–

Vajon meg tudod mondani, a te életedben hol volt a határ a gyerekkor és a felnőttkor között (bármit is értsünk e kifejezés alatt)? Vagy hogy honnan számolható szerinted a kerek, egész, érett lét, ahol már (maga)biztosan elhagytad az energiákat vivő, önmarcangoló kérdéseket, az egzisztencialista töprengéseket, és átadhattad magadat egy érettebb, kiegyensúlyozottabb létezésnek? Nekem, ha rá kellene tennem az ujjamat a vonalra, ami inkább olyan, mint egy halványodó heg, ahonnan a felnőtt női életemet számolom, ahol már egészen biztosan úgy ébredtem reggel, hogy enyém a világ, és én szeretek benne úszkálni, mert mostanra már egész tűrhető a vízfekvésem és szuflával, izommal is jó darabig bírom, akkor úgy körülbelül három-négy évvel ezelőttre böknék rá. (Jó, hát vannak későn érő típusok.)

Az elmúlt pár évben rendszeres, ha nem állandó, hogy reggel, amikor felébredek, csordultig vagyok tettvággyal és örömmel, mert pont olyan lett az életem, amilyenre mindig is vágytam. Mozgalmas, sűrű, telis-tele olyan élményekkel és emberekkel, amiket és akiket nagyon szeretek, izgalmasnak, érdekfeszítőnek, lelkileg kielégítőnek érzek.

Ez alól nem volt kivétel az a hajnal sem, amikor beállított hozzám az örökké mosolygós Csiszér Goti, hogy végigdokumentálja az egész napomat. Ha érdekel, hogyan telt, gyere, tarts velünk!

Szeretek korán kelni (december és január kivételével, amikor túl sötét és hideg van ahhoz, hogy ilyesmikre vetemedjek) reggel ötkor ébresztem magam. Szerencsés vagyok, mert viszonylag gyorsan magamhoz tudok térni, amióta személyi edzőhöz járok heti kétszer, azóta a tagjaimat sem kell Bádogemberesen bejáratni, és mire megfő a kávé, általában magamhoz is térek. Szeretem ezt a reggeli békét, nyugalmat, amikor még a gyerekek és a kutya is húzzák a lóbőrt, még nem küldözget senki e-maileket, üzeneteket tízpercenként, így sok mindent rendbe tudok szedni másfél-két óra alatt, ami megadja az illúziót: kézben tartom a dolgaimat. (Aztán persze felébred a világ többi része is, és egyre nagyobb zaj lesz, de ezt sem bánom. Jól emlékszem még arra az időre, amikor vágyakozva néztem mások folyamatosan megtöltődő levelesládáját, miközben engem, az angoltanárt a kutya sem keresett meg semmi érdekes feladattal.)

Hét körül azonban már muszáj vagyok felkelni, a gyerekek is indulnak az iskolába, kiteszem nekik a tízórait, és a Böbi is felébred, akinek most kezdődik a nap fénypontja: mehetünk futni a Margit-szigetre. Reggel, amikor megérkezett Goti, még hevesen zuhogott az eső, úgyhogy némi aggodalommal a hangjában megkérdezte: Borcsa, esőben is futunk? Hát persze! Ki nem hagynám semmi pénzért!

Lassan 15 éve, hogy elkezdtem futni járni a közelben lévő szigetre, mégsem tudom megunni. Olyan, mintha hazajárnék: van kedvenc fám, padjaim, ahol fekvőtámaszozom, tudom, hol laknak mókusok, és van vagy egy tucat ember is, akivel rendszeresen összefutunk: a lila kabátos néni, aki minden reggel egyedül sétál, az ősz úr, aki ha nem lát egy darabig, megkérdezi, merrefelé jártam, vagy az Alexander-módszeres Judit, akivel itt ismerkedtem meg (miután volt egy kissé rendetlenkedni szerető Borcsi nevű kutyája, én meg mindig a frászt kaptam, ha hangosan leteremtette), és akivel aztán interjút is készítettem. De a legeslegjobban az évszak váltakozásait szeretem megfigyelni (és lefotózni) a szigeten.

