JR – A művész, aki láthatóvá tette a láthatatlanokat és egyenlőségjelet tett az ellenségek közé
Amikor művészetről beszélünk, gyakran felmerül, hogy mi a művészet értelme, van-e haszna, vagy pusztán az „elit” fölösleges „szórakozása”. A művészek gyakran önmagunknak is felteszik e kérdést, hogy munkájuk csupán l’art pour l’art alkotás, vagy van-e bármilyen hatásuk a környezetünkre, lehet-e általuk jobb hely a világ. A világ ma egyik leghíresebb francia alkotójának, JR-nek a munkája is e kérdés körül forog – és igyekszik rá bátorító válaszokat adni. Több mint másfél millió követő az Instagramon, álcaként állandóan viselt kalap és sötét napszemüveg, a világ számtalan pontján és a legmeghökkentőbb helyszíneken felragasztott óriási (épületnyi) méretű, fekete-fehér portrék, menő együttműködések – ki ő, aki illegális graffitis kamaszból rangos múzeumokban kiállító művész lett – és a mai napon még mindig csak a harminckilencediket tölti be? Kis Zsuzsa írása.
–
Utcáról a múzeumba, és vissza
A JR (ejtsd: zsíer) művésznév a Jean-René francia keresztnév becézett formájából ered, családneve nem publikus. Francia-tunéziai család gyermeke, Párizs külvárosában, Montfermeilben született, középiskolai éveit viszont már a francia fővárosban, rokonoknál töltötte, hogy a nívós Stanislas Gimnáziumba járhasson. A kilencvenes években bekerült a helyi graffitisek társaságába, vagyis egyrészt az akkori legmenőbbekkel lógott együtt, másrészt gyorsan rájött, hogy ebben a műfajban ő nem lesz kiemelkedő. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy kivegye a részét az izgalmas, féllegális és olykor veszélyes akciókból. Tizenhét évesen talált egy fényképezőgépet a párizsi metróban (legalábbis a legenda szerint, de én elhiszem neki), innentől leginkább graffitis társai tevékenységét dokumentálta, háztetőkön, metróalagutakban és más helyszíneken.
A kétezres évek elején kezdte a fotóit kinyomtatni, különböző falakra ragasztani, és hogy jelezze azok műalkotás voltát, festékkeretet fújt köréjük – némelyik ilyen keret még ma is látható.
Ekkoriban még távol állt a hivatalos művészeti világtól. Naivitását, tudatlanságát példázandó idézte fel egy interjújában azt az esetet, amikor a párizsi fotómúzeummal szemben lévő épület falára ragasztott három képet, körbefújta, majd sietősen távozott a helyszínről, noha senki nem üldözte. Évekkel később ez az intézmény, a MEP (Maison Européenne de la Photographie) nagyszabású kiállítást rendezett műveiből, ő pedig az ablakon kinézve rádöbbent, hogy korábban „állított” már ki itt, miközben még a múzeum létezéséről sem tudott!
2004 és 2006 között szülővárosa, Montfermeil fiataljairól készített arcképsorozatot, amelyeket Portrait D’une Generation (Egy generáció portréja) címmel emeletes házak tűzfalára, óriásira nagyítva ragasztott fel. A célja az volt, hogy olyan emberekhez juttasson el művészetet és vonja be őket az alkotásba, akik egyébként soha nem találkoznának ilyennel. Ez a – mondani sem kell – engedély nélküli művészeti projekt akkor vált legálissá, amikor a párizsi városháza kérésére a főváros belső kerületeiben is kiállította őket. A sors fura fintora volt, hogy a 2005-ös párizsi lázongások egyik gócpontja éppen az említett város egyik hírhedt lakótelepe (Les Bosquets) volt, a külföldről érkező stábok riportjainak hátterét JR falragaszai adták. Bár a média elvárása az volt, hogy JR úgy mutassa alanyait, mint kvázi bűnöző, balhés elemeket, ő másként válaszolt. Ezek a gyakran bevándorlói gyökerekkel bíró, a többségi társadalom szélén, napról napra tengődő, legtöbbször munka és jövőkép nélküli fiatalok a kezdeti értetlenség és kétkedés után teljes bizalmat szavaztak neki, lelkesen vettek részt egy közös művészeti alkotásban, és büszkék voltak, hogy az ő hatalmas arcképük látható olyan elegáns helyeken, ahová ők, a fizikai közelség (légvonalban tizen-egynéhány kilométer) ellenére sem juthattak el.
Így adott JR az arctalanoknak, a láthatatlanoknak láthatóságot, a „rosszaknak” emberi arcot.
