–

Alapesetben egy olyan bírósági ügyből, amelyben még nem született ítélet, nem forgatunk filmet a vádlottakat megillető ártatlanság vélelme miatt. Más a helyzet azonban, ha részben elévült bűncselekményekről van szó, vagy ha a film témája éppen az, hogy milyen keserves küzdelem eljutni még a vádemelésig is. Ez a mentsége François Ozonnak, az egyik legelismertebb francia rendezőnek arra, miért forgatta le titokban az új filmjét, és mutatta be még azelőtt, hogy Franciaország legnagyobb egyházi botrányában – amelyben egy katolikus papot vádoltak több mint hetven kiskorú szexuális molesztálásával – ítélet született volna.

Csak most nyáron fejeződött be az ügy vatikáni tárgyalása, amelynek értelmében Bernard Preynat atyát megfosztották egyházi tisztségétől, és kitaszították a papi rendből, felettesét, a lyoni püspököt pedig felmentették a pozíciójából, mert bár a bűncselekmények idején (a hetvenes–nyolcvanas években) még nem volt egyházi elöljáró, de 2015-től, amikor már bizonyíthatóan volt tudomása az atya elleni vádakról, még mindig nem lépett fel ellene, sőt jóváhagyta, hogy továbbra is gyerekekkel foglalkozzon.

Preynat ugyanis cserkésztáborokat szervezett és vezetett, és jórészt ezekben követte el szexuális bűncselekményeit.

Az Isten kegyelméből című film egy jól szituált, jóképű, ötgyerekes családapával kezdődik, aki előkelő otthonában épp a reggeli újságokat lapozgatja, amikor megakad a szeme egy képen: ez a bizonyos Preynat atya látható rajta gyerekek körében. Alexandre-ból előtörnek az emlékek – hogy nyolc-tíz éves korában mit tett vele az atya –, és nem hagyják nyugodni. A katolikus egyház elkötelezett híveként úgy érzi, kötelessége Barbarin lyoni püspök tudomására hozni, mi történt harminc évvel korábban, hiszen a püspök nyilvánvalóvá tette, hogy a papok bűnei nem maradhatnak következmények nélkül.

A filmkockák alatt Alexandre és Barbarin levelezését hallgatjuk, közben pedig egy egyházi pszichológus foglalkozik a férfival – szóval úgy tűnik, mintha egy olyan felvilágosult, modern helyen járnánk, ahol az áldozat minden figyelmet és segítséget megkap ahhoz, hogy az ellene elkövetett bűnök a maguk mélységében feltáruljanak, az ő lelke pedig elindulhasson a gyógyulás útján.

Csakhogy minden gesztus, minden próbálkozás csak a felszínt kapargatja, és a mélyén megoldatlan marad, hiába szembesítik még Preynat-t is a tetteivel, és hiába ismeri el, hogy elkövette őket.

És itt kezdődik a film valódi feszültsége: minden ki van téve ugyan az asztalra, mégsem történik semmi.

Készült az utóbbi években nem egy, a gyerekek ellen elkövetett bántalmazásról szóló film, az sem ritka már, hogy épp egyházi környezetben. François Ozon azonban képes valami újat hozzátenni az eddig látottakhoz, mert ezúttal nem azt nézzük, hogyan zajlik egy ilyen bűncselekmény (például Kétely), nem azt, hogy milyen elvetemült embernek kell lenni ehhez (például Patrick Melrose), nem azt, hogy hogyan lehet felderíteni, napvilágra hozni (Spotlight), és nem azt, hogy a bántalmazó hogyan menekül a felelősség elől (például Paterno).

Ezek is ott vannak a történetben, de az Isten kegyelméből másra fókuszál: a felnőtt áldozatok lelki tusájára, amíg eljutnak a felismerésig, amíg ráébrednek, mindez hogyan hatott az egész életükre, aztán meg arra, amíg ez a folyamat felszítja bennük az erőt, hogy nekimenjenek az egész katolikus egyháznak, és világgá kürtöljék, mi zajlik a berkeiben.

