–

Igen, van baj

Nem vagyok elfogult sem a magyar oktatási rendszer, sem a pedagógusok iránt. Hiszem, hogy sok mindenen lehetne javítani, hogy olyanok is tanítanak, akiket sose lenne szabad gyerekek közelébe engedni, és hogy olyan problémák is terhelik a rendszert, amelyek semmilyen módon nem függnek össze azzal, hogy mennyit keresnek a tanárok, vagy hogy mit mond a a politika. Nem ritka, hogy indulatba jövök, ha iskolaigazgatókkal beszélgetek, mert azt érzem, hogy hamarabb jut eszükbe az iskolájuk jó hírneve, mint a rájuk bízott gyerekek jólléte. 

Tisztában vagyok vele, hogy a mai napig vannak olyan tanárok, mint az általános iskolai matektanárom. A nevét már elfelejtettem, de emlékszem arra a szerdára, amikor úgy fejbe vágta vonalzóval az egyik osztálytársamat, hogy felszakadt a bőre. Az iskola (nem hivatalosan) bocsánatot kért a szülőktől. Hivatalosan: „semmi nem történt”. 

Mind a személyes élményeim, mind pedig a szakmai tudásom azt mondatja velem, hogy nagyon messze van a magyar köznevelés a tökéletestől.

Nem azért érzem felháborítónak és aljasul gusztustalannak, ami az oktatási rendszerünkkel történik, mert csak jókat gondolnék róla. De őszintén nem értem, miért jó az, ami most történik: a tények elhazudása, a közvélemény hergelése, egy komplett szakma ellehetetlenítése.

Miben segít az, hogy akit csak lehet, elriasztunk ettől a pályától? Hogy a magyar közélet meghatározó szereplői és példaképei úgy beszélnek a pedagógusokról, hogy abban nincs semmi tisztelet, és az oktatási intézményekről úgy, hogy abban nincs semmi szerethető. (Ehhez képest milyen vicces, hogy a gyerekeken meg kb. mindenki azt kéri számon, miért nem tisztelik a tanáraikat és miért nem szeretik az iskolát.)

Magam is olyan szakmában dolgozom, ahol alacsonyak a fizetések, úgyhogy saját élményből tudom mondani: a pénz tényleg nem minden. Ha valaki azt érzi, hogy szabad tud lenni, kiélheti a szakmai ambícióit, támogatást kap ahhoz, hogy fejlődjön, akkor a versenyszférához képest alacsonyabb bérekkel is lehet fantasztikus szakembereket találni. 

Átnevelő terápia akár egy pszichológiai rendelésen is megtörténhet – itthon is

WMN Ügy – 2022. május 31. – KÁA

Persze ennek ára van

Először is a ma uralkodó társadalmi és családi szerepekből adódóan nagyon kevés férfi tudja megengedni magának, hogy ilyen szektorban dolgozzon. Aztán probléma az is, hogy ha megérkeznek a családba a gyerekek, akkor sokan úgy döntenek, muszáj pénzt keresni, és elhagyják a pályát. Ahogy az is kihívás, hogy a tehetséges fiatalokat megszerezze és megtartsa magának a pedagógusszakma. Ne csak olyanok legyenek, akik „meg tudják csinálni” a feladatot, hanem olyanok is, akik szeretetből, elköteleződésből dolgoznak.

A pedagógusszakma kapcsán azt mondani, hogy „nem vonzó” a pályakezdők számára, olyan erős tompítás, mint egy tányér levesbe rakott nagykanálnyi Erős Pistára azt mondani, hogy „lehet, hogy megérzed a végén egy kicsit”.

Nem.

Itt arról van szó, hogy a pedagógusok megközelítőleg fele 50 éves vagy annál idősebb. Több ezer pedagógus hiányzik a rendszerből. És nem frissül a szakma. Évente körülbelül egy százalék a pályakezdők aránya, ami semmilyen módon nem pótolja a nyugdíjba vonulókat.

Egyre növekszik az életkori szakadék a diákok és a pedagógusok között, és egy elöregedő, túlterhelt, gyakran motiválatlan, kizsigerelt szakmai karral egyre nehezebb a módszertani megújulás. A több éve, évtizede oktató tanároknál a legnagyobb a kockázata annak, hogy rutinból kezdenek dolgozni, ami – tekintve a gyerekek és a családok általános helyzetét – nagyon-nagyon súlyos gond. 

A családokban a szülők ugyanis egyre túlterheltebbek, a gyerekekre jutó minőségi idő szűkül. Generációs kihívásként jelentkeznek a figyelemmel, koncentrációval kapcsolatos problémák, és a szorongás. Ha valamikor, akkor most aztán tényleg jó lenne ha felkészült, hivatásuknak élő (és nem a túlélésre hajtó, hanem a szakmájukból erőt merítő) felnőttek várnák a gyerekeket az intézményekben.

Ehelyett mi van?

