–

Nagyjából a II. század elejétől a reformációig a bűnbánatról egyetlen nézet volt az uralkodó álláspont

E szerint a keresztségben csak az ember korábbi bűnei bocsáttatnak meg, és a későbbi bűnöket gyónás, majd pedig a pap által kirótt vezeklés elvégzése után lehet megbocsátani. A reformációval azonban két új álláspont is született: Kálvin János úgy vélte, hogy a megtéréskor minden bűn – a megtérés előtti és az azt követő is – megbocsáttatik, és szükségtelen, hogy az ember egy papnak megvallja a vétkeit, majd bűnbánatot gyakoroljon. Luther Márton szerint, bár a papnak való gyónásra és a bűnbánati cselekmények elvégzésére valóban nincs szükség, továbbra is úgy vélte, hogy olyasvalaki nem nyerheti el a végső üdvösséget, aki úgy dönt, hogy bűnös életet él.

Annak ellenére, hogy a vallás vezekléshez való hozzáállása az évszázadok során többször is új irányt vett, a társadalomban mély gyökereket eresztett a büntetés eszközként való alkalmazása.

Függetlenül attól, hogy vallásos közegben nőttünk-e fel, a legtöbben már gyerekként megtanultuk, hogy a büntetés egy olyan következmény, amit akkor kapunk, ha nem teszünk meg valamit, amit meg kellene, vagy épp olyasmit csinálunk, amit nem lenne szabad. Ilyen szocializáció mellett pedig nem meglepő, hogy az önbüntetés észrevétlenül vált a mindennapjaink részévé. 

Az önbüntetés gyakorlása sokkal gyakoribb, mint gondolnánk

Az egyik legnagyobb tévhit az önbüntetéssel kapcsolatban, hogy csak a szigorúan vallásos vagy mentálisan instabil emberek körében jellemző az ilyesfajta tevékenységek végzése. Az igazság azonban az, hogy az önbüntetés bűntudat csökkentését célzó alkalmazása olyannyira természetessé vált számunkra, hogy sokszor abszolút tudattalanul büntetjük magunkat.

Egy tanulmány során egyetemi hallgatókat három csoportra osztottak, majd az egyes csoportok tagjait megkérték, hogy emlékezzenek vissza egy olyan alkalomra, amikor bűntudatot éreztek, szomorúak voltak, vagy – a kontrollcsoport esetében – bevásárolni indultak. A vizsgálat második részében a résztvevőknek azt mondták, hogy hat alkalommal enyhe áramütést fognak kapni. Az első áramütés erősségét olyan szintre állították, ami a résztvevők számára érezhető volt, de nem járt fájdalommal. A résztvevőknek ezután lehetőségük volt arra, hogy ha úgy látják jónak, növeljék az egymást követő áramütések erősségét.

Kitaláljátok, mi történt? 

„A műanyag gombokat annyira rosszul viselem, hogy már hánytam is tőlük!” – Ezektől a dolgoktól irtózunk leginkább

WMN Life – 2022. május 18. – SzAE

Azok a résztvevők, akik a kísérlet előtt egy szomorú eseményre vagy egy egyszerű bevásárlásra gondoltak, nem emelték az áramütés szintjét a kellemetlen, enyhén fájdalmas küszöbérték fölé. Azok a résztvevők viszont, akik egy olyan eseményt idéztek fel, amikor bűntudatot éreztek, igen – ők az áramütés erősségét jóval az enyhén fájdalmas tartomány fölé állították.

Az önbüntetés alkalmazását a bűntudat csökkentésére más vizsgálatok is alátámasztották már.

Ami közös ezekben az eredményekben, hogy a részt vevő emberek nem egy halálos járványt próbáltak elkerülni, csupán a mindennapos bűntudatukat csillapítani. És mégis úgy érezték, hogy megérdemlik a büntetést – akár fizikai fájdalom formájában is.

