A mai tinik legfőbb gondja a szorongás… és sokszor a tinik szüleié is

–

Essünk túl a rossz részén: a szorongás jelenleg világjárvány

Labancz Dániel Nyugi! című könyvében (korábban ITT írtunk róla) nem egy fejezetet, hanem egy egész szekciót szentel a szorongásnak, szóval ő is úgy látja, hogy a sokat emlegetett szex és a szerhasználat mellett ez is nagyon fontos témája a tinikornak (ráadásul mindkét előbbi témával összefügg amúgy). Ezt írja: „Egy amerikai kutatás szerint 2009 és 2019 között 40 százalékkal nőtt azoknak a fiataloknak a száma, akik tartós szomorúságról, reménytelenségérzésről számoltak be. Máté Gábor A trauma bölcsessége című filmben úgy fogalmaz: egy világjárvánnyal állunk szemben, hiszen egyes kutatások szerint a fiatalok 20%-a szorong, és ez az arány csak azokat jelenti, akik eléggé szoronganak ahhoz, hogy diagnosztizálják őket.”

A mai gyerekek előbb mennek fel az internetre, mint le a boltba

Labancz Dániel az előadáson elárulja, nyilván hozzá a tinik problémásabb része jut el, azok, akiknek szakember segítségére van szükségük. Ezzel együtt is, a következőt tapasztalja: „A leggyakoribb probléma, amivel találkozom kamaszkorban, a szorongás. Nemrég jelent meg Jonathan Haidt The Anxious Generation (magyarul szorongó generáció) című könyve. A könyv egyik állítása az, hogy azzal párhuzamosan, hogy elkezdtük védeni és félteni a gyerekeinket attól, hogy kiengedjük őket a világba, közben tulajdonképpen kontroll és szülői iránymutatások nélkül felengedjük őket az internetre. 

A legtöbb gyerek ma 7-8 évesen nem megy el egyedül a boltba vagy le a térre bringázni a barátaival. Elég megdöbbentő statisztika, hogy Amerikában például ma a börtönben a rabok többet vannak a szabad levegőn, mint a kisgyerekek – a raboknak ugyanis kötelező.

És a gyerekek ezekben a helyzetekben egyébként azt tudják (tudnák) megtanulni, hogy szülő, felnőtt nélkül is képesek szociális helyzeteket megoldani, konfliktust kezelni. Kapnának valamennyi önbizalmat azáltal, hogy megtapasztalják: milyen önállóan helyt állni különféle társas, operatív és egyéb, a sikeres életvezetéshez szükséges készségeket igénylő helyzetekben. A másik, ezzel párhuzamos tendencia, hogy egy olyan térbe engedjük be őket őrizetlenül, ami sokkal veszélyesebb is lehet, mint a közeli kisbolt vagy a lakópark játszótere. És a párhuzam szempontjából nagyon fontos, hogy 

a boltba, a parkba azért mered leengedni, mert annak van valami előzménye. Voltatok ezekben a helyzetekben együtt, ahol ő megtanulta, hogy mikor mit kell tenni. Így ilyenkor bízol valamiben, amit te már korábban megtettél, és aztán megtanítottad neki. 

Az internettel viszont az a helyzet, hogy egy tizenegy éves még elfogadja, hogy van időlimit meg szülői kontrol a laptopon, és nincs telefon, de nagyon hamar eljön az a pont, amikor tényleg koruknál fogva is bármit megtehetnek az interneten. Egy 16-18 éves kamaszt már sokkal nehezebb ilyen módon korlátok közé szorítani – de ha megvan az előzmény (azaz megtanítottam és átadtam, ami ahhoz szükséges, hogy biztonságban tudhassam az online térben is), nyugodtabb lehetek ebben a tekintetben.” 

És itt – visszacsatlakozva a Dániel által említett párhuzamhoz – azért rohadt nehéz megtanítani a gyerekeknek, hogy mi van az interneten, mert sokan szülőként sem tudják vagy éppen most tanulják. Én még úgy is küszködök ezzel, hogy valószínűleg a legtöbb, mostanában internetlehetőséget kapó tini szüleinél jobban képben vagyok azzal kapcsolatban, hogy mi várja őket a különböző platformokon.

Szerintem azért sokkal nagyobb kihívás ez nekik, mint nekünk (volt): mert a mai szülők már nagyobb tinik vagy még inkább kisfelnőttek voltak, amikor beindult az internet, és ezért volt egy csomó tudásuk A VILÁGRÓL általánosságban, mielőtt szembetalálkoztak volna a rengeteg fél- vagy tévinformációval, ami az interneten van.

De a 13 évesekbe, akik elvileg minden közösségimédia-felületre felregisztrálhatnak, nagyon nehéz annyi általános történelmi, világpolitikai összefüggéseket átlátó tudást tenni, mint amennyi mondjuk nekem megvolt, amikor egyáltalán ilyen óriási lett az internetes nyilvánosság. Ezért én a legfontosabbnak a forráskritikát érzem, de ez az én szubjektív véleményem.

Viszont közben a gyerekek szorongnak, ha szembesülnek az interneten megtalálható számtalan olyan, jelentéktelennek tűnő információval, mint például: hogy néznek ki a K-pop zenekarok tagjai, vagy mi az arcápolási rutinja egy influenszernek… (nekem lányaim vannak, én ezekkel szembesülök), de ha nem mehetnek fel az internetre, akkor meg azon szorongnak, hogy a kortársaikhoz képest lemaradnak valamiről, egy óriási FOMO-val találják szembe magukat.