Kezdünk mindent elvárni a pedagógusoktól: oktasson, neveljen, pótolja a családban esetlegesen elmaradó szocializációs hiányokat, etesse meg a gyereket, figyelje őket, hogy van-e gondjuk, segítse őket, csináljon felzárkóztatást, inkluzív oktatást, előzze meg az erőszakot, adminisztráljon, egyeztessen a kollégáival, a pszichológussal, a szociális segítővel, kommunikáljon jól a szülőkkel, legyen kreatív, készüljön fel órára, javítsa ki a dolgozatokat időre, tegye élménnyé a tanulást, menjen osztálykirándulásra, egész napos programokra, vállaljon felelősséget a gyerekek biztonságáért, jóllétéért, készítsen fel a biztonságos internethasználatra, előzze meg a drogozást, a dohányzást, a lógást, tegye vonzóvá a tanulást, tanítson a katedráról, online, digitálisan, távban, összevontan, és osztottan. 

Ja, és mindezt úgy, hogy újra és újra

mindenhonnan azt hallja, hogy milyen keveset dolgozik – hiszen „megtartja azt a pár óráját naponta, aztán megy haza”. Na, meg persze jön a nyár, tehát azt se felejtsük el, hogy a pedagógusoknak igazából három jó okuk van arra, hogy a pályán maradjanak: a június, a július és az augusztus. 

Tényleg? 

Tényleg elhisszük ezt össztársadalmi szinten? Vagy csak jólesik hergelődni valamin, amibe bele se gondolunk? Hiszem, hogy pont három perc kellene ahhoz, hogy világossá váljon: szó sincs három hónapnyi láblógatásról, meg 26 órás munkahétről. Meg arról sem, hogy olyan marha jók lennének a munkakörülmények, és olyan vidám lenne a Nemzeti alaptanterv meglehetősen combos tantervi elvárásainak megfelelni. Arról nem is beszélve, 2022-ben is a 2014. évi 101 500 forintos minimálbér a pedagógus-bértábla vetítési alapja, ami némiképp behatárolja, hogy mi mindent lehet csinálni abban a bizonyos nyári szünetben. Meg az év többi napján. 

Azt hittem, azt akarjuk, hogy a gyerekeinket normális emberek oktassák. De tényleg azt gondoljuk, hogy normális az, aki ilyen feltételek mellett elmegy tanárnak? Őszintén nem értem, hogy ennek mi értelme van. Tényleg. Kinek jó az, ha ellenérzéseket keltünk a tanárok iránt, és ellehetetlenítjük őket, az intézményekben meg kiszolgáltatottság és sértettség uralkodik? 

Ezek az érzések visszaszállnak a gyerekre. Hogy várhatnám el, hogy egy pedagógus megengedő legyen a gyerekkel, ha senki nem megengedő vele? 

Nem látom, hogy mi a B terv

Mi az elképzelés? Ha az utolsó pedagógus is elérte a nyugdíjkorhatárt, és ha már mindenki az Aldiban dolgozik háromszor annyiért, a pályakezdők meg szabad szemmel sem láthatók már, akkor az utolsó ember ráoltja a villanyt a gyerekekre? És mit fog mondani? „Legyetek jók, ha tudtok?” 

„Egy tollvonással láthatatlanná tettek minket, úgy, ahogy sokszor a tanítványainkat, az értelmileg akadályozott gyerekeket is”

WMN Ügy – 2022. május 30. – WMN

Amennyire én tudom, az eredeti elképzelés az volt, hogy a gyerekeket óvodáknak és iskoláknak nevezett intézményekbe küldjük, ahol kiművelt emberfők lesznek. Rábízzuk őket olyanokra, akikben megbízunk, hogy aztán mindannyiunk előnyére és hasznára a gyermekeink három és fél és tizennyolc éves koruk között velük töltsék idejük nagy részét. 

Akár szerethetnénk is pedagógusokat. Akár fontos is lehetne nekünk (mindannyiunknak), hogy hogy vannak és hogy érzik magukat. Akár együtt is érezhetnénk velük. Akár meg is becsülhetnénk őket.

Akár lehetne a közös társadalmi felelősségünk is, hogy jól legyen mindenki, aki gyerekekkel foglalkozik a szülőktől kezdve a nagyszülőkön át az óvodai és iskolai szakemberekig. Már nem kell találgatni vagy bizonytalankodni.

Pontosan tudjuk, hogy a gyerekeknek akkor van a legnagyobb esélyük jól lenni, ha olyan felnőttek veszik őket körül, akik jól vannak. 

Ebben a pillanatban egy rendőrre bízni az oktatásügyet merész kísérlet. Persze, van benne ráció. Rend lesz legalább. Mindenki beáll a sorba. Lesz egy sor a tehetősöknek, akik magánintézményekbe viszik a gyerekeiket, meg különórákra. Meg egy másik sor azoknak, akiknél az a cél, hogy ne legyen túl sok önálló gondolatuk, és lehetőség szerint már 16 évesen beálljanak egy gyártósor mellé. Erős kézzel kell tartani az ajtót, ami jól szigetel, és akkor nem szivárog ki semmi abból, ami a tantermekben zajlik. S végső soron mindig lesz olyan, akit be lehet küldeni a gyerekek közé – csak okosan kell meghatározni a foglalkoztatási feltételeket. 

Lesz itt rend. Szép új rend. 

Meg egy jó hangulatú ország, amiben lehet sírni azon, hogy „ezek a mai gyerekek” ilyenek meg olyanok, de valójában a gyerekek pont olyanok, amilyenekké mi tesszük őket. 

Dr. Gyurkó Szilvia

A cikk elkészítésében közreműködött Kökéndy Ákos tanár.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Mlenny