–

02. 11. 19:52

Kedves naplóm!

Már majdnem fél év telt el a legutóbbi bejegyzésem óta, őrület, milyen gyorsan telik az idő. Szerencsére a nyári kéthetes gyakornokság után a WMN nem engedte el a kezem, maradhattam velük, és suli mellett továbbra is írhatok cikkeket. De mai bejegyzésem apropója nem ez, hanem az a nap, amikor is… DTK elvitt magával Fiala Borcsához!

Kezdjük ott, hogy a szobanövény a sarokban, vagyis Feri (így neveztem el) nyár óta nem győz rajtam fotoszintetizálni. Mert immáron nemcsak afféle külső megfigyelő cikkíró helyettes segéd-gyakornokjelölt vagyok a WMN-szafarin, hanem szép nagyot léptem fölfelé az evolúciós láncban: a videós csapat munkáját is segíthetem.

Ez efféle köztes állapot: a kreatív munkának még csak az előszobájában toporgok, de már határozottan jobbak a pozícióim, mint a kameraállványnak. Ma például részt vehettem két forgatáson. Az egyik az Elviszlek magammal volt, a másik pedig Az élet sava Borcsa.

Az Elviszlek-et a műsort indulása óta nézem, így találtam rá a WMN-re. És hát, ki ne szeretné élesben meglesni egy ilyen produkció kulisszatitkait? Na, ugye. Ezért is voltam rettentő boldog, amikor jött ez a lehetőség, ami nem mellesleg remek alkalom a tanulásra is, hiszen „igazi” forgatáson még sosem voltam. Persze valami azért derengett bennem, hogy miként állhat össze egy ilyen műsor, de ezek tényleg csak arra voltak jók, hogy menet közben aztán egy nagy piros filccel áthúzzam az összes előzetes elképzelésemet. No, de ne szaladjunk ennyire előre.

Egyelőre ott tartunk, hogy mielőtt a déli harangszót épp csak megelőzve elindultunk volna Krisztával, a WMN operatőre, Sanyi (a Fegyverneky) még dzsémszbondozott egy kicsit, konkrétan bekamerázta az autót. Tök érdekes látvány volt, csak épp itt nem lehallgatás készült, hanem interjú, és nemcsak egy kocsi üldözött egy másikat, hanem mi a jó témákat.

Szóval mire odaértünk a vendégért, – hogy ki ő, sajna még most sem írhatom le, mert meglepetés – Viktor (a Szőke), a stábautó sofőrje, egyben a műsor felvételvezetője már várt minket. Sanyival átcuccoltunk Kriszta kocsijából a másikba, „pusziheló” az interjúalanynak, és már indult is a forgatás.

Igazság szerint azt hittem, hogy majd mi is lehallgathatjuk, ami Kriszta autójában történik, de hamar kiderült, hogy ezt a bizakodást csak az én naiv vágyam táplálta. A valóság ennél sokkal prózaibb volt. A stábautóból ugyanis a készülő műsorból az égvilágon semmit nem lehet hallani. Csak raliztunk a városban, hogy ne maradjunk le Krisztáéktól, Sanyi meg végig vágóképeket készített.

Az viszont sajátos hangulatot kölcsönzött a szitunak, hogy a kocsiban végig üvöltött a metál, miközben Viktor arról mesélt, hogy a pár éves kislánya melyik metálzenekart bírja jobban.

Ez a werkfilmből speciel kimaradt, és örülök, hogy részese lehettem, mert álmomban sem gondoltam volna, hogy a stábautóban ilyen „bulihangulat” lehet.

ITT látható a werkfilm.

Mivel a forgatás közben a két kocsi között semmilyen kapcsolat nem volt, azt, hogy a beszélgetésnek vége, csak onnan tudtuk meg, hogy Kriszta egyszer csak leparkolt. Persze itt még nem állt le a verkli: elkísértük a vendéget a célállomásig, ami nem is volt olyan egyszerű. Eddigi 22 esztendőm alatt úgy gondoltam, simán megtanultam járni-kelni, erre most kiderült, hogy ez bizony igen bonyolult is lehet, ha az ember lánya kamerástul, vendégestül, DTK-stul az utcán grasszál. Merthogy ezen a pályán olyan feladatok nehezítik a hétköznapi létezést, mint például nem belelógni a képbe, nem elgáncsolni az operatőrt vagy a beszélgetőket, és nem lemaradni úgy, hogy aztán keresgélni kelljen a stábot. Kemény feladat, de végül sikerrel teljesítettem.

Miután elhangzott, hogy „Ennyi, megvagyunk!”, Sanyival már startoltunk is a konyhába, ahol Fiala Borcsa főzős műsora, Az élet sava Borcsa készül.

Vártak már minket, Borcsa beöltözve, Tóth Flóra és Marossy Kriszta (a szerkesztők) pedig úgy pörögtek, mintha a robotgépek energiáját is nekik kellett volna előállítani. Közben meg flottul, precízen ment minden. Csak lestem, rejtély, hogyan csinálják.

Nem lehetett sokat toporogni, mert itt már nem csak csendes szemlélődő voltam, mivel engem is bevontak a „teddide-teddoda” munkába. Meló pedig volt bőven mindenkinek, mivel egy ilyen típusú műsor rengeteg technikai előkészületet igényel. Egy nagy konyhát kell flottul bevilágítani és bekamerázni úgy, hogy semmi ne tükröződjön, és minden irányból meg legyen örökítve mindaz, amire képileg szükség lehet.

A folyamatot talán az a szitu jellemzi legjobban, ahogy Sanyi zokniban egyensúlyoz a konyhapulton és a goprót lógatja a főzőlap fölé, miközben D. Tóth András öt másodpercenként állít a pult mögé épp arra kószáló stábtagokat, hogy ellenőrizze a fényeket és a képet.

Kívülről és hang nélkül talán vicces is lehetett a látvány, de aki benne volt, mindenki tudta, hogy itt valamennyi szónak és mozdulatnak komoly célja és jelentősége van.

Pakolás, sikálás, kérdések egyeztetése, kaják előkészítése – nagyjából ebbe csöppentem én bele, és bizony oda kellett figyelni, hogy minden időben a helyén legyen, így Borcsának már csak a vendégre és az éppen készülő finomságra kelljen koncentrálnia. A forgatás még csak ezután kezdődött. Azt, hogy ki volt a vendég, itt sem árulhatom el, de azt igen, hogy mi volt a legnagyobb kihívás a felvétel alatt: kibírni, hogy ne röhögjük szét ezt a kábé negyven percet. Mert a poénok itt nem előre megírva jönnek, hanem csak úgy spontán, séróból, ráadásul tök váratlanul, aminek a vége persze az, hogy a stáb szép csöndben, vörös fejjel fuldoklik, amíg végre fel nem hangzik a „kész, vége, ennyi!”

Ami amúgy nemcsak az addig visszafojtott érzelmek áradása miatt jelent megkönnyebbülést, hanem azért is, mert amint leálltak a kamerák, meg lehetett rohamozni a válogatott finomságoktól roskadozó pultot. És hát mi lehet jobb annál, mint amikor jó társaságban, felszabadultan, finom ételeket majszolva, tök jól érzi magát az ember? Szóval kedves naplóm, adj hálát az égnek, hogy – elődeiddel ellentétben – te már csak a virtuális térben létezel, különben a lapjaidon ezt az utolsó mondatot már biztosan eltakarná néhány kajás paca.

Dián Dóri