Az Isten kegyelméből tehát az öntudatra ébredés drámája; történet a harcról, ami olyan sokáig nem kecsegtet diadallal, és az útról, amíg ezeknek a felnőtt férfiaknak megnyugszik a lelke, és végre összhangba kerülnek önmagukkal.

Félelmetes lelki tusa árán, rengeteg olyan érzelemmel, amit a legtöbb ember elnyom magában, mert túl fájdalmas, túl sötét, de csak ezek megélése árán juthatnának el a szabadságig.

François Ozont ma az egyik legnagyobb európai művészfilmesként tartjuk számon, bár a munkái sosem feszegetik annyira a filmnyelvi határokat, hogy ne lehessen őket könnyen befogadni. Most még a szokásos formai kísérletezését, vagy ha úgy tetszik, stílusát is elhagyja – minden filmes eszközt a történetnek rendel alá. Vagyis egy látszólag szikár, szinte tudósításszerű technikát választ, ami azonban rengeteg gyengédséget, érzelmet mutat be. A bravúrja éppen ebben a kettősségben van: tárgyilagosan mesélni, miközben az érzelmeket ábrázolni, és történetté formálni több év eseményeinek sorát, rengeteg információt és szereplőt egy szálra felfűzni.

Alexandre (Melvil Poupaud) ugyanis csak a történet első főhőse. Nagyjából negyven perc után elszivárog a vászonról, és helyét átveszi François (Denis Menochet), egy középosztálybeli, vidékies alkatú férfi, aki aztán minden, csak nem áldozattípus. (Bár Alexandre sem az, hiszen a társadalmi hierarchia csúcsán áll.) Alexandre-ral ellentétben François nem maradt magára gyerekkorában a bántalmazás szégyenével: őt a szülei támogatták, próbálták megvédeni, az egyházon pedig elégtételt venni. Mégis ő az a történetben, aki az újra feléledő ügyre először hárítással reagál, és csak egy idő után tör fel belőle az igazságérzet.

Miután neki köszönhetően az ügy bekerül a médiába, és ezáltal további bántalmazottakig eljut, megjelenik a film harmadik főhőse: Emmanuel (Swann Arlaud), aki megint egy új társadalmi csoportot képvisel: a lecsúszottakat. A három férfin keresztül mindig új arcát ismerjük meg a bántalmazásnak – a lelki és testi aspektusainak, és annak is, hogyan reagálhat rá a környezet, hogyan mérgez meg egy egész családot, ha valaki (főleg egy gyerek) áldozattá válik benne. De ez a három főszereplő azt is megmutatja, hogy a trauma mindenkit összeköt, függetlenül attól, honnan jött, milyen a háttere, és milyen a viszonya a hithez.

Egy dolog mindegyikük életében fontos: a felnőttkori családjuk támogatása. Enélkül nem lennének képesek megvívni a harcukat.

Az Isten kegyelméből tehát részben azt üzeni: a bántalmazottak mellé állni kötelesség, az egyetlen helyes magatartás. Aztán azt, hogy aki vállalja a sérülékenységét és képes szembenézni vele, az olyan erőre tehet szert, ami végül rengeteg jót hozhat az életébe – amellett, hogy megéli a személyes szabadságot, és példát mutat a gyerekeinek, vagy akár egy egész társadalomnak. Titokkal élni, szégyennel élni mérgező, minden szinten.

Bernard Preynat megtett ugyan mindent (még a vatikáni határozat előtt), hogy a film bemutatóját megakadályozza, de a történet csak úgy lehetett teljes, ha nemcsak kudarcba fullad a mesterkedése, de a film mindjárt díjat is nyer (a Berlinalén neki ítélték az Ezüst Medvét), és az egész világ tudomást szerez arról, mit tett ártatlan gyerekekkel – és mit tesz a szexuális bántalmazás családokkal, egy egész közeggel, egy egész rendszerrel. Lehet, hogy még ott tartunk, hogy minden egyes ilyen ügyet a nulláról kell kezdeni, minden harcot iszonyatos erővel elindítani és végigvinni, de legalább már van arra precedens, hogy van értelme.

Gyárfás Dorka

Képek: Vertigo Média