Nemcsak a saját megítélésünk változik, de az is, hogyan lát minket a környezetünk

A bűntudatot a szakemberek proszociális érzelemnek tekintik, mivel fontos funkciót lát el a kapcsolataink és a közösségek rendezett működésének fenntartásában. A bűntudat érzéséért azonban sokszor személyes árat is fizetünk – a szűnni nem akaró érzés gyakran megakadályozza, hogy haladjunk a feladatainkkal és élvezni tudjuk az életet. Azzal viszont, ha önmagunkat bizonyos módon büntetésben részesítjük, enyhítjük a bűntudat érzését, felszabadítjuk a lelkiismeretünket, és lehetővé tesszük, hogy újra teljes lendülettel vegyünk részt a mindennapokban.

Az önbüntetés ráadásul legtöbbször kettős célt szolgál, mivel nemcsak a belső bűntudat érzését enyhíti, de hatással van arra is, ahogy a környezetünk lát minket.

Kutatások eredményei szerint ugyanis minél nagyobb árat fizet valaki a megbocsátás érdekében, a környezete annál őszintébbnek érzékeli a bűnbánatot.

Ez a megállapítás igaznak bizonyult Észak- és Dél-Amerika, Európa és Ázsia különböző kultúráiban egyaránt – ráadásul az emberek vallási meggyőződésétől abszolút függetlenül.

Akkor tehát nincs mese, mindannyian bűnhődünk?

Az evolúciós pszichológiában jártas szakemberek szerint valamilyen formában mindannyian teszünk azért, hogy megőrizzük jó hírünket és a tekintélyünket a közösségünkben, legyen szó akár a szűk családról, akár egy baráti, munkahelyi vagy egyéb más körről. Ezért minél inkább hajlamosak vagyunk arra, hogy rosszul érezzük magunkat valami miatt, és minél érzékenyebbek vagyunk arra, hogy hogyan ítél meg minket a környezetünk, annál valószínűbb, hogy a vezeklés eszközei után nyúlunk, hogy kiköszörüljük a hírnevünkön esett csorbát.

De szerepet játszik az önmarcangolás mértékében az is, hogy mennyire vagyunk hajlamosak a szégyenérzetre. Ugyanis minél könnyebben uralkodik el rajtunk a szégyen, annál valószínűbb, hogy önmagunk büntetésében látjuk majd a probléma megoldását. 

Beszélni is szeret, de hallgatni is tud – Létezik személyiségtípus az introvertált és az extrovertált között is

WMN Life – 2022. május 18. – GyD

Az önbüntetés azonban nem jelent azonnali feloldozást, sőt

Bizonyos esetekben az önbüntetés a megbocsátás vagy a javulás eszköze lehet. Ilyen például, amikor a bűntudatunkra hagyatkozva tanulunk meg betartani bizonyos határokat. Máskor azonban az önmarcangolás csökkentheti az önbecsülést és az önbizalmat, különösen, ha túl gyakran vagy túl sok ember előtt történik ez. Az állandó bűnbánat például nemhogy közelebb hozna a közösségünk tagjaihoz, de épp ellenkező hatást vált ki, rombolja az önbizalmunkat, és azt érezteti velünk, hogy nem vagyunk méltók más emberek figyelmére vagy szeretetére, ennek következtében pedig még inkább eltávolít minket a környezetünktől.

Az önmagunkkal szemben alkalmazott büntetés hasonlóan működik, mint a külső büntetések. Ha előre tudjuk, hogy cselekedeteinknek konkrét negatív következménye van, akkor egy előre meghatározott büntetés segíthet a keretek felállításában és a helyes döntések meghozatalában. Egy nagyon egyszerű példával élve: ha nem végzem el a házimunkát, nem ülhetek le videójátékozni.

A magunkkal szemben tanúsított negatív beszéd, az önkárosítás, a túlzott testmozgás vagy épp az étkezések kihagyása – ami, valljuk be, a legtöbbünk életében időnként előfordul – azonban mind olyan formái az önbüntetésnek, amelyek tartós negatív hatással lehetnek mind az érzelmi, mind pedig fizikai egészségünkre.

Mózes Zsófi

Forrás: ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / PhotoAlto / Frederic Cirou