–

Utálok kapkodni, rohanni, ezért idejében kelek, és kiszámolom gáláns ráhagyással, mikor kell elindulni otthonról, és a tervet tartom is, hacsak fel nem tartóztat valami rendkívüli esemény, ami az említett elefánton túl lehet esetleg valamilyen természeti katasztrófa vagy a férjem.

Ő ugyanis pontosan az ellentétem, örökké késésben van. Ne kérdezd, hogyan bírjuk 19 éve együtt, erre csakis valamilyen spirituális magyarázat lehetséges, azokban viszont én általában nem hiszek.

Úgyhogy passz. Fogalmam sincs, hogy miért nem váltam el tőle egy olyan napon, amikor, mondjuk, kényelmesen elterült a fürdőkádban abban a pillanatban, amikor épp meg kellett volna érkeznünk együtt valahova egy (szerintem) életbe vágó ügyet elintézendő. És azt sem értem, ő hogy bírja elviselni a hajcsárt, aki ilyen helyzetekben leszek. 

De most hagyjuk őt, kibeszélem úgyis szegényt épp eleget, inkább elmondom azt, miért nehéz velem, a nővel, aki a gyereke szerint nemcsak A és B tervet készít állandóan, hanem biztonság kedvéért egy C-t is betáraz. És akinek fontos életfeladata önmaga szerint, hogy képessé váljon lazábbnak és kevésbé fegyelmezettnek lenni, és tanulva a vele egy fedél alatt élőktől, spontán történésekben is nagy örömét lelni, nem csak abban, ha valami szépen, előre kiszámíthatóan alakul. És nem csak az írásban engedni meg magának a játékot, az önfeledtséget. (Meg a kutyázásban.)

Rájöttem persze, hogy a lélek és a test is fittyet hány a vezényszavakra, tehát mondogathatom én magamnak, hogy hé, Adri, légy gumiember, nem sokat ér. Viszont a jóga tényleg nyújtja az izmaimat, oldja a testemben raktározott feszültséget (sok és rendszeres gyakorlással), ami közvetve a lelkemet is arra készteti, engedjem lazábbra a gyeplőt, legyek türelmesebb magammal is, másokkal is. 

Úgyhogy a napot kora reggel ma is Bácskay Hajninál, a jógamesteremnél kezdem. A stúdiója mondhatni, a szomszédban van, így reggel, ha időm engedi, át tudok sétálni hozzá egy kis közös jógázásra. Általában nem ketten vagyunk azért, mint a képen, hanem egy kisebb csoportnyi nő gyűlik össze. Igazi támogató, elfogadó kis közösség ez, óra utáni teázással, beszélgetéssel. Mivel a napjaim nagy része a laptop előtt, magányosan telik kemény munkával, nagyon fontosak ezek a „szeánszok”, hogy ne zárkózzam be a virtuális világba egészen.

Fontos szertartás még a reggelekben a kávézás, most, hogy jó idő van, a kerti hintában, ez a kedvenc helyem. Persze nem sokáig van nyugtom, egy élénk vizsla-labrador keverékkel élünk együtt, aki szeret foglalkoztatni minket. Ami nem is baj, legalább nem lustulunk el. A neve Bodri. Meg Bodza. Néha Bodzilla. Szóval a BOD a lényeg, az állandó, ezt becézgetjük, most a Bodri a kedvencünk, mert annyira nem illik rá.

Ma sok idő nem jut a kávézásra-cseresznyézésre-bodrizásra, rohanni kell, értekezletünk van, ráadásul nem a Nyúl utcában, hanem a Lupa-tónál, az egész szerkesztőség kivonul. Ezer éve nem volt ilyen, mindenki örül a közös kalandnak. Én nem vagyok annyira lelkes, mint ők, felelős szerkesztő vagyok a héten, és a napsütés, a nyüzsi, az ezerféle inger csak elvonja a figyelmemet a munkáról, ami nem kevés.

Aggódom, hogy nem lesznek meg a holnapi cikkek, már az értekezleten mindenki a vizet skubizza. Morgok. Nem szeretem magam érte.

Próbálok vigyorogni, ne rontsam el a kedvüket, olyan keményen dolgoznak, megérdemlik, hogy jó napjuk legyen!

Nagyon szeretem őket. Ez az igazság. Barátaimnak érzem őket mind. Néha kicsit többnek is. Nehéz így számonkérni, utasítani, határozottan irányítani. De muszáj. Mert különben szétesnénk, ennyi érzékeny ember egy rakáson. Ők is azt várják a „hüszitől”, hogy tartsa kézben a szálakat. Úgyhogy ezt teszi. A csapatért, nem azért, mert szeret parancsnokot játszani. 

