„Bocs, mégsem jó ma… talán majd jövő hét után szerdán 2 és fél 3 között” – Baj, ha nincs időnk a barátainkra?
Középiskolában a barátainkkal töltjük a szabadidőnk legnagyobb részét, aztán az egyetem kicsit átalakítja az öröknek hitt szövetségeket, de még akkor is megvan a heti, kétheti rendszerességű „beülünk valahova”, és a részletekbe menő tudás egymás életéről, szerelmeiről, tanulásáról, munkájáról. Az első munkahellyel persze megint egy kicsit távolabb kerülünk egymástól, aztán a komoly párkapcsolat, még akkor is, ha társaságon belüli, még tovább mélyíti a szakadékot. Hiszen éppen meg akarjuk mutatni a munka világában, hogy mi aztán szuperelkötelezettek vagyunk, és este nyolckor is, és a céges eseményeken ott kell lenni. Emellett aztán épp elég küzdelmes időt találni arra, hogy legalább a szerelmünkkel időnként együtt legyünk… vagyis a barátok még ritkábban férnek bele. Aztán sokan családot alapítanak, ami az egyébként sem ideális helyzetet sóval hinti be. És aztán jönnek az élettel szükségszerűen járó krízisek, amiket nem igazán lehet barátok nélkül átvészelni, még támogató család mellett sem. Vajon képesek vagyunk visszatalálni az egyszer már szélnek eresztett barátainkhoz? Tóth Flóra írása.
–
Négy esküvő, egy temetés?
Vannak olyan barátaim, akiket az elmúlt években csak esküvők, elvesztett szülők és megszületett gyerekek apropóján láttam. Hiába próbáljuk rendszeresen megszervezni, hogy „legyen valami”, általában nem lesz. Vagy ha igen, a csapat felének nem jó. De – és ez azért még így is nagyon szerencsés – azt érzem, hogy ha szükségünk lenne egymásra, megoldanánk, ott lennénk, ha személyesen nem is, de virtuálisan mindenképp. Van olyan barátnőm, akivel néha fél évig nem beszélünk, de ha történik valami fontos, hívjuk egymást. Néha nevetve, néha sírva. Viszont két éve nem láttuk egymást. A találkozás nehezen fér bele az életünkbe, kinek ezért, kinek azért. Még egy telefonbeszélgetést is egyeztetünk. Van olyan barátnőm, akivel néha minden héten találkozom, néha meg három hónapig nem. És olyan is, akivel összefutunk az oviban, de két mondatot sem tudunk váltani, úgyhogy inkább megírjuk cseten éjjel egy és kettő között. Aztán néha eljutunk kávézni is, változó számú gyerekkel körítve. Meg olyan is, akivel ugyan kéthavonta találkozunk, de sokat tudunk egymásról így is – mert évtizedek óta ismerjük egymást. Hol közelebb vagyunk, hol távolabb.
A mai világ megkönnyíti a kapcsolattartást, de megnehezíti az elmélyülést. Bárkit bármikor elérünk, ám a családunkon kívül nincsenek tanúi a mindennapjainknak.
Anyukám a legjobb barátnőjével közös ikerházba költözött, és az anyai szempontból legnehezebb kisbabás éveket (több körben) együtt vészelték át. Mindent tudtak egymás életéről, nehézségeiről, gondolatairól. Én a férjemmel, a húgommal és az unokatesómmal ápolok ilyen kapcsolatot, de mivel ők a családom is, ez más. Persze biztosan vannak, akiknek sikerült a felnőtt élet minden zökkenőjén átmenteni nagyon szoros barátságokat, de ha körbenézek magam körül, az a jellemző, hogy annyira fullon van az életünk, hogy a baráti kapcsolatok rendszeres ápolása sokszor nem fér bele. A férfiaknál ez tapasztalatom szerint szélsőségesebb: vannak, akik ragaszkodnak a baráti találkozókhoz, és vannak, akik teljesen elszigetelődnek. De vajon kell egyáltalán a rendszeres ápolás?
