–

A perfekcionizmus több, mint a mindenkiben élő természetes igény a jó teljesítményre

Kicsit olyan ez, akár a megszállottság, nem könnyű hát a perfekcionista bőrében lenni. Ha hibázik, azt hajlamos felnagyítani, önmagát erősen kritikus színben látja, és szorong attól, hogy mások a legapróbb tévedése miatt is nevetségesnek vagy esetlennek fogják látni.

Általában olyan célokat tűz maga elé, amik nehezen vagy szinte egyáltalán nem kivitelezhetők, és míg másokat boldoggá tesz, ha egy nehéz tesztet sikeresen elvégeznek, a perfekcionista számára a szinte tökéletes (például egy 97 százalékos) eredmény is lehet lehangoló.

A saját teljesítményhez való kritikus hozzáállás aztán önkéntelenül is önvádhoz vezet, az újabb feladatok előtt nagymértékű szorongást okoz (hiszen a vágyott cél irreális), ami hosszabb távon depressziót, kiégést, cinizmust okozhat.

A perfekcionizmus azonban nem egyetlen személyiségvonás, hanem azok egész rendszere, amit törekvések és célok, illetve aggodalmak és szorongások határozhatnak meg. „Ez egy nagyon is kétarcú jelenség. A perfekcionista törekvés azt jelenti, amikor valaki azért hajt, mert ambiciózus a munkájában, magasabb teljesítményt szeretne elérni, és ezáltal előrébb jutni. Ezzel szemben a perfekcionista aggodalmak – amiket sok esetben önvád és önkritika kísér – akkor jelentkeznek, ha attól szorong, hogy nem éri el a kitűzött célt; azért teljesít túl, mert tart tőle, hogy nem elég jó, amit csinál. Ezek természetesen nem választhatók el teljesen egymástól, mégis azt lehet mondani, hogy akire jellemzők a perfekcionista célok, de nem jellemzők a perfekcionista aggodalmak, az még a normális működésen belül mozog. Akire a perfekcionista aggodalmak magas szintje is jellemző, annál valószínű, hogy klinikai tünetek – például az előbb már említett szorongás és depresszió – is megjelennek, és a magánéletére is hatással lesz, ahogy a teljesítményhez viszonyul” – mondja Tauzin Tibor kutató pszichológus. De honnan ered, miben gyökerezik ez az állapot?

Aki gyerekként sosem volt elég jó a szüleinek…

Arra, hogy milyen emberré válunk, milyen viselkedési mintázatokat alakítunk ki felnőttkorunkra, döntő befolyásuk van a korai éveknek. Így természetesen a perfekcionista aggodalmakat is már gyerekkorban át lehet adni, meg lehet „tanítani” a gyerekek számára.

Ennek „legjobb” módja a szakértő szerint, ha a szülő túlzottan sokat követel a gyerekétől, ha a gyerek teljesítménye sosem elég jó számára, csak ritkán dicsér, esetleg azt is csak egy „ügyes voltál, de legközelebb majd…” kezdetű mondatba csomagolva. Ugyanígy perfekcionista nevelhető a gyerekből azzal is, ha azt látja, hogy csak a kiváló teljesítménnyel tudja felhívni magára a figyelmet, másképp rá sem hederítenek a szülei.

„Ezek persze véletlenszerű példák, ami biztos: a szülőknek felelősségük van abban, hogy a gyerekük jövőjével kapcsolatos szorongásukból mennyit hárítanak át a gyerekre, illetve abban is, hogy elismerik-e a gyerek teljesítményét, akkor is, ha nem a maximális szintet nyújtotta, egyszerűen csak jó volt” – mondja a szakember. Szerinte természetesen nem az agyondicsérés a megfelelő út (az éppenséggel alacsony frusztrációs toleranciát idéz elő, márpedig felnőttként épp elég frusztráció ér mindenkit ahhoz, hogy nem árt, ha ügyesen toleráljuk), hanem hogy a gyerek megkapja a figyelem–visszajelzés–elfogadás hármasát a teljesítményétől függetlenül is, és persze akkor is, ha jó teljesítményt ért el. 

„Úgy alkotni, mint egy gyermek!” – Könyvtárosból keramikus, életváltás felnőtt fejjel

WMN Life – 2021. szeptember 12. – INK

 

De nem csak a családban lehet kívánalom a kiemelkedő teljesítmény

Olyan társadalomban élünk a szakértő szerint, amiben alapvetés, hogy minden mérhető, így az emberek értéke is. Az értéküket pedig az adja – legalábbis ezen elgondolás szerint –, hogy mennyire vagyonosak, mennyi diplomájuk, hány gyerekük van, vagy hogy tudnak-e a gyerekek nevelése mellett szakmai sikereket is felmutatni (amiket egyébként szintén számszerűsítünk: eladások száma, követők száma és társaik alapján). Mindezt megfejeli egy olyan iskolarendszer, amelyben a teljesítmény szintén százalékra pontosan mérhető, és aki ebben lemarad, az később sok mindenből kimarad a továbbtanulás, álláslehetőségek és szakmai sikerek kapcsán.

