Házasságtörésért dobozba zárták, hogy abban haljon meg – Különös kegyetlenséggel büntették a nőket

–

2013-ban mutatták be a mozikban Quentin Tarantino Django elszabadul című filmjét, amiben a számos kultikus filmet jegyző rendező a fekete rabszolgaság borzalmait boncolgatta. Még az első gyerekemmel voltam várandós, amikor beültem a moziba, de máig a hideg futkos a hátamon, ha eszembe jut az a jelenet, amikor a főszereplő meztelen feleségét előhúzzák az úgynevezett forró dobozból, ami a tűző napra volt kitéve. A nőt napokon keresztül tartották étlen-szomjan egy koporsónál nem sokkal nagyobb fémdobozban azért, mert szökni próbált. 

A tudatom a végsőkig próbált abban hinni, hogy ez túlzás, ilyet nyilván soha nem tennének senkivel, ez biztos csak egy Tarantino-féle határfeszegetés. 

De a minap szembejött velem egy fotó, és megint kiderült, hogy a valóság sokkal rémesebb. 

Dobozba zárt kínhalál

A képen egy ócska, fából tákolt doboz látható a semmi közepén, alaposan lelakatolva. A doboz oldalán pedig egy akkora lyuk van, amin épp, hogy kifér egy nőnek a feje és a karja, amivel az egyik lakatba kapaszkodik. Mellette a földön üres csetreszek hevernek. 

Utánajártam a kép történetének, és bebizonyosodott, hogy sajnos nem egy film részlete, nem fikció. 

A képet Stephan Passet, a National Geographic fotósa készítette 1913-ban a mongol sztyeppén. A fotós úgy keveredett oda, hogy egy Albert Kahn nevű francia milliomos bankár olyan mértékben rajongott a legújabb technikát jelentő fotográfiáért, valamint a távoli kultúrákért, hogy felbérelt egy csapat profi fényképészt, hogy örökítsenek meg minél több mindent a világból. 

Ez idáig még rendben is lenne, a fotósok legalább ötven országba jutottak el, több mint hetvenkétezer színes fényképet és legalább százórányi filmfelvételt készítettek, ami nagyban segítette a korabeli antropológiai és földrajztudományi kutatásokat. 

Ám Passet ingoványos talajra lépett, amikor Mongóliában járt. 

Helyi kísérőivel épp a Góbi-sivatagon vágtak keresztül, amikor meglátta a lakatokkal, lánccal lezárt fából készült ládát, amiből egy kétségbeesett asszony feje és karja lógott ki. Passet megdöbbenésére a kísérők elmondták, hogy a nőt a faluban halálra ítélték házasságtörésért. 

A dobozban moccanni sem lehetett, ott volt a mongol sztyeppe kellős közepén a napon, és a nőt azzal a szánt szándékkal tették bele, hogy ott haljon éhen-szomjan.   

Néhány arra tévedő megszánta, ezért kis tálkákban odatettek neki némi vizet, ételt, de ezzel valójában csak elnyújtották a szenvedéseit. 

Kínhalála után a dobozt csak szimplán elásták a holttesttel együtt. 

A segítség bűnrészesség?

Felmerül a kérdés, hogy a különösen kegyetlen eljárás láttán Passet hogyhogy nem tett semmit. Ugyanis a fotós meg sem próbált segíteni, mondván, hogy az antropológia szabályai szerint tilos beavatkozni más kultúrák életébe, és az edényekből arra következtetett, vagy legalábbis remélte, hogy a büntetés „csak” ideiglenes. 

Más források szerint a kísérői azzal riogatták, hogy ha beavatkozik, a falubeliek bűnrészesnek nyilvánítanák és őt is megölnék. Passet jobbnak látta hát a fotó elkészítése után inkább továbbállni. (Hogy kért-e engedélyt a fotózáshoz, és volt-e olyan állapotban a nő, hogy egyáltalán ilyesmivel foglalkozhasson, nem tudni. Bár a korszak férfi-nő és kulturális viszonyait ismerve erre aligha kerülhetett sor.) A fényképet kilenc évvel később, 1922-ben publikálta a National Geographic magazin a milliomos Albert Kahn neve alatt. A fotós valódi kilétére csak évtizedekkel később derült fény, és meglehetősen sokan támadták, amiért nem segített az embertelen szenvedésnek kitett nőn.  

