–

Szóval be merem vallani, hogy vannak napok, amikor semmi más nem ment meg, csak az, ha belebokszolok egy kőkemény férfitenyérbe. Az edző elém tartja a tenyerét, megmarkolja a zsákot, én pedig ütöm, teljes erőmből, amíg van bennem szufla.
Egy teljes óra, hatvan perc kőkemény koncentrálás, megfeszített fizikai munka.
Közben nincsenek gondolatok, rám számolnak, balegyenes, jobbhorog, felüt, felrúg, tízszer egymás után, jobbról, balról, kar kinyújt, aztán visszahúz állig – az áll mindig legyen védve, ez az alapállás.

Az ütések ereje és íve a lelkiállapotomtól függ. 

Amennyire szarul vagyok, annyira enyhe az ütés, ahogy egyre jobban leszek, úgy nő az ereje, és annál ívesebb. 

„Emeled fel, tartsd ki, legyen egyenes, üss erőset” – hangzik a rám számolás. Rég élveztem valamit így. 

Közben jár az agyam. Emlékszem arra a francia animációs mesére, Egyszer volt… az élet a címe, amiben csodás grafikákon utaztattak be az emberi testbe, eljátszották, hogyan működnek a szervezetben a vírusok, a baktériumok, mi történik, ha elesel, ha lázas leszel, hogyan működik a szív, a különböző szervek. Bravúros volt, gyerek voltam, de sosem felejtem el, mennyire jól magyarázták el. Boksz közben ugyanezt képzelem: rajzolt kismanók a sejtjeim, az idegpályáim vékony huzalok, ugrálóköteleznek a sejtek, amikor ütök: kar kinyújt, balegyenes, jobbhorog, pontos rúgás, láb felemel, kész, kisimul. 

Szóval vannak napok, amikor nem ment meg más, csak ez a megfeszített tempó.

A négy méter hosszú bandázst szorosan tekerem fel, megadott, precíz mozdulatsor mentén, ezerszer mutatta meg az edzőm, ezeredjére tanultam meg, hogy kell – gyakorlat teszi a mestert.
A bandázs olyan szoros, hogy nem mozdul el a csuklóm, feszesen kell tartania, különben sanszos a sérülés. A kesztyűm tizennégyes, amikor megvettem a szakboltban, az eladó csodálkozott, azt mondta, ez nem női méret, de mit csináljak, ha ekkora kezem van!? 

A bokszban nincs más, csak a pontos ütés, a jó helyre mért rúgás. A bokszban nincsenek gondolatok, csak az ütemes rászámolás. Nincs nyavalygás, nincs duma, mert a büntetőkörök száma ezzel egyenesen arányos – ötven négyütemű, ha dumálsz.

Nincs kegyelem. 

De nem is kell. Az a legnagyobb kegyelem, ha csak az ütés pontosságával kell törődnöm, ha nem kell beszélnem, nem kell gondolkodnom, hanem hagyom, hogy rám számoljanak, tűröm, mert nincs más. Csak az ütések vannak és én. A csupasz, puszta ütések, pontosan célozva, teljes erőből, a lelkiállapotomhoz mérten.

Minden edzés végére új ember vagyok. Súlyos, megkeményedett, megfeszült izmaimmal nehéz léptek fel a lépcsőn, fel az alagsorból, ahol az edzést tartják. Az edzőm neve: #nincsnálatöbbhely #nemadommegaszámát. A jó edzőnek reklám se kell. 

Az edzőm szeme szúrós, de tudom, hogy kedves. Nem beszél. Ha nem csinálom rendesen, büntetőkört ró rám. Ha beszélünk, szintén. Késés nincs. Kegyelem soha nem is volt. És tényleg az a legnagyobb kegy a mai világban, ha így bánnak veled. Ha nem babusgatnak, nem kivételeznek, nem haverkodnak, nem jópofáskodnak. Egyszerűen csak elvárják, hogy csináld a dolgod, hogy akkor tessék, most ez van, itt van, itt vagyunk, ez a feladat: balegyenes, jobbhorog, nincs megállás, nincs duma, nincs kamu. 

A boksz az nem majomkodás, ez a műfaj nagyon nem az – nem pulzusmérés futógépen, emelkedőn, és nem tornagyakorlat. 

A boksz az követel, a bokszot nem érdekled, és az edzőt sem érdekli, hogy ki vagy. Egyet akar csak tudni: csinálod vagy nem csinálod. Ha csinálod, akkor jól csináld, és ne dumálj. Ennyi!

Kussolok. Csinálom!

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/South_agency

Szentesi Éva