Az első bimbókat, rügyeket a bokrok ágain tél végén. A hatalmas, rózsaszín virágokat tavasszal az egyik fán. Nyáron a folyót, amiben boldogan hűsöl a kutya. Az ezerszínű őszt az útra pottyanó gesztenyékkel. A japánkert taván üldögélő meztelen lányt, akit beterít a hó decemberre. Egy-egy korareggeli kocogás abban is segít, hogy a problémáimat a helyükre tegyem. Olyan aprónak tűnnek a hatalmas ősfák árnyékában!

Hosszan azonban nem érek rá lamentálni az élet nagy kérdésein, egyrészt mert lihegve, futás közben nem annyira megy, másrészt már várnak a további feladatok: reggelit kell készítenem (rendszerint egy gyors rántottát szoktam, pár perc alatt elkészül, ezerféleképp lehet variálni, és engem a két tojásból készülő adag délig is megóv az éhenhalástól; aztán azokra az e-mailekre kell válaszolnom, amik időközben érkeztek, majd a Bosch konyhában vár szeretett szerkesztőm, Tóth Girlzonboard Flóra, hogy leforgassunk nektek egy új, izgalmas főzős műsort! Most még nem árulhatok el erről nektek többet, de higgyétek el: irtó klassz lesz! 

Otthon aztán újfent nekiülök a munkának: ezen a héten én vagyok a hüszi (azaz a heti ügyeletes szerkesztő), az én feladatom, hogy minden cikk időben és rendben bekerüljön, azokat átolvasom, ha kell, új címet, leadet írok nekik. Közben egy csomó levélre válaszolok, még többet írok én (csak hogy ne érjen véget soha a körforgás), és a fennmaradó időben még egy cikket is összekalapálok. Szeretem, hogy nagyon sok fajta feladatot kell egy nap menedzselnem, bár néha, amikor felpillantok a levegőbe, és látom, milyen sok labdával igyekszem zsonglőrködni, elfog a majré: jaj, csak nehogy leejtsem valamelyiket!

Pár héttel ezelőtt megnéztem a Ketrecharc című interaktív előadást, ahol az alapkoncepción túl különösen lenyűgözött egy fiatal, pályakezdő színész, Márfi Márk játéka. Márk 2020-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, a Telik – egy óra az életedből című egyszemélyes előadását, mely az önreflexív szakdolgozatából született, egy gyönyörű, izgalmas helyszínen, a Lóvasút Kulturális és Rendezvényközpontban adja elő. A darab az ő gyermek- és fiatalkoráról, a szüleiről, a bátyjáról szól, kíméletlen őszinteséggel. Miközben azt hallgatom, hogyan mesél a pulykafarmon megélt magányáról, a veszélyes kalandokról, az elvágyódásáról, az aggodalomról, ami mégis eltölti az otthoniakkal kapcsolatban, és az ellentmondásos érzéseiről a családja iránt, amit mégis átitat a tömény és megkérdőjelezhetetlen szeretet, azon gondolkodom, mekkora bátorság kell ahhoz, hogy az ember ilyen pőrén feltárja magát (és a családja életét is, akik ezt nem választhatták) a közönsége előtt. Mert ez nem egy valóságtól elemelt novella, itt beazonosítható minden és mindenki. És eszembe jut az a pár beszélgetés, amit nekem kellett lefolytatnom azokkal, akik okkal vagy ok nélkül, de felismerték magukat az írásaimban. Pedig hol van az én fikcióm ettől az önadaptációtól?

A színház után szaladok haza: este tízkor még randim van. Összedobok egy gyors aglio e olio tésztát csilivel és spenóttal, kinyitok egy üveg bort, hogy „levegőzzön”, amikor érkezik Gotitól egy üzenet: ha gondolom, szívesen átjön, hogy lefotózza az estémet is, meg azt, ahogy ágyba bújok. Ettől csak nagy nehézségek árán sikerül eltántorítanom… remélem, ti sem haragszotok meg érte. Cserébe annyit elárulok: nagyon finom lett a késői vacsora!

Fiala Borcsa

A cikkben szereplő képek Samsung Galaxy S22 Ultrával készültek