Mindenütt nő

Hosszú napok óta jártam a környéket, próbáltam megérteni és befogadni az országot. Próbáltam alázattal szemlélődni, és tanulni, de sokszor meghökkentem. Viszont valamiért bennem volt a késztetés, hogy megértsem a helyi embereket és Malawit.

A nőket fürkésztem a leginkább. Nem igazán tudok most sem felidézni férfi arcokat, nőiből meg száz és száz ugrik be, a gyerekekről nem is beszélve.

Miért van ez? Miért a nő? Mi ez a fura dolog, hogy szinte mindenütt nőket láttam?

Ha a malawi nőre gondolok, akkor az egész országra gondolok, hiszen ez a nők országa. Ahol munka van, ott szinte csak nőket látni.

A nők vannak a kórházakban, a kertekben, nők vannak a szinte kiszáradt folyómedreknél, és ruhát mosnak, nők árulnak a piacokon. Nők cígölik az 50 literes vizes tartályt és minden más mázsás súlyt a fejükön, miközben még a gyerekeiket is cipelik a hátukon. Nők szednek rőzsét és szintén a fejükön cipelik, miközben fakivágási tilalom van. 

Nők nevelik a gyerekeket, ők viszik a háztartást is, ami sepregetésből, kézi mosásból, mosogatásból, teregetésből áll, mivel sem áram, sem víz, semmi nincs a kis vályogtéglából épült, szalmával-, esetenként bádoggal fedett mini kunyhókban.

Mindent a nők cipelnek
Mindent a nők cipelnek

De hol vannak, és mit csinálnak a férfiak?

Ülnek az árnyékban és lébecolnak.

Persze tisztelet a kivételnek. A minimálisan megtalálható középosztálynál ez másként alakult, de a lakosság 80-85 százaléka falvakban él, amik délen szinte egymásba érnek.

Amikor első alkalommal főztem az árvaházban, és hátramentem a súlyos zsákokat és alapanyagokat előrehozni, az asszonyok kapkodták ki a kezemből a fonott kosarakat, és dobálták a fejükre. Én meg felkaptam egy tálcát, ráraktam egy zsákot, és a fejemen odavittem, ahol használni akartam, de ehhez át kellett menni az iskola kertjén. Ott a gyerekek nagyon jól szórakoztak: „Fehér férfi cipeli a fején… hahaha” – visítottak utánam.

Amikor megkérdeztem, hogy ez miért vicces, azt mondták,

„Itt a nők cipelnek. Férfi csak akkor cipekedik, ha fizetnek érte.”

Ez a tradíció, mondták. Ennél a résznél viccből tartottam a markomat, hogy ezzel maximálisan egyetértek, és kérem a jussomat, amin ők is jót kacagtak… de aztán nem akarták, hogy vigyek bármit is a fejemen a továbbiakban.

A nők – bár terheket cipelnek itt fejükön –, egyenes háttal és szép tartással, büszkén lépdelnek előre. Amúgy kipróbáltam én is, és rájöttem, hogy egy harminc kilós súly ötnek tűnik, ha a fejünkre tesszük. (Ergo okosabbak is nálunk!)

Érdekes „kettős érzésem” van a malawi nőkkel kapcsolatban. El vannak nyomva, ki vannak használva? Vagy valójában ők uralják ezt az országot? Az én életemet nagyon meghatározzák a nők. A nagyszüleim, édesanyám, nővérem és a legjobb barátaim és kollégáim, nagy megrendelőink és sok-sok egyéni vendégünk. Nagyrészt „női uralom” alatt élek.

Meggyőződésem, hogy a nők irányítják a világot (mert az okos férfiak hagyják is).

Patriarchális?

Bár patriarchális országról beszélünk, és alapvetően a jelenlegi kulturális helyzetben valóban a nő tűnik elnyomottnak meg kihasználtnak, ám ez nem teljesen így van. A természet közelsége itt is meghatározó, ahogy korábban a halál és az élet értékéről is megírtam. Azt hiszem, itt ebben a dologban korábban egyensúly uralkodott, a férfi és nő egymás mellett élt, és nem minden hárult a nőkre, de a kolonizációval a fehér ember megzavarhatta ezt az egyensúlyt…

Amíg az asszony vigyázta a házat, a gyermekeket, addig a férfi gondoskodott a családról és a közösségről.

Aztán jött a fehér ember, hozott tea- és kávéültetvényt, meg hozott iskolát, munkahelyeket teremtett (inkább igába hajtott), és szépen elkezdte a saját formáját ráerőltetni egy teljesen másfajta kultúrára. Itt kezdhetett felborulni az egyensúly. Szép lassan eltűnt a vadászat, van viszont iskola, ahol a felső tagozatban drasztikusan megváltozik a nemek aránya, hiszen szinte csak férfiak tanulnak tovább. Az iskoláztatást anyagilag sem bírják a családok, és valakinek a ház körüli teendőket is el kell látnia, így aztán bezárul a kör. 

Ez a középosztályban már kicsit másképp van, hiszen többen megengedhetik maguknak az iskoláztatást, sőt, a gazdagabb családok azt is, hogy személyzetet tartsanak. (Az persze más kérdés, hogy sokszor a honfitársaikat dolgoztatják éhbérért.)

Ám a felsőbb osztályoknál sem kiegyenlített a nemek aránya. (Hivatalos statisztikát nem tudok mondani, csak azt adom át, amit a saját szememmel láttam.)

