„Jöttek, mentek, hoztak, vittek” – 30 magyar író az emberi méltóságról

–

Most múlik vagy nem múlik?

Nagy kérdés, hogy az élet elmúlásával mennyire múlik el maga az ember is, akinek a teste ugyan nincs már köztünk, de amíg élünk, az biztos, hogy velünk marad az emléke.

Ahogy az is nagy kérdés, hogy a fájdalom elmúlik-e valaha, amit a hiánya miatt érzünk. Mennyire vagyunk képesek feldolgozni az elmúlás gondolatát? A sajátunkét és azokét, akik a legközelebb állnak/álltak hozzánk?

Jó sokat kérdezgettem magam ezekről a témákról, miközben olvastam a könyvet, melynek változatos műfajú alkotásait Hevesi Judit biztos ízléssel és páratlan érzékenységgel válogatta egybe a kortárs magyar irodalom jelentős alkotóinak verseiből, novelláiból, regényrészleteiből és esszéiből.

Mindegyik írást másképp olvastam, akadt, amit nagyon gyorsan, de olyan is volt, amit épphogy lassan, vissza-visszatérve egy-egy mondatra, gondolatra, rímre, emlékképre.

Nem állítom, hogy több kérdésre tudom a választ a kötet elolvasása után, de azt igen, hogy az elmúlás sokféle arcát ismerhettem meg általa.

A méltóságról, a halál méltóságáról viszont tényleg olyan gondolatokat tettem magamévá a könyv által, amelyek eddig hiányoztak a belső, láthatatlan bőröndömből, amit azóta cipelek magammal, amióta életet adtam három gyereknek.

Az első és legfontosabb név: Polcz Alaine

Bár már jó ideje nincs az élők között Polcz Alaine, ő mégis továbbél a műveiben, ráadásul a Magyar Hospice Alapítvány létrehozásáért tett erőfeszítései ma is éltetik ezt az intézményt. Ő emelte be a köztudatba a hospice szót, és tanatológusként nem csupán kutatói munkái maradandók, de az általa kiharcolt intézmény is megkapaszkodott Magyarországon, és nagyon sok családnak nyújt – szó szerint és átvitt értelemben is – kézzel fogható segítséget ahhoz, hogy az életet méltóképp lezárhassa az, aki távozik, és valamiképp az is megbékéljen ezzel, aki elengedi őt.

Haldoklók és gyászolók, felnőttek és gyerekek, idősek és fiatalok, családok, akiknek a legnehezebb és legfájdalmasabb veszteséggel kell szembenézniük: a halállal.

A Magyar Hospice Alapítvány orvos-igazgatója, dr. Muszbek Katalin is Polcz Alaine nevével kezdi bevezetőjét, majd kitér munkájukra, melyet így foglal össze:

„A Magyar Hoscipce Alapítvány 30 éve a kórház szakértelmével, de az otthon melegével segíti a rákbetegeket és családjaikat az élet végén. […] Szakszerű fájdalomcsillapítással, ápolással és odafigyeléssel próbáljuk megszelídíteni a halált. […] Olyan multidiszciplináris teret biztosítunk, ahol nővér, orvos, szociális munkás, dietetikus, gyógytornász, lelkész, pszichológus külön-külön is tudja a beteg életminőségét javítani, együtt azonban többre képesek.”

Esterházy Péter

Nyilván nem fogok mind a harminc alkotóról külön írni, nem is lehet, de néhány szerzőt mégis szeretnék kiemelni, mert mélyebben érintett az írásuk, közelebb hozták hozzám a halál témáját, és ezért igen hálás vagyok nekik.

Esterházy Péter halála komolyan megrázott, amiben nyilván az is közrejátszott, hogy sok éven át igen közeli barátságot ápoltunk. A hetvenedik születésnapjára írtam is egy cikket róla, olvassátok el ITT.

Esterházy már nagybetegen írta naplóregényét, Hevesi Judit pedig jó érzékkel egy olyan részletet válogatott az antológiába, amelyben nyomon követhető az író változékony állapota és érzései, azt hiszem, bőven elég, ha a címben már idézett mondata után csupán ennyit idézek E. P. írásából:

[…] „Uram, kétségkívül ez a legnagyobb ötleted, a szeretet. Ennek nem lehet a végére járni.” […]

Nádas Péter is írt az antológiába egy különös hangulatú szöveget Esterházy Péter élete és halála kapcsán, ami itt jelent meg először magyarul, gondolom, az egyik nagy német irodalmi lap felkérésére született valamikor, a címe: Haydn a panelban. Talán ezzel foglalhatnám össze röviden ezt a szemérmességében is kitárulkozó írást: Emlékkép-emlékképp. Érdemes elolvasni.

