A rosszindulatú ember másokat bánt, de leginkább önmagától kell megmenteni

–

Na, mikor döglik már meg a szomszéd tehene?

Tudom, a múlt rossz berögződéseit nem könnyű levetkőzni, mégis abszurd, hogy még mindig a jelentgetések, fenyegetések, névtelen levelek korát éljük. A házmesterek országa ez, ahol sokan feljogosítva érzik magukat arra, hogy a saját mércéjük szerint ítélkezzenek jó és rossz felett. Párbeszéd helyett, önkényesen, minden jóindulatot nélkülözve.

Nemrég például azért fenyegettek feljelentéssel, mert a földszinti, privát kertkapcsolatos lakásunk utca felőli oldalára sövénycsemetéket ültettünk. Egy környékbeli felszólított minket, áruljuk el, ki adott engedélyt a sövényültetésre, ami – ha megnő – szerinte nagyban rontja majd az utcába behajtó autók látási viszonyait. – A mellettünk lévő lakóházak, illetve kertkapcsolatos lakások előtt végig sövény húzódik, és ha öt-hét év múlva akkorára nőnek a mi csemetéink is, mint a szomszédéké, ahogy ők, mi is gondozzuk, vágjuk majd, hogy ne akadályozzon senkit semmiben – válaszoltuk, a jóakaró azonban nem tágított. Sőt, odáig fajult a dolog, hogy azzal fenyegetett, ha nem szedjük fel az összes addig elültetett csemetét, nemcsak a rendőrséget hívja ki azonnal, hanem az önkormányzatot is értesíti. A mai napig nem tudom, hogy tényleg megtette-e, mindenesetre a rendőrség nem jött ki aznap. Nekem viszont gyomortájékon még másnap sem szűnt meg a szorító érzés.

Ugyanazon a héten a barátaim, akik az irodájuk ablakába a Pride apropóján kifüggesztették a szivárványzászlót, egy névtelen levelet kaptak a ház lakóközösségének nevében, amiben az „őslakók” (ahogy a levél fogalmazott) arra szólították fel őket, azonnali hatállyal vegyék le a szivárványzászlót, a házban ugyanis csak egyetlen lobogónak van helye: a nemzeti trikolórnak.

Persze nem ez volt az első – pláne az utolsó – eset, amikor valaki rosszindulattal közelített, de bármennyire próbáltam sokszor bagatellizálni, a végletekig ismételgetni a népszerű mantrát: „engedd el”, ezek az esetek bennem mindig nagyon mélyre mentek.

Valakinek ez tényleg jó: miért és mire? Hiszen amellett, hogy nem korrekt így viselkedni, ha a nagyobb képet nézzük, nem is visz előre. De nemcsak a személyes kapcsolatainkon érezhető ez, hanem a digitális térben, teljesen ismeretlenek között is.

Gyűlölet, fékezhetetlen indulatok, gonoszság, rosszindulat – ez sokak digitális lábnyoma

A közbeszéd fokozatos elmérgesedése egy hosszabb – és összetettebb – folyamat része, aminek még korántsem vagyunk a végén, a hatása azonban erősen érezhető a mindennapjainkban. A társadalmi feszültség mértéke pedig nagyon jól kirajzolódik a kommentszekcióban, ahol szinte tapintható a tömegek iszonyú zaklatott állapota – akik nem mellesleg a frusztrációikat egymáson vezetik le. Olyan természetességgel és könnyedén repkednek egymásnak a „dögölj meg”, a „miért nem abortált anyád” jellegű frázisok, a passzív-agresszív odaszólások, illetve válogatott személyeskedések, mintha csak annyit mondanánk a másiknak: „jó reggelt”. Néhányan a véleménynyilvánítás szabadsága mögé bújva érzik felhatalmazva magukat olyan viselkedésre, ami minden, csak nem emberhez méltó, és ami mindenfajta tiszteletet nélkülöz nemcsak a másik, hanem saját maguk irányában is. Aki ugyanis tiszteli saját magát, az tudja, hogy nem süllyedhet bizonyos szint alá.

És mégis… tolerancia, empátia, emberség – ugyan már! Helyette mérhetetlen gyűlölet, fékezhetetlen indulatok, gonoszság, rosszindulat – ez sokak digitális lábnyoma.

Vitakultúra híján, építő párbeszédre való törekvés helyett mocskolódnak, odaszúrnak, bántanak – sokan névvel és arccal vállalva indulataikat: a nagymama, aki a profilképén az unokáját öleli, a negyvenes irodista a jó nevű multicégtől, a húszas éveiben járó diák. Első ránézésre mind átlagos emberek, akikben valójában annyi a feszültség, amit már nem bírnak el.

Mit árul ez el rólunk, a társadalomról, amiben élünk? Nem sok jót; látlelet arról, hogy össztársadalmilag milyen rosszul, milyen ramaty mentális állapotban is vagyunk.

De akkor sajnáljuk vagy utáljuk inkább a rosszindulatú embert?

Bármennyire könnyű lenne agresszióra agresszióval felelni, nem érdemes, nem szabad. De akkor mi a teendő? A fent említett eset után én úgy döntöttem, a megismerés. Fáj, ha valaki rosszul bánik veled, pláne, ha nem is adtál okot rá és főleg, ha az adott ember még csak nem is ismer téged. De fontos felismerni: ők valószínűleg sok esetben jobban szenvednek attól, ami mérgezi őket, mint az, akire a rosszindulatuk irányul.

Mardosó irigység, bénító csalódottság, mérhetetlen szorongások – a szakértők szerint ezek az érzések bújhatnak meg a rosszindulatú viselkedés hátterében, ami tehát kevésbé szól arról, akire irányul, mint arról, aki elköveti.

A rosszindulatú megnyilvánulások – az irigység, a gúnyolódás, a kibeszélés – pedig ezek levezetésére, a rosszindulatú ember saját önigazolására, önfelmentésére szolgálnak. És egy röpke pillanatig tényleg megnyugvást hoznak neki. Ez azonban átmeneti állapot csupán, a hiány, az akadályozottság érzése attól még bennük marad. 

Ha az ő viselkedését nem tudjuk is megváltoztatni, de megpróbálhatunk kívülről tekinteni rá, áthelyezni a fókuszt, és objektíven megvizsgálni, mi az, amit mi képviselünk, és ami triggerként hat a rosszindulatára. Ha elfogadni nem tudjuk is, de remélhetőleg a helyén kezeljük majd. Kicsit jobban megértjük a viselkedése mozgatórugóit, és így talán kevésbé vesszük magunkra.

Félreértés ne essék, nem felmenteni szeretném őket.

Hiszen bármilyen frusztrációk és szorongások is bújjanak meg bennünk, legvégül úgyis mi döntjük el, miként cselekszünk, hogyan viszonyulunk másokhoz. A tetteinkért – vezérelje őket a rossz- vagy a jóindulat – mind magunk tartozunk felelősséggel és elszámolással is.

Filákovity Radojka

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Westend61