A gyermekmolesztáló papok többsége nem pedofil – Ezért fontos figyelni a zaklatások rendszerszintű okaira

–

Nem tudjuk, idehaza mennyien lehetnek

A kilencvenes évektől kezdve a világ egyre több pontján váltak láthatóvá az egyházi visszaélések áldozatai: tüntetéseket, kampányokat szerveztek, újságíróknak mondták el a történeteiket. Eszünkbe juthat például a Boston Globe oknyomozó csapata, a Spotlight, amelynek működéséről azonos címmel film is készült. Az elmúlt évtizedben sok országban kezdeményezett az állam, vagy – még gyakrabban – a helyi egyház vizsgálatot. Ezeket a felméréseket jócskán érte kritika (eleve csak a bejelentett és dokumentált esetekkel tudtak foglalkozni), mégis úttörő jelentőségűek, hiszen végre tényanyagot szolgáltattak a probléma volumenéről: Németországban például 1670, Ausztráliában 1880, Lengyelországban pedig 382 gyermekmolesztáló papot találtak eddig. (Egy hírhedt franciaországi esetről pedig ITT írtunk korábban, szintén egy belőle készült film kapcsán.)

Magyarországon 2015-ben robbant ki egy pannonhalmi szerzetes ügye. Ezen kívül főleg Urfi Péter 444-en megjelent fontos cikkeiből, illetve Perintfalvi Rita munkáiból lehet tájékozódni a témában. A Magyarországi Teológusnők Ökumenikus Egyesületének elnöke 2021 májusáig, másfél év alatt 35 áldozat történetét ismerte meg, ebből tízet dolgozott fel az Amire nincs bocsánat című könyvében (a kötetről nálunk Szentesi írt ITT). Pontosabb adatok azonban nem állnak rendelkezésre, a nagyságrendről jelenleg semmi biztosat nem tudunk:

ha készült is átfogó magyar vizsgálat a témában, annak eredményeit eddig nem hozták nyilvánosságra. 

Az elkövetők pszichés jellemzői

Az egyházi szexuális visszaélések témája a lélektanban is alulkutatott terület. Ez alól kivétel többek között Harald Dressing és munkatársai metaanalízise, amelyben 40 korábbi tanulmányt elemeztek újra a Német Püspöki Konferencia megbízásából. Az eredeti vizsgálatok 9 országból – köztük Írországból, Hollandiából, Svájcból, Kanadából és az Egyesült Államokból – származtak. Az összesítés célja az volt, hogy feltérképezzék, mi teszi lehetővé a kiskorúak ellen elkövetett szexuális zaklatást a katolikus egyházon belül. 

Az derült ki, hogy a közhiedelemmel ellentétben, nem az individuális okok dominálnak ezeknek a bűncselekményeknek az elkövetésében. Tehát elsősorban nem arról van szó, hogy különösen „gonosz” vagy „beteg” emberek hajtanák végre ezeket a tetteket.

A gyermekmolesztáló papok 29,6 százalékánál voltak jelen az érzelmi és/vagy a szexuális éretlenség jelei; 21,6 százalékuk szenvedett személyiségzavarban; és „csak” 17,7 százalékuk volt ténylegesen pedofil.

Ez a tudósok szerint azért lehetséges, mert a zaklatási ügyek középpontjában sokkal inkább a hatalom áll, semmint maga a szexuális vágy. A hatalom egyenlőtlen eloszlása és ellenőrizetlensége ágyaz meg az erőszakos eseteknek, hasonlóan egyébként a katonaság, a sport vagy a gyermekotthonok világához.

Rendszerszintű problémák

Dressing és kollégái arra a következtetésre jutnak, hogy az egyház erősen hierarchikus, kívülről nehezen átlátható, zárt struktúrája nagyban hozzájárulhat a jogsértések előfordulásához. A papok gyakran ellenőrizetlen, visszajelzés nélküli helyzetekben vesznek részt a gyerekekkel, egyfajta pótszülőként funkcionálnak, ráadásul olyan megkérdőjelezhetetlen tekintéllyel és spirituális hatalommal bírnak, amely miatt a hívők feltétlen bizalommal fordulnak hozzájuk. Mivel a gyülekezet tagjai általában úgy gondolják, az egyházi személyek erkölcsi makulátlanságához nem férhet kétség, a szexuális zaklatás könnyebben elfedhető. Nehezebben hisznek a sértetteknek, amikor előjönnek a történeteikkel, vagy legalábbis ez a feltételezés alakulhat ki az érintettekben, így nem mernek beszélni, a bűncselekmények pedig tovább folytatódnak. 