Nyáry Luca

Mondhatnátok, hogy elfogult vagyok, hisz Luca állandó szerzőnk, és írt már nálunk is édesanyja elvesztéséről, például EZT a karácsonyi hiánynaplót, vagy EZT a cikket, ami arról szól, hogy milyen az élet egy egyedülálló apával. Higgyétek el, nem az elfogultság miatt emelem ki az írását. Ti is láthatjátok majd, miért vagyok annyira biztos ebben, ha elolvassátok a kötetben található egy fotelhez című versét, ebből csak egyetlen versszakot idézek:

[…]

„ölébe húzott. gyászosan és sután
az a védőbástya a folyosó végén
utoljára ott hallottalak anyukán
utoljára ott hagytam a békém”

[…]

Tompa Andrea

Azt hiszem, nem túlzok, ha azt állítom, hogy a kortárs magyar írók közül Tompa Andrea az, akinek minden egyes mondata megérdemli a figyelmet. (ITT és ITT írtam már róla korábban.) Nincs nála mellébeszélés. Radikális szeretet (ha van ilyen) hatja át minden sorát, Cselekvő, szenvedő című írását is átjárja az aggodalom és a felelősségérzet világunk állapotával és a halálhoz való viszonyunkkal kapcsolatban. 

Legszívesebben idemásolnám az egészet. Ez volt az egyik olyan írás, amit először villámgyorsan elolvastam, aztán pedig azon kaptam magam, hogy már megint előveszem a könyvet, és keresem esszéjében azt a gondolatot, ami nagyon megragadt bennem, mégsem tudom elég pontosan felidézni, csak az érzés van velem, hogy ezt el kell raktározni, vinni kell tovább magammal, bele kell tennem a láthatatlan, egyre nehezedő belső bőröndömbe.

Az írás kulcsmondatát idézem csupán:

„A szenvedőket cselekvők kell, hogy körülvegyék.”

Grecsó Krisztián

Megrázó volt a népszerű író nálunk még szokatlan nyíltsága, amellyel a rátörő halálos betegség történéseit megosztotta az olvasóival. Ahogy megrázó az eredetileg az Élet és Irodalomban közölt Negyvennégyes című novellája is. Röviden idézek belőle:

[…] „A kisfiú puha léptekkel közeledik, úgy tesz, mintha már venné is fel a szájmaszkot, az álláig emeli, de nem tovább, végignéz a soron, mindenkinek mélyen a szemébe, aztán, mintha külön lehetne szabdalni a pillanatokat, ahogy a nyaki képet az MR, vékony szeletekre, mintha lehetne külön választani ezt az egyetlen, gyönyörű gesztust. Mindenkire egyenként rámosolyog. ”

Turi Tímea

A Magvető Kiadó főszerkesztője nem csupán pályatársai műveit gondozza nagy odaadással, de időnként maga is előrukkol saját, mindig emlékezetes művekkel. Szintén az Élet és Irodalomban jelent meg eredetileg a Mégis mire ment azzal a tulajdonjoggal? című novellája. A mesterien megírt rövid szöveg csak látszólag hétköznapi történet egy szomszédban lakó idős párról, ám erre is minduntalan visszatértem, mert nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mi az, amit valójában magunk után hagyunk ezen a Földön…

[…] „És most mégis én beszélek róluk, nem ők rólunk. De mit lehet tenni? Mindig az élőknek van igazuk.”

Kiss Tibor Noé

A szerző tavaly megjelent Beláthatatlan táj című regényét sajnos még nem olvastam, de egész biztos, hogy mielőbb beszerzem, mert ez a nem egészen tízoldalas részlet, ami az antológiában szerepel, zsigerileg hatott rám, minden lapozás előtt drukkoltam, hogy ne legyen még vége a szövegnek, amiben egy apa meséli el lánya autóbalesetét és kórházi kezelését. 

[…] „Az arcához hajolok, a maszkon keresztül megpuszilom a homlokát, de nem történik semmi, csak fekszik tovább némán, mozdulatlanul.” […]

Annyi nevet és annyi történetet felidézhetnék még…

Karafiáth Orsolya, Tóth Krisztina, Szabó T. Anna, Dragomán György, Parti Nagy Lajos, Lackfi János, Simon Márton, Schein Gábor, Nádasdy Ádám, Izsó Zita, Hartay Csaba, Szív Ernő (Darvasi László), Háy János, Kepes András, Garaczi László vagy Rakovszky Zsuzsa ugyanígy szerepelhetne itt idézetekkel, de mégis az épp a napokban hatvanadik születésnapját ünneplő Kemény István kötetzáró írásának utolsó másfél sorával fejezem be ezt a cikket, ami igencsak rímel az Esterházy-idézetre: 

[…] „a szeretet és a hit a két legfontosabb dolog, amit halandó ember birtokolhat.”

Vegyétek meg ezt a könyvet, olvassátok el, és ne feledjétek: „A szenvedőket cselekvők kell, hogy körülvegyék.” 

A Hospice Alapítvány és az Open Books, valamint mindegyik szerző épp ezt a cselekvő szeretetet mutatja meg nekünk igencsak megrázóan ebben a fontos és páratlan kötetben.

Both Gabi

Kiemelt kép: Magyar Hospice Alapítvány

A kötet megjelenése az Open Books kiadó pro bono felajánlásával valósulhatott meg