 

Elgondolkodtató az is, mennyiben etikus ilyen szörnyűségekről fotót készíteni, publikálni és újrapublikálni. Hogyan lehet láthatóvá, de nem látványossággá, szenzációvá tenni az erőszakot? Ez a dilemma nálunk is felmerült a szerkesztőségben, és mi azért döntöttünk a cikk megírása mellett, hogy rámutassunk: ha sok helyen már nem is ugyanilyen léptékben, de ma is jelen van a nők elleni erőszak. Az is tény, hogy számtalan iszonyú eseményről, jelenségről készült már fotó, ami fontos szerepet töltött be: felhívta a figyelmet olyan igazságtalanságokra, amelyekről esetleg a világ (egy jelentős része) addig még nem tudott. Passet egy kegyetlen büntetési módot mutatott meg a képpel

– ám egy pillanatig se higgyük, hogy „a távoli" Mongólia az egyetlen hely, ahol ilyen kínzásokat alkalmaztak a nőkkel, vagy úgy általában az emberekkel szemben. 

Az amerikai függetlenségi háború alatt például kimondottan gyakorinak számított a dobozba zárás a hadifogoly-táborokban, illetve a rabszolgatartóknak is bevett büntetési módszere volt, de Észak-Koreában, Vietnámban, Kínában és Portugáliában is találtak már rá példát. 

De hogy a doboztól kicsit eltávolodjunk, utánanéztem, voltak-e olyan büntetési módok, amiket kifejezetten nőkre „fejlesztettek ki”, és nem meglepő módon hátborzongatóan színes palettára leltem. 

A vízbefúlás mint „az ártatlanság bizonyítéka”

A történelem során egy nőnek bőven elég volt csak picit másnak lenni, csak egy kicsit kilógni a sorból ahhoz, hogy brutális büntetésekkel sújtsák a törvény nevében.

A vádak általában hasonlók voltak. Házasságtörés, paráznaság, feltűnősködés, istenkáromlás, ezekkel gyakorlatilag bármilyen viselkedési formát le lehetett fedni.

Ha egy nő túl sokat kérdezett, ha belenézett egy férfi szemébe, ha túl szép volt, ha túl csúnya, ha értett a gyógynövényekhez, ha nem vérzett a nászéjszakán, ha elpusztultak a jószágok, ha hangosabban beszélt, büntetésre számíthatott – tulajdonképpen elég volt rossz helyen, rossz időben lenni ahhoz, hogy egy nőt „bíróság” elé citáljanak. 

A XVI–XVII. századi Angliában például a túl hangos, túl temperamentumos nőkre gyakran tettek fel fém maszkokat. Viseletük rendkívül fájdalmas, kényelmetlen volt és persze megalázó is, hiszen ebben kellett járni-kelni, hogy mindenki tudja, hogy jár az, aki túl hangos, legalábbis hangosabb, mint egy férfi vagy egy meghunyászkodó asszony. Ilyen fémszerkezetekből egyébként mindenfélét kifejlesztettek az idők során, függően attól, hogy épp milyen vétséget akartak megtorolni. Voltak kifejezetten olyan eszközök, amikben lehetetlen volt beszélni vagy levetkőzni, és persze voltak a különböző erényövek is, természetesen lakattal őrizve. Szívszorító, hogy például 

a nemi erőszak áldozataira is gyakran sütötték a parázna jelzőt, és egyszerűbb volt a nőt büntetni, mint a férfi elkövetőket. (Ez volt a korabeli „minekmentoda”.) 

A XIII. és a XVII. században az angol büntetés-végrehajtási körökben kimondottan nőkre szabott büntetési mód volt (a már unásig ismert, fentebb említett vádtípusokra) a kacsázó zsámoly. Az eszköz úgy nézett ki, mint egy nyilvános vécé, amire ráültették a nőt, így vonulva végig a városon, majd egy vízbe ereszthető fagerendához rögzítették azon az elven, hogy ha a nő megfullad, azzal „bebizonyítja ártatlanságát”, ha viszont túléli, akkor nyilvánvalóan bűnös. Igen, nekem is eszembe jut ezen a ponton a Gyalog galopp című film boszorkányperes jelenete, amiben a boszorkánysággal megvádolt nőnek be kell bizonyítania, hogy nem nyom annyit, mint egy kacsa. Csak ami ott vicces volt, az életben egy megnyerhetetlen helyzetet jelentett, hiszen az ártatlanságnak is halál volt a jussa.  