Az elemzés szerint egy tettes átlagosan 2,7 áldozatot bántalmaz, de ha nem számítjuk azokat, akiknek egyetlen áldozatuk volt, akkor az egy elkövetőre jutó áldozatok száma 5,4-re emelkedik. 

A visszaélésekkel kapcsolatos vélekedések

„Az, hogy az emberek hogyan észlelik ezeket az eseteket, már csak azért is fontos, mert befolyásolni fogja, milyen megoldási irányokban gondolkodnak” – mondja Nyúl Boglárka szociálpszichológus, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának adjunktusa, aki kollégáival – Lantos Nóra Annával, Kozma Eszterrel, Nagy Radó Péterrel és Kende Annával – 2022 januárjában vett fel adatokat a témában. A kérdőíves kutatást 325-en töltötték ki, olyan emberek, akik saját magukat nagymértékben vallásosnak tartják. Közel 55 százalékuk hetente részt vesz szentmisén vagy istentiszteleten, 37 százalékuk havonta többször ellátogat az egyház által szervezett közösségi programokra. Háromnegyedük laikus hívő, de szerepelnek a mintában egyházhoz közelebbi személyek (például hitoktatók vagy harmadrendi személyek, összesen 13,85 százalék), valamint papok és szerzetesek is (11,38 százalék). 

A kutatók arra voltak kíváncsiak, a válaszadók mennyire vélik úgy, hogy „az egyházon belül csak elvétve fordul elő szexuális visszaélés”; „az áldozatok, akik eddig elmondták a történetüket, sokszor túloztak”; vagy hogy „a média felnagyítja a szexuális visszaéléssel kapcsolatos eseteket”. A megkérdezettek közepesen értettek egyet ezekkel az állításokkal, viszont az idősebbek és az egyházi, illetve egyházhoz közel álló személyek hajlamosabbak voltak azt gondolni, hogy az eddigi beszámolók túloznak és a valóságban csak ritkán történnek ilyen esetek. Gyakoribbnak és súlyosabbnak érzékelték viszont a zaklatási ügyeket azok, akik szerint strukturális okokra vezethető vissza a bántalmazás. 

Kinek kéne beavatkoznia?

A válaszadók inkább vélik úgy, hogy az esetek feltárása az egyház felelőssége, mint az államé vagy a sajtóé. Bár világi értelemben is bűncselekményekről van szó, a résztvevők egy kicsivel jobban támogatják, hogy az egyház vizsgálja ki ezeket az ügyeket, mint az állam. Arra viszont kevésbé bátorítanák az áldozatokat, hogy a sajtóval vegyék fel a kapcsolatot. A megkérdezettek leginkább az egyházi eljárásban bíznak, maguk is elsősorban ott tennének bejelentést, ha bántalmaznák őket. Ugyanakkor a laikus hívők mind az állami kivizsgálást, mind a történetek nyilvános megosztását jobban támogatják, mint az egyházi vagy ahhoz közeli személyek.

Az egyházi eljárások iránt annak ellenére nagy a bizalom, hogy ezek észlelt hatékonysága maximum közepes.

Ráadásul az egyházi személyek hatékonyabbnak látják az egyházi bejelentést, mint a laikus hívők. Ez nem szerencsés, hiszen elbizonytalaníthatja azokat az áldozatokat, akik ezeken a mechanizmusokon keresztül szeretnének tenni valamit az őket ért sérelem ellen. „Kiemelkedően fontos lenne a hatékonyság észlelését és persze magát a hatékonyságot is növelni, bár ez utóbbiról nyilvános adatok hiányában semmit sem tudunk. Ugyanakkor az, hogy valaki elmond, vagy bejelent egy ilyen ügyet, nagyban függ attól, mennyire bízik az eljárás hatékonyságában, a környezet támogató reakcióiban – hangsúlyozza Nyúl Boglárka, és azt is hozzáteszi:

az átláthatatlanság is problémát jelent. Az, hogy nem lehet tudni, pontosan mi az egyházi eljárás menete, várhatóan mi fog történni a bejelentés után.” 