Azt hiszem, sokan hiszik azt a közösségimédia-szerepléseink nyomán, hogy az életünk móka és kacagás és táncikálás. Pedig ez csak a felszín, a kamerának mutatott szmájli, és röhincs. A valóság? Hétköznapi nők, akik millió hétköznapi problémával küszködnek, egészen hétköznapiak az örömeik is és rohadt sokat dolgoznak (a „képernyőidőt” nem meri megnézni egyikünk sem, úgy saccolom, napi 12-14-16 óra is kijön simán, ha éppen nem a laptopoknál ülünk, a telefon akkor is mindig a kezünk ügyében van, online magazin készítésénél nem lehet ez másként).

Az értekezletek se arról szólnak leginkább, amit fotózni amúgy szoktunk: lakomáról és nagy mosolyokról. Persze van ez is, sokat eszünk, és sokat röhögünk, de a lényeg az, hogy a cikkek, amiket elétek teszünk, a lehető legjobb színvonalat képviseljék. És ez igazi műhelymunkában tud megvalósulni, azaz ötletelünk, gondolkodunk és vitatkozunk is egy csomót.

Smúzolásból fejlődni nem lehet, a kritikából viszont igen, amennyiben nem a bántás a cél, hanem a támogatás. Azt hiszem, ebben jók vagyunk, tényleg törekszik rá mindenki, hogy ne nyírja a többit, hanem segítse.

Többek közt ezért annyira jó velük dolgozni. Még ilyen forró, fülledt napokon is, amikor legszívesebben hazamennék, és a hűvös, lesötétített szobában sziesztáznék délben, ahelyett hogy „meetingelünk” orrvérzésig. 

Gyárfás Dorkával az irodában is padtársak vagyunk. Nagyjából egyszerre kerültünk a WMN-hez, úgy négy és fél-öt éve, és mind a ketten szerkesztők vagyunk, tehát a munkakörünk is azonos. Mondják a pszichológusok, hogy ne barátkozz a munkahelyeden, mert nem jó keverni a magánéleti és a szakmai dolgokat, de mi elég öntörvényűek vagyunk ezen a téren, úgyhogy mégis csak jóbarátok lettünk. Érzékeny, szenvedélyes emberek lévén jó nagyokat tudunk vitatkozni főként szakmai kérdésekben, időnként ki is borítjuk valamivel a másikat, de azért mostanra elég jól összecsiszolódtunk ahhoz, hogy a munka akkor is flottul menjen, ha épp összezörrentünk előtte. (De alapvetően a hülyeségeit is szeretem, és remélem, ő is így van az én hülyeségeimmel.)

A két-három órás értekezletek után (sőt már közben is) mindig farkaséhes lesz az ember, ezért gyakran ebédelünk együtt az irodában is. Itt éppen Borcsával várjuk az ételszállítást, a gyomorkorgás szerencsére nem hallatszik.

Délután a Jászai Mari térig elhoznak kollégák, úgyhogy adok magamnak egy kis szabadidőt, sétálok egyet Újlipótvárosban, aztán megpihenek kicsit.

Ízig-vérig pesti lány vagyok, Budán csak turista, bámészkodó idegen. De a Pozsonyi út–Szent István park környékét imádom, és otthon is érzem magam itt, évekig laktam itt, nem kizárt, hogy még fogok is.

Mert bár szeretem a kertvárost, ahova innen költöztem, és gyereket nevelni, kutyát tartani, jó levegőt szívni ott egyszerűbb, a kulturális pezsgés, aminek a Csanády utcában lakva a szerves része voltam, gyakran hiányzik. Értsd: sétatávolságban volt egy csomó mozi, a színházak, rengeteg könyvesbolt, kávézó… most pedig a szellemi élvezetkért utaznom kell legalább egy háromnegyed órát (hacsak nem otthon olvasgatok inkább lustán).

Későre jár, Dorka (a lányom) vár, Robi vár, Bod(ri) vár, elindulok. Szokás szerint egy csomó pakkal, mint egy csiga a házát, úgy hurcolom mindenhová a munkaállomást magammal. Szia, troli, te vagy az örök kedvenc járművem!

Egy kora esti sétának még bele kell férnie a napba, akkor is, ha később még vissza kell ülnöm a számítógép elé. Erdőfüggő vagyok és kutyabolond: így mind a két szenvedélyemnek hódolhatok egyszerre. 

Kurucz Adrienn

Fotók: Csiszér Goti / WMN

A cikkben szereplő képek Samsung Galaxy S22 Ultrával készültek.

Sorozatunk előző részeiben Krajnyik Cinti, Fiala Borcsa, Milanovich Domi, Szabó Anna Eszter és Deli Csenge napjáról olvashattok.