Egy bohókás idős asszony – történetesen a ‘60-as évek francia újhullámának legendás filmrendezője –, akit Agnes Vardának hívnak, és egy menőjenő fiatal fotós – véletlenül korunk egyik legnagyobb sztárművésze –, aki egy monogram (JR) mögé rejtőzik, valahogy egymásra találtak. Közös filmjük elején azzal viccelődnek, hogy már nem is emlékeznek rá, mikor és hol is, de mert a külvilág szemében furcsa párt alkotnak, mindenkinek ez az első kérdése hozzájuk. Pedig számukra semmi jelentősége. Miért ne lehetne egy nyolcvankilenc éves nőnek egy harmincas pasi a barátja? Hát, hogyne lehetne. 

A kettejük közti kapocs egyértelmű: kíváncsiság a világra, az egyes emberek sorsára, és művészetté transzformálni azt, amit érdekesnek, szépnek vagy tanulságosnak találnak. Művészetet létrehozni pedig az ő szemszögükből nézve teljesen magától értetődő: csak ki kell nagyítani azokat a pillanatokat, amik mellett az emberek többsége elmegy. Kinyitni a fülünket a körülöttünk élők történeteire, továbbgondolni a hallottakat, figyelni a belső képekre, amik hozzájuk társulnak, és aztán saját képekbe sűríteni mindezt. Hát nem pofon egyszerű?

Elmegy – teszem azt – ez a furcsa pár egy valaha volt bányászvárosba, mert Varda őrizgetett néhány századeleji fotót az akkori lakosokról. Egyszerűen csak látni szeretné, mi maradt azokból az emberekből, a munkájukból, az életükből. Kiderül, hogy a sorházak már rég üresek, egyetlenegyben maradt csak lakó: egy bányász lánya, aki ott nőtt fel, és nem hajlandó elköltözni. Nem következik semmiféle mély és megható interjú arról, milyen élete volt, pusztán egyetlen meghatározó emléket idéznek fel: ahogy a néni apja egykor hazatért a munkából, és hazahozta magával az uzsonnából megmaradt ennivalót, hogy a gyerekeinek adja. Azok meg különleges élvezettel majszolták el, mert tudták: megjárta a bányák mélyét. Elég ez az egyetlen kis töredék, hogy megelevenedjen előttünk egy letűnt világ. 

Néhány mai bányász is hozzájuk csapódik, ők is hozzátesznek apró kis morzsákat, és az emberekből máris közösség verbuválódik. Közben pedig JR belekezd abba a projektjébe, amit tulajdonképpen 2001 óta művel: portrékat fényképez, aztán kinagyítja, és házfalakra kasírozza őket, mint egy-egy óriásplakátot. Csak itt reklám helyett létező emberi arcokat látunk hatalmas felületen, fekete-fehérben, amik önmagukban üzenetet hordoznak – nem kell hozzá szlogen. Volt már, hogy a nők jogaira hívta fel a figyelmet; volt, hogy az idősek ráncaira, megélt éveire; máskor a palesztin-izraeli konfliktus értelmetlenségére; most pedig, ebben a filmben arra, hogy ezek a hétköznapi emberek is megérdemlik a figyelmet, a törődést. 

Elkészül a portré a házsor utolsó lakójáról, aki még egy XX. századi, nehéz bányász sors tanúja, és a saját házának falát tapétázzák ki vele. Ezzel a gesztussal kinagyították az életét, és a világ elé tárták, hogy mindannyian álljunk meg egy percre, nézzünk a szemébe, és csodáljuk. Hőssé avatták a képpel. Megrendítő pillanat, a néni sem bírja könnyek nélkül. Nem számít, meddig lesz ott az a plakát, mikor mossa el az eső vagy tépi le a szél. Addig is bizonyíték arra, hogy ennek az emberi életnek értelme és értéke volt. Lehet, hogy a néni addig csak zsörtölődött, és az egész világot utálta amiért ezt a házsort, ezt a világot már meghaladta és elfeledte. De most, hogy valakitől figyelmet és tiszteletet kapott, innentől meglesz az önbecsülése. 

Varda és JR pedig száguld tovább a kövekező helyszínre, ahol ugyanez történik. Hol egy gazdát fényképeznek és teszik közszemlére a saját pajtája falán; hol gyári munkásokat, akik boldogan változnak vissza gyerekké; hol egy kisváros pincérnőjét, akiből ezáltal helyi celebritás lesz; hol pedig középkorú feleségeket, akik biztos hátországot nyújtanak a kemény munkát végző férjeiknek. Mindenki megérdemli, hogy egyszer kinagyítsák az alakját. Mindenkinek járna, hogy odafigyeljünk rá, és megcsodáljuk az életművét, mert mindenkinek van életműve. 

Aztán persze elkerülhetetlen, hogy a két alkotó maga is ne kerüljön kamera elé, bár nekik nem ebben a filmben kell az életművüket bemutatni. Számukra az a kihívás, hogy magánemberként fedjék fel magukat, ami egyértelműen JR-nak megy nehezebben. Varda, a sokat megélt asszony – olyan, mint egy francia Mészáros Márta – már nem szégyell semmit, mindenestül vállalja magát. Elzarándokol a fotográfia atyjának, Henri Cartier-Bressonnak sírjához, és meglátogatja egy rég halott barátja, a szintén fotográfus Guy Bourdin házát is, akinek a fényképét magával hozta. 

Csodálatos felületet talál ott neki – a legkülönlegesebb házfalat. Egy szikláról ledöntött bunker oldalát, ami úgy egyensúlyoz a vízparti homokban, mint egy kortárs műalkotás. A helyi polgármester is ezt látja benne, ezért nem nyúl hozzá, és lám, most tényleg beteljesíti a feladatát: rákasírozzák a fényképet. 

Csakhogy mivel közvetlenül a tenger partján helyezkedik el, másnapra elmossa a dagály. Egynapos remekmű volt… Még erősebb szimbólum, mint a többi, amit Varda és JR létrehozott, mert azt mutatja: hiába is próbáljuk megállítani az időt, kiragadni belőle a pillanatot, és figyelmet irányítani rá, az életet nem lehet feltartóztatni. Az élet megy tovább, és az emlékek maradnak bennünk, a szívünkbe zárva.

Egy utazás mindig önismerettel jár. Elkerülhetetlen, hogy magunkba ne nézzünk, és ha már filmezünk, ki ne tárulkozzunk. JR ugyan mindent megtesz, hogy ez vele ne történjen meg, de valójában Varda sem számít rá, hogy még tanulhat magáról valami újat, hiába annyi tapasztalat. Az utolsó történet róla mesél: a naivitásáról, hogy megváltoztathat valakit, aki mindig is öntörvényű volt; hogy kicsalogathatja barlangjából a legnagyobb mizantrópot; hogy a játékot ő irányítja, és ezt a filmet – legalább részben – ő rendezi. Nem mondhatok el ennél többet, maradjon nektek is meglepetés. Enélkül azonban az Arcélek, útszélek sem lenne olyan kerek, mint amilyen, mert talán azt hazudná, hogy az élet csak egy habkönnyű road movie. A világ legnagyobb rendezője azonban közbeszólt, és rajta hagyta a kézjegyét.

Így is maradt feel-good movie, de eggyel még érdekesebb, mert nem rejti el az élet fájdalmasabb oldalát sem. Ott van az is a móka és a kacagás mellett, és a kettő együtt, egymást kiegészítve adja ki a világ szépségét.

Gyárfás Dorka

Képek: Magyarhangya