Kulisszatitkok a WMN videódivízióból

Ahhoz, hogy kiderüljön, miért töltöttem majdnem a teljes hétvégét ágyban, egyébként tök egészségesen, azzal kell kezdenem, hogy milyen videós történések vannak most a kis stábunkban. Sejthető módon a karantén eléggé keresztülhúzta a számításainkat, egészen pontosan négy Elviszlek magammal adást és egy teljes évad Az élet sava Borcsa forgatást kellett lemondani, elcsúsztatni, átpakolni egy akkor még fiktív, karanténmentes időpontra március közepén. Ezek leszervezett, előkészített forgatások voltak, tehát a munkánk, amit beletettünk, „ment a levesbe”. Nem mondom, hogy nem dühöngtem, azzal együtt, hogy természetesen teljesen megértettem a helyzet súlyosságát és a választási lehetőség hiányát.

Most, hogy lehet forgatni, egyszerre örülünk nagyon – és „küzdünk, mint malac a jégen”, hiszen a nyakunkba szakadt a helyzet, hogy a tavasszal elmaradt forgatásokat pótoljuk, amint lehet, és nem rettegve, de azért készüljünk arra, hogy ha ősszel ismét nehézségekbe ütközik a forgatás, akkor mi egy csomó betárazott nyersanyaggal várjuk az újabb kör home office-t.

(Itt jegyzem meg zárójelben, hogy egy szeptemberben első osztályt kezdő kislány anyukájaként minden idegszálammal azért izgulok, hogy legalább az iskolák ne zárjanak be.) Miután a kedvenc részem a videós tartalomgyártásból a forgatás, imádom ezt az időszakot. Vagyis, nagyrészt imádom, mert egyébként jelenleg előkészítés és utómunka is zajlik, úgyhogy a nagy pörgésben nem mindig jut lehetőség kiélvezni a pillanatokat.

4 nap – 7 forgatás

Múlt héten kedd és péntek között, amikor leforgattuk az egy héttel előtte leokézott négyrészes „Az élet sava Borcsa” grill- különkiadást, és mellette három „Elviszlek magammal” epizódot, például szó szerint szusszanni sem volt időnk.

Nem vagyok az a túlstresszelős típus, de egyszer-kétszer azért felébredtem hajnali háromkor, hogy biztos minden vendéggel megbeszéltem-e minden fontos infót, megrendeltem-e az alapanyagokat és átküldtem-e mindenkinek minden anyagot. Egyébként igen, és örök bölcsesség minden élő és felvett műsorral kapcsolatban, hogy a végén a stressz összerántja. A forgatások szuperjól sikerültek, de a nagy számok törvénye alapján, amikor 1500 dologra kell koncentrálni, akkor óhatatlanul kimarad valami. Így van olyan vendég, aki nem írta alá a hozzájáruló nyilatkozatot (bocs, Erika), és volt egy olyan forgatási nap, amikor egy pótolható, de fontos dolgot elfelejtettem magammal vinni (bocs, Kriszta).

A cikk a hirdetés után folytatódik!

A hetem tanulsága: a magánélet is fárasztó

Azt már egy hasonló alkalom során elengedtem, hogy egy ilyen héten nívódíjas háziasszony legyek, és ha éppen a férjem is sokat dolgozik, akkor bizony megesik, hogy a gyerekeknek nincs tiszta, időjárásnak megfelelő pizsamája, és kénytelenek másban aludni.

De az egészen friss tanulság, hogy a kevés együtt töltött idő miatt kárpótlásként kitalált közös programokat is érdemes visszavenni. Mert az senkinek nem jó, hogy a közös biciklizés alatt négyszer csörög a telefonom, amit nem tudok felvenni, ezért amikor odaérünk a Városligetbe, akkor hívok vissza mindenkit. Aztán stresszelek azon, hogy valamit el kellene küldenem, de nyilván nincs nálam gép, mikor is indulunk már vissza?!

Miközben – és ez az igazán bosszantó – abban a végtelenül szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nagyszülők, nagybácsik, nagynéni és barátok jelentkeznek: szívesen töltenek időt a gyerekekkel. Vagyis ha képes lennék elengedni egy-egy ilyen hetet, és azt mondani, hogy „bocsi, gyerekek, csak esténként vagy akkor sem tudunk találkozni”, akkor nekik attól még nem kellene otthon unatkozni egy dolgozó anya mellett. (Csak hogy érthető legyen a történet, természetesen tipikus Murphy, hogy amikor nekem ilyen hetem volt, akkor a férjem vidéken forgatott ugyanezen a négy napon, úgyhogy technikailag sem tudta megoldani, hogy időt töltsön a gyerekekkel.)

Ha te nem tudsz nemet mondani, majd a szervezeted intézkedik

Régóta van lehetőségem megfigyelni, hogy ha túlpörgetem magam, azért meg kell fizetnem. Sokan vannak körülöttem, akiknek szintén fizikai tüneteket produkál a teste, ha nem fordítanak megfelelő figyelmet a regenerálódásra, vannak derékfájósok, belázasodók, emésztőrendszeri gondokkal küzdők vagy éppen menetrendszerűen megfázók. Én fejfájós vagyok, ami csak azért baj, mert közben gyógyszerallergiás is.

Onnan is tudom, hogy a konkrét egészségügyi okok mellett (keresztbeharapás és állkapocs-ízületi probléma) a fejfájásom erősen összefügg a stresszel, a túlterheltséggel és a pihenés hiányával, hogy a munka szempontból elég offos karantén alatt egyetlen egyszer sem fájt a fejem.

Szóval pénteken már fejfájással csináltam végig a forgatást, majd a szervezetem hagyta, hogy élvezzem Pásztory Dóriék társaságát, de péntek estétől vasárnap reggelig gyakorlatilag csak a mozdulatlan fejjel való fekvés volt elviselhető állapot számomra. Így legalább nem volt kérdés, hogy kipihenem-e a hetet. Amit amúgy nem tettem volna meg.

A tanulságot elvben tudom, de alkalmazni nehezebb

Közben folytatódnak a forgatások, és éppen óriási sakkozásban vagyunk, ez hogyan fér össze mindenkinek az eltervezett szabadságával. Éppen erről beszélgettünk, amikor mondtam, hogy „nem baj, maximum én nem megyek szabadságra”. Aztán a Kriszta rám szólt, hogy „ne már” (jó, amúgy fogok, csak még megvárom, mikor fér bele). Azért is különösen vicces, hogy éppen ő, mert rendszeresen látjuk egymást online lehetetlen éjjeli és hajnali időpontokban a közös munkahelyi csetalkalmazásunkban. És ilyenkor általában kiderül, hogy ő is dolgozik épp.

Értem, hogy ezen (is) dolgozni kellene, de azért ez nem csak nekem nem megy könnyen. Egyébként itt még jó pár embert felsorolhatnék, hogy kinek nem, csak nem akarok árulkodni.

Szóval, akinek olyan munkája van, amit viszonylag szabadon lehet végezni, és szereti is, de már rájött, hogyan kell ügyesen megszabni a határait, az legyen szíves, írja meg a tutit. De mindenképpen csak nekem, és akkor írok belőle szabadidőmben egy sikerkönyvet.

Tóth Flóra