„Teljesítménnyel kapcsolatos visszajelzésekre szükség van ugyan, hiszen képes motiválni a fejlődést vagy utat mutatni, hogy ki milyen területen ügyes. Mivel azonban a társadalmi reflex, hogy mindent mérjünk, mára öncélúvá vált (nem világos például, hogy miben több vagy más, ha valakinek százezer követője van, mint ha százkétezer lenne), ezért a perfekcionista aggodalmak olyanoknál is megjelenhetnek, akik erre amúgy kevésbé lennének fogékonyak. Akik pedig alapvetően is hajlamosak rá, azoknál csak tovább fokozza a szorongás okozta nyomást és megfelelési kényszert” – teszi hozzá Tauzin Tibor.

De vajon a perfekcionista ember csak maga elé állít irreális követelményeket vagy a környezetét is árgus szemmel figyeli?

„Annak ellenére, hogy a perfekcionizmus a saját teljesítménnyel kapcsolatos elvárás, a környezetre is hatással van”

– állítja a szakértő. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy ritkán dolgozunk olyan magányos munkakörökben, ahol az egyedi teljesítmény mások hozzájárulása nélkül jön létre. „Onnantól kezdve, hogy valaki egy csoport tagjaként dolgozik, esetleg ő maga vezeti a csoportot, a munkatársak vagy beosztottak élete is a perfekcionista elvárások nyomása alá kerül. Nem elég ugyanis, ha ő nyújt megfelelő teljesítményt. Elvárttá válhat az is, hogy mindenki más részese legyen ennek a folyamatnak, ami munkahelyi konfliktusokhoz, stresszhez vezethet. Azonban – legyünk igazságosak – számtalan kimagasló teljesítmény is ennek köszönhető, bár megvan a maga ára.”

Bár sokszor a munka világában a legszembeötlőbb, a perfekcionizmus sajnos hajlamos beszivárogni az élet egyéb területeire is. Meghatározhatja azt is, hogyan vagyunk a szabadidőnkben (hiszen nem érezheti magát jól valaki anélkül, hogy ne lett volna tökéletes teljesítménye a kedvenc időtöltése során), de megjelenhet a magánéletben is, akár a partner igényeinek való maximális megfelelés formájában, akár egyfajta teljesítményhajhászásban a párkapcsolatok terén, vagy egyszerűen csak abban, hogy soha sincs senkire idő a munka miatt. Utóbbi esetben a család nagyon megsínyli szerettük perfekcionizmusát. Egy tökéletességre törekvő munkamániás embert egészen ritkán lát a családja, és ha velük van is, akkor is nehezen engedi el a munkával kapcsolatos dolgokat, ezért a párjával, gyerekével lesz türelmetlen. Mit lehet akkor tenni?

 

(Irreális) elvárások nélkül szeretni önmagad

A perfekcionizmus kétélű fegyver, ami a szakember szerint destruktívvá is válhat, épp ezért fontos, hogy a realitások talaján maradjunk:

minden irreális cél vagy teljesítményből fakadó szorongás és kisebbrendűségi érzés kapcsán érdemes lehet végiggondolni, hogy VALÓJÁBAN mi lesz a következménye valaminek, amit kudarcként élünk meg. A legtöbbször semmi.

„A kilencvenhét százalékos teljesítmény és az ezzel járó maximálisan jó értékelés mihez nem elég, például? Az irreális célok helyett tehát lehet nagyon magas, de reális célokat kitűzni, ami még mindig jobb, mint azon szorongani, hogy miért nem hibátlan a teljesítmény” – tanácsolja Tauzin Tibor. Szerinte mivel a perfekcionizmusnak van jó oldala is, ahelyett hogy arra törekednénk görcsösen, hogy levetkőzzük a tökéletességre való törekvést, inkább arra lenne érdemes összepontosítani, hogy a perfekcionizmusunk miként ne okozzon szorongást – vagy súlyosabb tüneteket –, és arra, hogy a magánéletünkbe ne szűrődhessen be. Nem könnyen, de átírható a forgatókönyv – kezdhetjük, mondjuk, azzal, ha megbocsátjuk magunknak a hibákat is.

Filákovity Radojka

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/PhotoAlto/Frederic Cirou