Azért vannak a jóbarátok?
Fontos kérdés, hogy ha amúgy a kapcsolatok kibírják a szüneteket, és végül is mégis számíthatunk egymásra, akkor miért kellene megfeszülnünk, hogy időről időre helyet szorítsunk a találkozásoknak. Hiszen ha szükség van ezekre a kapcsolatokra, akkor szépen előrántjuk őket a „fiókból”, és kész. Vagy hoppon maradunk, és amikor megtennénk, ráébredünk, hogy már nincs mit előrántani… Ez az egyik ok, amiért igenis kell energiát fektetni bele, bár ezt még én is csak tanulom. Mert amíg megy minden a maga útján, addig lehet, hogy annyira nem hiányzik egy újabb baráti vacsora vagy közös bulizás, amikor a fele idő azzal megy el, hogy egymást updateljük, kivel mi történt az elmúlt x évben. Csak éppen
ha sosem veszünk részt ezekben, akkor valószínűleg a(z egykori) barátaink sem ránk gondolnak, amikor bajban vannak, és ha mi mégis őket keressük meg, miért dobnának el mindent, hogy mellettünk legyenek? Hiszen mi évek óta nem dobtunk el semmit miattuk.
A másik, ami miatt szerintem nagyon fontos, hogy igenis legyenek körülöttünk emberek, az a külső szem. Az, aki képben van az életünkkel kapcsolatban (vagy legalábbis nem tart órákig képbe helyezni), de mégsem része olyan értelemben, mint a családunk. Mert mindenkivel megesik, hogy belepörgeti magát valami olyan spirálba, amiből aztán nehéz a kiút, és a hozzá legközelebb állók hiába próbálnak segíteni rajta, kudarcot vallanak… egyszerűen mert túl közel vannak. Ráadásul nagyon sok olyan élményünk van (nekem legalábbis biztosan), amikor egyedül érezzük magunkat valamivel, elhisszük, hogy ez csak velünk történhet meg, csak nekünk lehet ilyen szar, csak mi küzdünk ezzel, legyen szó munkáról, kapcsolatokról vagy gyereknevelésről. Miközben simán lehet, hogy szinte mindenki ugyanebben van, csak éppen nem tudjuk egymásról. És máris könnyebb úgy cipelni egy terhet, hogy tudod, ez nem elszigetelten csak a te terhed, hanem mindenkié. Nem magunkban kell kívánni, hogy dögöljön meg a szomszéd tehene is, hanem megnyugodva konstatálhatjuk, hogy megdöglött. Hát nem csodás?!
Hasonlóság, türelem, rugalmasság – vagyis egy kis bölcsek köve a végére
Persze nem kell minden középiskolás barátságnak a sírig tartania, és az ember szerezhet új barátokat, akikkel a hasonló élethelyzet okán könnyebb a kapcsolattartás. De szerintem
ritkák azok a felnőttkori barátságok, amik olyan természetességűek tudnak lenni, mint egy kapcsolat azokkal, akik láttak már világmegváltást tervező tiniként, majd a felnőtt életben botladozó fiatalként.
Mondjuk, tuti megoldásom nekem sincs. Talán csak az, hogy ha türelmesek vagyunk magunkkal és egymással, akkor simán lehet, hogy némi fáziskéséssel ugyanabba az élethelyzetbe kerülünk, és visszatalálunk egymáshoz. De ha mégsem, akkor sincs tragédia, munkahelyen, szülői közösségben vagy éppen egy online csoportban is lehet új barátokat találni, akikkel a hasonló helyzet vagy érdeklődés összekovácsol. Csak éppen a frissen összekovácsolt kapcsolatokat is ugyanúgy ápolni kell, mert azok az évtizedes, a korábbi befektetett energiák által egy ideig elketyegő barátságoknál is ingatagabb lábakon állnak. Ennyi bölcsesség szerintem elég tőlem – most ti jöttök: vannak mellettetek barátok? Tudtok rájuk időt szánni? Ti hogy csináljátok?
Tóth Flóra
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/We Are