Nemzetközi vizeken: Szemtől szembe, A nők hősök, Kifordítva – és a többiek
Egyik első nemzetközi projektjét – amelyet inkább humanitáriusnak tart, semmint művészetinek – Face to Face (Szemtől szembe) címmel 2007-ben, a Közel-Keleten valósította meg Marco nevű társával. Izraeli és palesztin embereket – többek között taxisofőröket, orvosokat – kért meg, hogy lefotózhassa őket, majd az azonos foglalkozásúak háznyi méretű portréját egymás mellé ragasztotta Izraelben és Palesztinában, a határfal mindkét oldalán. Amikor a palesztin területen a létráján állva éppen ragasztotta az egyik fotót – természetesen engedély nélkül –, a köré sereglő emberek kérdéseire válaszolva elmagyarázta, miből áll e művészeti akció. Némi dermedt csend után a palesztinok megkérdezték, komolyan gondolja-e, hogy izraeliek képét ragasztja az épületre. JR erre megkérte a tamáskodókat, mondják meg neki, melyik izraeli és melyik palesztin ember portréja. A körülötte állók a többségéről nem tudták kitalálni, ki kicsoda.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Ezután felajánlották, hogy segítenek a ragasztásban. Megértették, hogy nincs is akkora különbség köztük.
2008-ban Women are Heroes (A nők hősök) címmel indította el egy másik projektjét. Bár a nők társadalmi szerepe mindenhol meghatározó, mégis belőlük válnak a konfliktuszónák első számú áldozatai, legyen szó háborús vagy szexuális erőszakról, politikai vagy vallási fanatizmusról. Miután elkészítette a helyi nők nagy méretűre nagyított portréját, azokat lakhelyük egy-egy jól látható helyére, illetve járművekre, például vonatokra ragasztotta. Egy Rio de Janeiró-i favelában a hegyen lévő tákolmányokra, egy kenyai nyomortelepen pedig vízhatlan fóliákon a tetőre erősítette a képeket – ez esetben a műalkotások egyben védelmet is nyújtottak az eső ellen, vagyis a művészet ténylegesen megváltoztatta az ott lakók mindennapjait. India, Kambodzsa, Sierra Leone, Libéria és Szudán asszonyait is fotózta, a képeket tartalmazó könyvekből minden résztvevő kapott. A projektekből készült filmet 2010-ben a cannes-i filmfesztiválon mutatták be. A lefotózott nők visszatérő kívánsága volt, hogy vigye el a hírüket világszerte, hogy ők is léteznek, ott, az adott háborús helyszínen is élnek asszonyok, akik más fajsúlyú gondokkal küszködnek, mint szerencsésebb társaik. Ezért az akció zárásaként 2014-ben JR egy hatalmas konténerre ragasztott egy női szempárt, amely egy teherhajón a francia Le Havre kikötőjéből egészen Malajziáig utazott.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A francia művész addigi munkájáért 2011-ben megkapta a TED Prize-t. Az ezzel járó százezer dollárból a díjátvevő TED-előadásában, 2011. március 2-án Inside Out néven útjára indította globális közösségi projektjét, ehhez azóta 138 országból 2329 akció keretében közel félmillió portré készült el. Az Inside Out lényege, hogy bárkik – egyének vagy közösségek – lefotózzák magukat, megfogalmazzák a nagyvilágnak szóló üzenetüket, a fotót feltöltik az Inside Out honlapjára, JR csapata pedig óriás méretben kinyomtatva visszajuttatja, így a portrékat a kiválasztott helyszínen az érintettek felragaszthatják, erről fotót és/vagy filmet készítenek, amelyet szintén feltöltenek a projekt oldalára. Lakóbuszokból átalakított mobil fényképautomaták is járják a világot, és helyben készítik el a portrékat. A résztvevők között megtalálhatók svájci idősotthon lakói, akik a létezésükről egy – utolsó – lenyomatot akartak adni, tunéziai tüntetők, akik a diktátor portréja helyére a sajátjukat ragasztották, orosz melegjogi aktivisták, akik közül néhányat rövid időre be is börtönöztek, sziú indiánok, madagaszkári nők. Magyarországon egy rajkai akció valósult meg az Inside Out szellemében 2013-ban.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
JR elképesztő bőséggel ontja magából a különféle projekteket. A párizsi mellett nyitott egy stúdiót New Yorkban is, két bázisa mellett pedig fáradhatatlanul járja a világot. Mindig hangsúlyozza, hogy alkotásai csapatmunkák, állandó munkatársai mellett gyakran önkéntesekkel dolgozik együtt, az ő számuk olykor több ezerre is tehető, mint például 2016-ban, Párizsban, amikor a Louvre felkérésére a múzeum ikonikus üvegpiramisát tüntették el trompe-l’oeil, azaz szemtévesztő technikát alkalmazva.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Csak említés szintjén érintsük néhány témáját. A New York közeli Ellis-szigeten az egykori bevándorlók emlékét idézte fel óriás fotóival, az erről készített film narrátora nem más volt, mint Robert De Niro. A New York City Ballet táncosaival a koreográfusi szerepbe is belekóstolt, képei megejtően költőiek lettek, az erről készült filmben Pharrell Williams is közreműködött.
Tartottak hatalmas pikniket a mexikói és amerikai határfal két oldalán, ahol egy mexikói kisfiú ártatlan, kíváncsi óriás képe kukucskál át az Egyesült Államok felé.