Nem szörnyek, átlagemberek

Az ELTE kutatásában az emberek hasonló mértékben gondolták strukturálisnak, tehát az egyház hierarchikus felépítéséből származó jelenségnek a visszaéléseket, illetve egyéni deviancia, vagy betegség megnyilvánulásának (ötfokú skálán mindkét átlag 3,3 körül volt). Az eredményekből viszont az látszik, hogy azok, akik strukturális jellegűnek tartják a problémát, nem gondolják, hogy ritkán fordulna elő, és azt sem, hogy az esetek jelenlegi kezelése hatékony lenne. Ők úgy érzik, hogy az egyház mellett az államnak és a sajtónak is felelőssége foglalkozni ezekkel az ügyekkel. 

„A strukturális és az individuális okok megkülönböztetése azért is lényeges, mert a két megközelítés két különböző intervenciót von maga után. Az egyik esetben az erősen hierarchikus, visszacsatolás nélküli vagy gyenge visszacsatolással rendelkező szervezeti struktúrának a módosításán kell gondolkodni, míg ha egyéni problémának tartjuk a gyermekmolesztálást, akkor az egyházi személyek szűrése és az egyéni megoldások kidolgozása lenne a feladat” – mutat rá Nyúl Boglárka.

A szociálpszichológus szerint az egyházon belüli szexuális visszaéléseket legtöbbször átlagos emberek követik el, akiknek nagyobb hatalmuk van, mint az áldozatoknak, és olyan környezet veszi őket körül, amely ezt a hatalmat igazolja és elfogadja.

Gyakran torzítunk

Amikor az emberek viselkedéséről gondolkodunk, hajlamosak vagyunk túlbecsülni az egyéni jellemvonások szerepét a helyzeti tényezőkhöz képest. Ez azért lehet, mert egy személy tulajdonságai általában kiugróbbak az elménk számára, míg a kontextus – a szituáció egyes elemei sokszor rejtve maradnak előttünk. Arra következtetünk – helytelenül –, hogy az illető tettei egy az egyben a személyiségét tükrözik: tehát biztosan azért cselekszik valaki úgy, ahogy, mert olyan ember. Ezt a leegyszerűsítést nevezik a pszichológiában alapvető attribúciós hibának.

Hogy egy nagyon egyszerű példánál maradjunk, ha egy diák elalszik az órán, a külső szemlélő rögtön azt gondolhatja, milyen lusta, vagy fegyelmezetlen. Pedig ezernyi oka lehet a kialvatlanságnak. Talán azért nem aludt az éjjel, mert szakítottak vele, fájt a hasa, sírt a kistestvére, vagy szorongott a dolgozat miatt. Ha viszont megállunk a személyes okoknál és nem teszünk erőfeszítéseket a helyzeti okok tisztázására, vagy nem vesszük figyelembe ezeket, a legjobb esetben is csak félmegoldásokat kapunk. „Ha az egyházi szexuális visszaélések kapcsán kizárólag arra gondolunk, hogy ezek a papok biztosan betegek vagy személyiségzavarosak, akkor félő, hogy érintetlenül hagyjuk azokat a strukturális tényezőket, amelyek részben lehetővé tették ezeknek az eseteknek az előfordulását.

Ha a rendszer nem változik, az erőszak újra fog termelődni” – hívja fel a figyelmet Nyúl Boglárka. 

Lehet egyszerre kritikusnak és elkötelezettnek lenni

Az egyházhoz való viszonyt kétféleképpen mérték az ELTE kutatói. Elkülönítették egyrészt a konstruktív kritikus hozzáállást, amikor a személy számára fontos az egyház, éppen ezért azt szeretné, hogy jobb legyen; másrészt a vakon követő mentalitást, amikor az illető egyáltalán nem kérdőjelezi meg az egyház döntéseit, működését. A pszichológusok azt találták, hogy a válaszadókra inkább a kritikus viszonyulás volt jellemző, és minél inkább kritikával fordult valaki az egyház felé, annál inkább gondolta azt, hogy a szexuális visszaéléseket strukturális problémák okozzák. „Érdemes látni, hogy a kritikus hozzáállás ugyanakkor nem jelent alacsonyabb vallásosságot, és nem jelenti az egyház támadását, sőt akik így viszonyulnak az intézményhez, nagyobb mértékben értenek egyet azzal, hogy az egyháznak kellene kivizsgálnia ezeket az eseteket” – világít rá a kutató. 

Azok viszont, akik vakon követik az egyházat, hajlamosak voltak a gyerekmolesztálást kevésbé súlyos és kevésbé gyakori problémának gondolni, illetve azzal is kevésbé értettek egyet, hogy az államnak, vagy a sajtónak feladata lenne ezeknek az ügyeknek a kivizsgálása. Ehhez hasonló eredményeket kaptak azok körében is, akik hajlamosak igazolni a fennálló rendszert, azaz igazságosnak és jól működőnek érzékelni. 