Nathaniel Hawthorne A skarlát betű című regényéből sokaknak lehet ismerős az angolszáz körökben elterjedt „megjelölés”, amikor a házasságtörőnek vagy pletykásnak nyilvánított nőknek a ruhájukra felvarrt jelzésekkel kellett élniük, hogy mindenki rögtön tudja, ha rájuk néz, mifélék. De billogozásra és tetoválásra is volt példa, ráadásul mindezt legtöbbször nyilvános korbácsolás előzte meg.

A fájdalmak, a társadalmi elszigetelődés, a megaláztatás egy életre tönkretették ezeket a nőket. 

Egészen döbbenetes belegondolni, hogy miféle eszközöket vetettek be régebben teljesen ártatlan nőkön. (Ugyanis mindaz, amivel vádolták őket, finoman szólva sem tartozik büntetőjogi kategóriába.) Válogatott szadista módszereket vetettek be a prostituáltnak vagy paráznának nyilvánított nőkön, mindenféle fa és vasszerkezeteket dugtak fel nekik, készítettek falovakat, tüskés kiálló résszel, amire ráültették a nőket, nem riadtak vissza az amputációtól sem. Az ókori Egyiptomban és a Bizánci Birodalomban a házasságtörő nőknek az orrát vágták le, de a középkorban is találtak ilyen büntetési módokra utaló forrásokat.  

 

A dobozhoz hasonlatos módon az elzárást is előszeretettel vetették be ázsiai és európai társadalmakban. A szerelmével szökni próbáló fiatal lányt simán visszarángatták csupán azért, hogy aztán egész életét egy sötét pincében élje le, ugyanabban a ruhában, éhezve, szomjazva, a saját mocskában. Mindeközben a szökési kísérletekben ugyanolyan fontos szerepet játszó férfiak általában legrosszabb esetben is egy veréssel megúszták a dolgot. 

Magyarországon a bármiért bűnösnek találtatott nőket jellemzően inkább veréssel, korbácsolással, kirekesztéssel büntették, de ahogy az angolszász kultúrákban és például Franciaországban, úgy nálunk is megesett, hogy a túl okosnak, túl kíváncsinak, rendszerkritikusnak, másnak tartott, nem illendően viselkedő nőket bolondok házába zárták. Minél jobban tiltakoztak a büntetés ellen, annál őrültebbnek tartották őket. Esélyük sem volt, akár az egész életüket elzárva töltötték. 

Az igazságszolgáltatás áldozatai

Az anyaggyűjtés során diónyira zsugorodott a gyomrom, és mérhetetlenül ordított odabent az igazságérzetem. A napnál is világosabb, hogy ezek a különös gonddal kifejlesztett, kifejezetten szadista büntetési módszerek olyan „bűnökért” jártak, amikért egy férfit egyáltalán nem, vagy alig vettek elő. Azt a célt szolgálták, hogy félelemben tartsák a nőket, és kijelöljék a helyüket a társadalmi hierarchiában. 

  

Bárcsak elmondhatnánk, hogy mindez már a múlté! Noha a kínzási módszerek egy részétől világszerte megszabadultunk, a nők elleni erőszak, a velük szemben alkalmazott kettős mérce azóta is jelen van. A mai napig hallani olyan eseteket, amikben a nőket cserben hagyja vagy még tovább traumatizálja az igazságszolgáltatás. Megtörténhet az is, hogy európa közepén, a XXI. században még mindig automatikusan az áldozatokat hurcolják meg a közbeszédben. A kétezerhúszas években is még van, aki képes használni a szerelemféltés szót egy gyilkosság leírására.

És hát persze, minek ment oda. Minek vett fel olyan ruhát. Miért nem maradt csendben. 

Bármennyire is megkérdőjelezhető etikailag Passet fotója a tragikus sorsú dobozba zárt nőről, valójában fájdalmasan erős szimbóluma annak, milyen veszélyes dolog volt mindig is nőnek születni, és hogy a kettős mérce nem ismer határokat, ha nőkről van szó. 

Források: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT 

Kiemelt kép: Wikipedia/The Dawn of the Color Photograph/Stéphane Passet 

Szabó Anna Eszter