Egy szigorúan őrzött amerikai börtönben az elítélteket fotózta, beszélgetéseik néha meglepő eredményekkel jártak (egy arcán horogkereszt tetoválást viselő rab előbb egy holokausztról szóló képregényt olvasott el JR tanácsára, majd ennek kapcsán megtudta a családjától, hogy nagyapját is deportálták). Az egyik legszebb filmje a 2017-es Visages, Villages (Arcok, falvak), amelyet a francia újhullám egyik fő női figurájával, Agnès Vardával jegyeznek együtt, s amelyben a francia vidék egyszerű embereit szólaltatták meg és fényképezték le.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Ha valaki érdeklődik JR munkássága iránt, nagyszabású tárlata még június 12-ig látható a hollandiai Groninger Múzeumban, legújabb, Paper & Glue (Papír és ragasztó) című filmjét pedig várhatóan hamarosan bemutatják a francia és más európai országok mozijaiban is.
Megváltoztathatja-e a művészet a világot?
A francia alkotó műfaji behatárolása nem egyszerű feladat. Egyszerre fotós, utcaművész, filmrendező, koreográfus. Önmagát gyakran „urban artivist”-nek, azaz városi művészeti aktivistának definiálja. Egyértelműen csapatjátékos, ami a graffitis múltjára is visszavezethető. A munkatársain kívül egyszerre tevékenykedik együtt névtelen átlagemberekkel, és olyan hírességekkel is, mint Madonna vagy Angelina Jolie. Kiállításainak és projektjeinek – amelyeket mindig gondosan dokumentál filmen és fotókon, ezekből aztán könyvet publikált – helyszínei között a nyomortanyák a világ legrangosabb múzeumaival, galériáival váltják egymást.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
JR több egy szociálisan elkötelezett művésznél. Elképzelése szerint a művészetnek része az utca emberével történő közös alkotási folyamat, például egy tiszavirág-életű szabadtéri kiállítás létrehozásakor.
Egyszerre teszi az alkotást meglepővé és elérhetővé, mint amikor a múzeum látogatói megdöbbennek, hogy a falakon elhelyezett festmények helyett a földre ragasztott képeken járhatnak, „megtaposva” a kreációkat.
Egy nyilatkozata alapján számára az alkotás kedvenc szakasza az, amikor elmúlik, szétfoszlik a mű. Akkor éppen szabadtéren, a Louvre körül a földre ragasztott fotókat. Ezeket aztán elmosta az eső, elfújta a szél, összesöpörték, kidobták, vagy éppen az emberek vitték haza, volt, aki bekeretezni, volt, aki befektetésnek, gondolván, hogy évtizedek múlva vagyont érnek. JR ezt a folyamatot is nézte és dokumentálta, hiszen, ahogy mondta, „ebből lesznek a jó fotók”.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Amint látjuk, JR mindig a határon, a szürke zónában mozog. Tevékenysége sokszor a legális és törvénytelen határán billeg, egyszerre van jelen a háborús zónák legeldugottabb falvaiban és csillogó Los Angeles-i eseményeken, barátai között akadnak egyszerű, külvárosi vagányok, underground alkotók és hollywoodi világsztárok, kiállítóhelye hol a köztér („a világ legnagyobb galériája: az utca”, ahogyan ő szokta emlegetni), hol menő múzeumok belterei. Ő maga világhírű, és imázsa miatt ezer közül is felismerhető, de a szemét nyilvánosan még senki sem látta, ha leveszi a kalapját és a szemüvegét, akkor tökéletes inkognitóban merülhet el az utca forgatagában – ahogy egy becsületes egykori street artiste-hoz illik, és egyben elemi érdeke is. Alkotása egyszerre maradandó és átmeneti, közösségi és szorosan a nevéhez kötött. Projektjeivel egyszerre próbál hasznos és kreatív lenni. Minden megmozdulásával a világot igyekszik javítani, például a párizsi Madeleine-templom alagsorában működő Refettorio Paris szociális étteremben, amelyben rászorultakat látnak vendégül elegáns körülmények között, önkéntes, Michelin-csillagos séfek vezetésével, egy ebéd vagy vacsora erejéig.
Az általa alapított, különböző projektjeit felölelő nonprofit szervezet neve is igen beszédes: Can Art Change the World?, azaz: megváltoztathatja-e a művészet a világot?
Tudom, hogy jó adag szkepticizmust válthat ki e kérdés, és korunk sem igazán bátorít pozitív válaszra. De ha több ilyen művész lenne és még többen gondolkodnának így, akkor talán nem félnénk kimondani: Talán. Talán igen.
Kis Zsuzsa
Projektek, filmek: ITT, ITT, ITT, ITT
Ha tetszett a cikk, olvasd el Gyárfás Dorka JR-ről és Agnès Vardáról szóló filmajánlóját!
Kiemelt kép: Getty Images / Peter Macdiarmid
