossz kézzel/lábbal indítottam egy mozdulatsort.

Mert úgy éreztem magam a teremben, mint matekórán, amikor megaláztak azért, amiről nem tehetek.

Pedig sosem volt dolgom olyan személyi edzővel vagy óravezetővel, aki csúnyán bánt volna velem – egyszerűen csak annyi múltbeli sebet tépett fel minden elrontott gyakorlat, hogy hagytam a fenébe az egészet. Inkább szigorúbban fogtam magam étkezés terén, esetleg kicsit csüggedtem, hogy nekem e tekintetben ennyi van ebben az életben, és kész. 

Egészségedre!

Itt jött a képbe Ágota barátnőm, aki tizenegyszeres magyar bajnok gyorskorcsolyázó, és aki évek óta személyi edzőként dolgozik. Meg ugyanennyi ideje kapacitált, hogy járjak hozzá edzeni. Mindig udvariasan letereltem, más se hiányzik, mint hogy egy élsportoló röhögjön rajtam, gondoltam.

Aztán az orbánc után elé álltam, elmondtam, milyen állapotban vagyok, elmeséltem, mi ez az egész diszkalkulia, mi nem megy, mit nem értek. És megkértem, hogy kezdjen velem valamit, amitől újra jól leszek.

Hát nem mondom, hogy nem röhögtünk az elején. Nagy különbség azonban, hogy valaki rajtad vagy veled röhög: Ágota pedig velem nevetett. Mellette viszont új módokat talált ki, kitanulta, hogyan tud úgy magyarázni, hogy én is értsem azonnal, mi a feladat.

A legfontosabb viszont az volt – és ezért ragadtam lent a teremben nála –, hogy végre valaki nem legyintett a második nehézség után rám, hanem azt mondta: figyelj, én belerakom a melót, de csak akkor, ha te is beleadsz mindent. Egyszerre alkalmazkodott hozzám és jelentette ki, hogy nem tűri a kiskapukat.

A Covid után kezdtük elölről az egészet, talán még rosszabb állapotban, mint azelőtt. Ágó közben elment szülni, így aztán párhuzamosan éltük át, milyen „újrarakni” egy testet, milyen megküzdeni minden apró előrelépésért, örülni és elkeseredni ugyanazon az edzésen, milyen, amikor elkezd látszani az eredmény – és az, amikor úgy érzed, már ideje volna, de mégsem látszik semmi.

Aztán egy idő után fura dolgokat vettem észre magamon: azért mentem reggelente, mert csak. A nyújtás utáni bizsergésért. A kipirult arcomért.

Azért, hogy utána megírhassam Ágónak:

figyi, négy órát aludtam, de ott voltam és végigcsináltam, érted? Magamért. Azért, mert jólesik, hogy büszke vagy rám. És mert bár a teljesítményem meg sem közelíti egy élsportolóét, én büszke vagyok magamra, a testemre, a kitartásomra.

Itt jön a képbe a többi három mondat

„Magadhoz képest le vagy fogyva.”

„Csontsovány vagy amúgy.”

„Szerintem jól nézel ki!”

Ezeket a múlt hónapban kaptam. És – ellentétben az első két mondattal – ezek már akkor is tök távolinak tűntek. Mert a test, amire vonatkoztak, ugyanaz volt. Ugyanazok az izmok, ugyanaz a súly, ugyanaz a bőr, hús, haj, köröm. Én magam. 

Nem magamhoz képest vagyok lefogyva, hanem tényszerűen. Nem csontsovány vagyok, hanem szálkásabb, mint nagyjából életemben valaha.

Hogy jól nézek-e ki? E három mondat híven tükrözi, hogy teljesen mindegy, én hogyan érzem magam a bőrömben, ha azzal foglalkozom, másoknak tetszik-e, amit látnak, akkor úgyis csak kattogás lesz a jussom a végén.

Szóval: elengedtem.

Emlékszem a feldagadt kezeimre – és érzem, milyenek most, amikor súlyzót fogok. Milyen jó, hogy tudok súlyzót emelni.

Emlékszem a hátamon a láztól gördülő izzadságra – és sokkal jobban szeretem, amikor edzés közben érzem ugyanezt.

Emlékszem, milyen volt takargatni magamat – és kösz, de nem kérek már belőle.

Szeretem, ami vagyok. Ha nem szeretném, akkor is ez lennék, szóval akkor már csak praktikus okokból is ez tűnik a legbölcsebb döntésnek, nem?

Nem tudom, honnan az az olthatatlan vágy, hogy mások testét mustráljuk és elemezzük folyton. Nekem épp elég meló volt az enyémmel szövetséget kötnöm, úgyhogy köszönöm, de kiszálltam ebből a körforgásból.

Az őszinte dicséreten kívül semmire nem szánok energiát ezentúl, és a saját testemhez sem engedek közel semmit, ami nem ezt közvetíti.

Hogy ez önámítás volna? Dehogy. Épp ellenkezőleg. Nincs ebben semmi tagadás: látom magamat. Látom, ha nyúzottabb vagyok, ha többet ettem, kevesebbet ittam, nem mentem a terem közelébe egy hete, látok én mindent. Csak egyszer és mindenkorra felhagytam azzal, hogy mások elvárásai, ízlése, jóváhagyása vagy helytelenítése alapján határozzam meg magam.

A karikák a szemem alatt a kemény munkától vannak. Majd kialszom magam.

A felesleg nem felesleg, hanem a testem előrelátása: emlékszik a nehéz időkre, és óvni akar engem. Majd egyensúlyba billen ez is.

A hajamat tönkretette a Covid – de ápolom, táplálom, és idővel rendben lesz.

Erről is nagyon sokat tanultam Ágótól. Amikor nemrég töredelmesen bevallottam neki, hogy azon a héten nem mentem edzeni, ellenben két napja édességet zabálok, mert megjött, és fáj mindenem, annyit írt vissza egy szívecske kíséretében:

Egészségedre!

Amikor visszakérdeztem, annyit írt: a testem tudja, mire van szükségem. És néha ilyenre is. Nincs ezzel semmi gond.

Eloszlik, mint a buborék

Ültem ma reggel a gyógyfürdőben, és az öt fenti mondat járt az eszemben. Hogy mennyire nincs jelentőségük (még a kedvesnek sem). Néztem a kezemet a víz alatt, a bőrömön hullámzó árnyékokat, néztem a milliónyi apró buborékot a combjaimon, és valahogy mosolyogni támadt kedvem. Azt éreztem: nem jelent semmilyen mondat semmit.

Itt vagyok, és jó itt. Jól vagyok, és csak ennek van jelentősége.

A többi meg – ahogy a buborékok eltűnnek, amikor végigsimítom a bőröm a víz alatt – lepereg.

Csepelyi Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Igor Ustynskyy