Észak és dél

Az is nagyon érdekes, hogy milyen különbségek húzódnak meg egymás mellett az ország északi és déli részén. Az ország 80 százaléka katolikus, és nagyrészt északra terjed ki a katolikusok száma. Ezen a területen nem elfogadott a családon belüli erőszak, itt átlagosan két–három gyereket vállal egy család, és jellemzően jóval felvilágosultabbak, nem is házasodnak 18 éves kor alatt. 

Délen elfogadott a többnejűség, ami ugyan anyagilag nem könnyen finanszírozható, de a kapu kulturálisan nyitva áll azok előtt, akik több női szereplőt akarnak maguk körül. A lányok nagyrészt otthon maradnak, átlagosan hat gyereket szülnek, és a családon belüli erőszak szinte természetes.

Képzeljétek el, itt milyen lehet az élet, és a milyenek lehetőségek. A semmit osztják többfelé.

Az orvosaink gerincsérvvel műtöttek egy fiút, aki június óta nem tudott járni. Ők tizenegyen voltak a családban, 500 kilométerre éltek a kórháztól, és nem volt pénzük meglátogatni a gyereket. Annyira hálásak voltak a műtét után, hogy a fiú ismét járt, és haza tudták vinni a családhoz.

De mi történik, ha nem gyógyítják meg? Itt nincs szociális háttér, mentő, táppénz, segély… Víz sincs, sem áram, sem vécé, semmi! Tömegközlekedés sincs igazán. Kapsz az államtól HIV-gyógyszert, ha fertőzött vagy. Ez van.

Ne itt legyél nő!

És a nők megcsinálják! Persze látszik, hogy rengeteg a teher, de mégis sok olyan mozdulatot vettem észre, amikor a nő adott pénzt a férfi kezébe, aki aztán inni ment és lógni. Nagyjából ez a jellemző, ez az általános férfisztereotípia: ivászat és lustulás, meg a félremászkálás. Maximum a mértéke más…

A segélyszervezetek javarészt a nőknek adják a segélyeket és kölcsönöket világszerte, mert a nők jóval megbízhatóbbak, és nem annyira korruptak.

Csináltunk egy reprezentatívnak nem mondható felmérést, ami az élhetőbb körülmények között élők körében készült (nálunk ez a mélyszegénységben élők szintje lenne), és az derült ki belőle, hogy tízből három nőt ért már erőszak. Ezek csak azok, akik bevallották, szerintem országosan legalább 30–40 százalék lehet az arány. Ez nagyon magasnak számít más afrikai országhoz képest is, de talán javulni fog a a helyzet a világszervezetektől érkező felvilágosítási kampányok hatására.

Otthon egyébként sokszor kerül elém cikk arról, hogy szoptasson-e az anya nyilvánosan vagy ne. Hát, itt úton-útfélen megy a szoptatás, volt, hogy menet közben is etette a gyermeket az anya. Itt a természet diktál. Éhes a gyerek? Egyen! Hosszú ideig szoptatnak. Kétéves gyereket is láttam szopni. Jobb is, ha szopik, mert táplálóbb, és nem kerül pénzbe! Mert az nincsen, ugye.

Kattints a képre a galériáért:

  

Malawi mégis sokfélébb, mint Magyarország. Állt már nő a kormány élén, és sok helyen látni nőt a kormánykommunikációs plakátokon. Ezt a propagandaplakátozást csak tudatosan elszegényített, vagy szegénységben tartott országokban látni. De itt a kormányfő az adó befizetésére, a felesége pedig az ország tisztaságának a fontosságára hívja fel a figyelmet, és személyesebbek az üzenetek. A kormányban pedig mégis csak van nő.

Női gondok

Az árvaházban megismerkedtem egy amerikai hölggyel, Cindee Rooddal, aki kutakat fúr itt, Afrikában. Pénzt gyűjt otthon, aztán jön, és segít a falvaknak a vízellátásban. Amikor meséltem neki a missziónkról és arról, hogy írok is a tapasztalataimról, akkor elvitt egy közelben lévő kis faluba, ahol a helyi vezetővel volt találkozója. Azt mondta:

„Gyere! Megmutatom neked, hogy a víz az női gond!” És tényleg az…

Van, hogy tíz kilométerre kell a nőknek gyalogolni, sokszor gyerekkel a testükön, hogy vizet tudjanak vinni haza. Gallonszám cipelik a fejükön.

El tudjátok képzelni a napotokat úgy, hogy a jelentős része erre megy el? Mennyire fárasztó lehet?

Ha kevesebbet kellene gyalogolniuk, jóval több idejük maradna másra, és kevesebbet kellene cipekedniük is. Cindee elmondta, hogy a világon legalább hatvan országban járt már, de Malawi az, ahova rendszeresen visszalátogat, mert itt az emberek boldogabbak, és ő is boldog itt.

Én ezt teljesen átérzem. Sokat gondolkodtam azon, miért lehet így.

Szerintem a tehetősebb nemzetek elfelejtik, hogy mi a fontos az életben, és mi nem.

Órákat töltünk azzal, hogy ki mit gondol rólunk, vagy hogyan hazudjunk magunknak és másoknak. Milyen árnyalatú szájfényt használjunk, és mikor vegyük meg végre a századik pár cipőnket. Most, hogy lassan gyereket szeretnénk, és figyelem a lényegi dolgokat, nekem a malawi nők nagyon sokat tanítottak, és nagyon megszerettem őket.

Felnézek rájuk, szeretem őket, és segíteni fogom a nemzetüket és kis árváikat, mert megérdemlik.

Hlatky-Schlichter Hubert