Labancz Dániel könyvében még az elmúlástól való, gyakran felnőtteket is mélyen felkavaró szorongásra is van egy jó sztori, de mind a kötetben, mind az előadáson azt hangsúlyozta, hogy 

a szorongásra a legjobb válasz a cselekvés. Meg kell nézni a szorongás okát és ki kell alakítani rá egy válaszcselekedetet. Mert a szorongás igazából sokszor teljesen valid dolog. 

Van egy zebra, ami kifejezetten veszélyes, és amin a lányom mindennap átmegy, amikor egyedül jön haza. Először is, lepróbáltuk nagyon sokszor együtt, és úgy is, hogy én csak néztem, hogyan megy át. Ennek ellenére, ha tudok, kimegyek elé. És mindig elmondom neki, hogy ebben a helyzetben nem benne nem bízom, hanem az autósokban. És kicsit így kezdjük az internetet is: most még mindent igyekszem legalább fél szemmel vagy füllel figyelni, amit ő megnéz, meghallgat. És nagyon sokat beszélünk róla. De pontosan tudom, hogy ahogy a zebránál, itt is lesz majd olyan pont, amikor nem tudok ott lenni – vagy nem akarja, hogy ott legyek.

Amit szülőként nagyon nehéz elfogadni – pedig tiniként olyan jól tudta az ember: a szabályok azért vannak, hogy legyen mit ignorálni

Az előadáson elhangzott, hogy bár a mai tini életfeladata és szükségletei szinte teljesen ugyanazok, mint nekünk voltak annak idején kamaszként, a keretek nagyon sokat változtak elég rövid idő alatt, így nehezebb szülőként kezelni a helyzetet. 

„Az, hogy a kamaszok és a szüleik nem egy nyelvet beszélnek, minden korosztályban felmerül, ugyanez volt a mi szüleink és köztünk, meg az ő szüleik és köztük is, tehát ez egy ismerős jelenség. Minden szülői generáció hajlamos arra az attitűdre, hogy »bezzeg az én időmben minden más volt«. És ennek persze van, amiben valóban van alapja, és volt is az elmúlt generációknál. De most egy még nagyobb szakadékot látok, amit nehezít az a tendencia, hogy a szülők el vannak egy kicsit veszve abból a szempontból, hogy a fiataloknak milyen kereteket kellene nyújtaniuk. 

Sokkal kevesebb készen kapott mintánk van, és sokkal jobban rá vagyunk utalva a saját döntéseinkre és ítélőképességünkre. Ráadásul befoghatatlanul sok pszichológiai szakirodalom van, azt sem tudjuk, hogy hova forduljunk a kérdéseinkkel. De nagyon fontos, hogy a mostani tiniknek is ugyanazok a szükségletei, az igényei, az ezekhez kapcsolódó problémái, nehézségei, és az életfeladatai, amik nekünk voltak. 

Ezt röviden így tudom összefoglalni, hogy míg gyerekkorban a keretekre, határokra azért van szükség, hogy biztonságban tudjuk vagy tartsuk a gyereket, addig a kamaszkorban a keretek és a határok már azért kellenek, hogy legyen mit átlépni, és hogy legyen min próbálgatniuk a tiniknek a saját hatékonyságukat” – mondja Labancz Dániel.

Nehéz feldolgozni szülőként, hogy már nem a te véleményed a mérvadó, nem érdekli, hogy neked milyen zene vagy bármi tetszik – pedig nálunk az a pillanat még nem következett be, hogy a gyerek direkt szembe menne a szülők értékválasztásaival, de tudom, hogy el fog jönni. Hiszen a kamaszkor tulajdonképpen azért van, hogy megtalálja a saját értékeit és választásait, és azokat belsővé tegye, ne a szüleire nézzen, hogy bizonyos helyzetekben mit kell tenni. Ez tök jól hangzik így, elméletben, de ahogy Dániel is elmondja: 

„Amikor a gyereked pontosan tudja, hogy te mit gondolsz valamiről, és azzal provokál, hogy elkezdi annak gyökeresen az ellenkezőjét képviselni veled szemben, akkor nehezen jut eszembe, hogy »jaj, de jó hír, hogy eltávolodik az én értékeimtől, és milyen szuper, hogy rajtam próbálgatja az ő értékrendjének a megszilárdulását«. De hát ki máson próbálgatná, mint azon, akivel a legszorosabb érzelmi viszonya van?!”

Még csak az elején járunk ennek az útnak (itt írtam is róla), de azért néha tényleg nettó önzőségből eszembe jut, hogy mennyivel könnyebb lenne nekem is, ha nem lennénk ilyen szoros érzelmi viszonyban. Mert ezzel csak az a baj a szülői oldalon (és ez az, amit még fiatal felnőttként sem értettem, amikor anyukám próbálta elmagyarázni), hogy neked is vele van az egyik legszorosabb érzelmi viszonyod, így hiába tudod objektív érvekkel ügyesen megindokolni, hogy ezt most miért csinálja, attól még az aktuális pszichés állapotod függvényében tud nagyon mélyre menni.

Meséljetek: ti hogy vagytok a tini gyerekeitek értékválasztásaival?

Tóth Flóra