Én vagyok az az ember, aki iszonyúan jól érzi magát a komfortzónáján belül, amit önszántából el sem hagyna.

Fogalmazzunk úgy, hogy nem vagyok az a kalandvágyó fajta. Ez többek közt annak is betudható, hogy viszonylag sok dologtól félek: a horrorfilmektől, a bohócoktól, a barlangoktól, a szerpentinektől és a magasságtól (nem is értem, hogy kaptam rá évekkel ezelőtt a hegyi kirándulásra…), az elhagyott, romos épületektől, és még sorolhatnám, de gondolom, senki sem szeretne egy cikknyi listát olvasni belőlük. Summa summarum, az éjszakai erdőjárás sem szerepel azok között a programok között, amiket repesve várok. Hogy ehhez képest hogy kötöttem ki ott, és egyébként is hogy kötök ki időről időre olyan helyzetekben, amikben rá vagyok kényszerülve, hogy átlépjem a saját korlátaimat, arra a férjem a válasz.

A félreértések elkerüléséért: semmi olyat nem erőltet rám, amibe ne egyeznék bele – általában a kíváncsiságtól hajtva –, de tény és való, hogy ami neki kellemes hétvégi program, az nekem sokszor extrém határfeszegetés.

És valahogy így jutottunk el éjszaka az erdőbe is…

Szóval amikor annak idején azt mondta, hogy elvisz egy romantikus sétára az erdőbe, ami éjszaka különösen vadregényes (ő többször járt már éjszakai túrán), gondolhattam volna, hogy ez az én nyelvezetemre lefordítva azt fogja jelenteni, hogy lószart se fogok majd látni, és minden lépésnél össze fogom csinálni magam a félelemtől.

Nagyon szeretek kirándulni, nappal. De mivel abban az időben már hetek óta erős álmatlanság kínzott (egyébként a férjem épp ezen szeretett volna segíteni azzal, hogy jól megsétáltat a friss levegőn), az agyam se pörgött olyan fordulatszámon, hogy felmérje a kockázatokat.

Már a kocsiban ülve tartottunk a cél felé, amikor egyre erősebben kezdett motoszkálni bennem a kétely azzal kapcsolatban, hogy mire is mondtam igent. Nem baj, amellett, hogy makacs vagyok, mint egy öszvér, nem hátrálok meg! Jó ideje már nem hagyok félbe dolgokat, legyen szó a világ legrosszabb könyvéről vagy legunalmasabb filmjéről, valahogy mindenen átverekszem magam – az erdőn is át fogom. Különben is, micsoda izgalmas új tapasztalás lesz! 

A lelkesedésem akkor hagyott alább, amikor megtettük az első tíz lépést

Azzal kezdődött az egész, hogy hiába ragyogott be mindent a telihold csodás (és tényleg romantikus) fénye, és hiába voltunk felszerelkezve mindenféle világító eszközzel – fejlámpával, zseblámpával, fáklyával, diszkógömbbel –, egyszerűen semmit nem láttam. Aki van olyan hülye, hogy hiúsági okok miatt évek óta nem hordja a szemüvegét, az egy idő után amúgy is megszokja, hogy csak kontúrokat lát, a semminél viszont még az is több. 

Amikor már épp úgy éreztem, közel állok ahhoz, hogy elkezdjek pánikolni, és felemelt karokkal, visítva a tengelyem körül forogni, a szemem idomult a látási viszonyokhoz. Ettől, mondjuk, egy idő után ugyanúgy nem lettem nyugodtabb.

Az egy villogó szempár volt, vagy valaki vakuzott?

Az ehhez hasonló tapasztalatok, amikor a komfortzónán kívül barangolunk, azért is jók, mert az ember közben nagyon sok mindent megtanul magáról, átértékel dolgokat. Azon az egyébként teljesen laza tíz kilométeres úton, ami nappal meg se kottyanna – sőt, még élvezném is –, előttem is lepergett sok minden. Láttam például azt a bizonyos, szögletes képet magamról a híradóban – nem olyan apropóból, ahogy az ember szeretné –, szipogva nyilatkozó családtagokat és a tisztáson teli hassal sziesztázó erdei állatkákat.

Az éjszakai erdőben síri csend van, így minden nesz sokkal erőteljesebben hallható. Ez a gyakorlatban nagyjából azt jelentette, hogy ijedségemben időközönként akkorát ugrottam helyből, mint egy bolha.

Persze bármennyire rá tudják is hozni az erdei állatok a frászt már egy ártatlan mozdulattal is az emberre, ne felejtsük el, ők még mindig jobban félnek tőlünk, mint mi tőlük. Ehhez viszont nem árt, hogy a kelleténél kicsit nagyobb zajt csapjunk.

Nem úgy értem, hogy rezesbandával vonuljunk végig az erdőn, elég, ha hangosabban beszélgetünk.

A férjem ezt igyekezett is betartani, én azonban, mint mindig, amikor valami baj van, úgy hallgattam, mint a sült hal. Egészen addig, amíg nem emlékeztetett rá, hogy ő sem azért beszél tőle szokatlanul, fennhangon, mert attól tart, hogy időközben megsüketültem. Szóval amíg így sétáltunk egymással ordítozva – jó, persze ez azért túlzás –, oldalra pillantva valami megvillant a bokrok között. Amikor épp meg akartam volna jegyezni, hogy valaki vagy vakuzott egyet, vagy itt szokatlanul nagyra nőttek a szentjánosbogarak, a két villogó valami nagy csörtetés közepette elugrált a sötétben. 

 

Ezúton is köszi, őzike, a két újabb ősz hajszálat, és a szembesülést a szomorú igazsággal: még mindig félek a sötétben.

Ennek ellenére végigcsináltam. És bármennyire tele volt is olykor a – sajnos – nem létező pelenkám, sok szempontból lenyűgöző élmény volt – bár ez a műfaj tényleg nem való mindenkinek. A hazaúton már a büszkeség jóleső érzése melengette a szívemet, gondolatban felkészültem rá, hogy hosszú idő után újra úgy alszom majd, mint egy kisangyal.

Aztán pár órával később, amikor az ágyban ébren malmoztam, rájöttem, hogy csak azzal nem számoltam, hogy ha az emberre ennyiszer hozzák rá a frászt egy este alatt, úgy fel lesz spannolva, hogy nagyjából még egyszer megtehetné ugyanezt az utat. 

Filákovity Radojka

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Westend61