A fenyegetettség nem visz előre

Fenti összefüggések nem meglepők, hiszen egyfajta védelmi reakciót jelenthetnek egy fontos identitáselemmel vagy intézménnyel kapcsolatban. Mivel a válaszadó hívők önmeghatározásában, spirituális egészségében, társas kapcsolataiban jelentős szerepet tölt be az egyház, nehéz lehet elfogadniuk, hogy elterjedten létezik benne valami, ami rossz.

Annak érdekében, hogy a személyek megőrizzék a pozitív csoportidentitásukat, elképzelhető, hogy önmaguk előtt is kicsinyíteni igyekeznek a szexuális visszaélések észlelt gyakoriságát és súlyosságát.

A kutatók azt is mérték, hogy a személyek szerint mennyire fenyegetik a katolikus értékeket az ateisták, illetve a más vallású emberek. „Az eredmények alapján azt mondhatjuk, hogy minél nagyobb fenyegetettséget él át valaki, annál inkább gondolja azt, hogy a visszaélés az egyházon belül ritka jelenség” – összegzi Nyúl Boglárka. Ez az összefüggés pedig mindenki számára tanulságos lehet, aki kívülről kritizálja az egyházat:

minél támadóbbak és ellenségesebbek vagyunk, minél több túláltalánosítást alkalmazunk, vélhetően annál több lesz a hárítás, és kevesebb a fejlődés. 

Áldozatból lett vádlott

A bevezetőben szó volt Pető Attiláról, aki számára úgy tűnt, bár többször próbálkozott egyre magasabb szinteken, éveken át semmi sem történik az ügyében. „Nem tájékoztatták a vizsgálatról, pszichológiai vagy egyéb segítséget sem kapott. Felzaklatta az is, amikor a hazai katolikus média arról adott hírt, hogy itt csak elvétve fordulhattak elő papi molesztálási ügyek, és ezek sem róhatók fel az egyháznak. Ezek után többször próbálta elérni a vizsgálatot vezető Süllei László atyát és az időközben püspökké szentelt, apjaként tisztelt egykori plébánosát, Snell Györgyöt, hogy válaszoljanak a kérdéseire. De érdemben soha nem álltak vele szóba” – szerepel a férfit képviselő Magyar Helsinki Bizottság közleményében. 

A jogvédő szervezet szerint a válasz nélkül hagyott sms-ek és telefonok után Pető Attilát az egyház nevében feljelentették zaklatás miatt. Vezetőszáron vitték el a rendőrök, és Erdő Péter miséjének végéig nem engedték ki, mert attól tartottak, meg fogja zavarni az eseményt. 2020 márciusában a korábban megszüntetett nyomozást az ügyészség újraindította ellene, az ügyész megrovásban akarta részesíteni. Pető olcsón megúszhatta volna, ha elfogadja a büntetést, de inkább vállalta, hogy vádat emeljenek ellene. Ártatlanságát a bíróságon akarja bizonyítani.

Történtek változások

Pető Attila kiállása ugyanakkor eddig sem volt hiábavaló. 2021 márciusában a katolikus egyház gyermekvédelmi felelőst nevezett ki, és megerősítette a gyerekek védelmét szolgáló képzést. Erdő Péter bíboros a Válasz Online-nak úgy nyilatkozott, az egyház köszönettel tartozik a férfinak, mert a fellépése következtében változások indultak el. 

DTK Elviszlek magammal című műsorában Hodász András azt mondta: „Minden püspökség felállított egy háromtagú teamet, akik csak ezzel foglalkoznak. Pszichológus van benne, mentálhigiénés szakember van benne, jogász van benne.” Beszámolt egy olyan esetről is, amikor egy áldozattal elment a rendőrségre és a gyermekjóléti szolgálathoz, de „keresztbe szalmát nem tettek”.

„Egyetlen szervezet van, aki tudott nekünk segíteni, az az egyház”

– mondta az atya, aki az esztergomi érsekség online bejelentő felületére is felhívta a figyelmet, ahol pszichológust, jogászt keresnek az áldozatoknak, „azonnal lépések történnek”. Azt is kiemelte, a püspöki kar általános bocsánatot kért a visszaélésekért.

Szerinte a gond az, hogy nem kommunikálják, amit csinálnak, holott minden szervezetnél jobban kezelik már ezeket a helyzeteket.

Milanovich Domi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / ChristianChan