„Én csak aggódom érted!” – A féltésbe csomagolt irigységről

–

Nemrégiben nagy szerelembe esett egy ismerősöm. Már nem fiatal nőről van szó, pár évvel ezelőtt ért véget jó hosszú, ám annál boldogtalanabb házassága. A volt férj azóta újranősült, sőt gyereke is született – pár hónap különbséggel jött világra az unokája is. Ismerősöm is nagyon szeretett volna egy új párkapcsolatot, de az online ismerkedés sokáig tévutakra vitte. Aztán, amikor már szinte feladta a reményt, összeakadt egy férfival, akivel egymásba szerettek, és azóta nagyon boldogok együtt.

Üröm az örömben

A hírt a környezet szeszélyes reakciókkal fogadta. Ismerősömet többen is figyelmeztették, köztük a legjobb barátnője, ne bízza el magát, legyen óvatos, nehogy megint összetörjék a szívét, mert „minden férfi ilyen meg olyan”, ismerősöm meg „túl rendes erre a világra”.

Ez a bizonyos legjobb barátnő együtt él a férjével, de nem túl rózsás a helyzet otthon. Már többször felmerült benne a válás gondolata, de aztán különféle praktikus okok miatt benne maradt a házasságban, és boldogtalanságát mindenféle divatos, kreatív tevékenységekbe és barátnői kiruccanásokba igyekszik több-kevesebb sikerrel oltogatni.

Ismerősöm tudja ezt, mégis szíven ütötte a nehéz időkben mindig mellette álló, őt kitartóan vigasztaló nő ezúttal negédes (és megalapozatlan) aggodalma, vélhetően féltésbe csomagolt irigysége, amellyel a megismert férfi és az új szerelem ellen ágált, táplálva a gyanakvást, amelyet korábbi, másokhoz köthető traumái ellenére épp magából kiirtani igyekezett a szerelmes asszony.

„Végre képessé váltam újra bízni valakiben, és ez a bizalom reményt ad. Talán mégsem fogok egyedül megöregedni, ettől féltem a legjobban a világon. És most a legjobb barátnőm ezt a hitet próbálja aláaknázni különféle indokokkal. Mit lehet ezzel kezdeni?” – vázolta a helyzetet ismerősöm, amikor legutóbb beszélgettünk.

Nos, a kérdésére a választ nem tudom, viszont elgondolkodtam, milyen gyakori is az életünkben, hogy szeretettelinek és féltőnek álcázott mondatok képezik az ostyát a mérgező üzenet köré. És miután lenyeltük a batyut, nem is értjük talán, miért vagyunk hirtelen olyan szomorúak, levertek vagy energiavesztettek. 

Hiszen csak egy jóakarónkkal beszélgettünk, nem?

Jól emlékszem egy kínos helyzetre, amely még gyerekkoromban történt velem. Egy távoli rokonnál uzsonnáztam, és miközben a konyhájában ültem egy egyre kényelmetlenebbnek érzett széken, ő körülöttem ugrált, izgatottan hadonászott és magyarázott. Arról győzködött, engem, a gyereket, hosszan, hogy a szüleim nem normálisak. Építkezni kezdtek, amibe nyilvánvalóan bele fognak rokkanni. És ő retttttttentően félti őket…

El lehet képzelni, mit éreztem. (Többek közt szégyent, mert nem tudtam megvédeni a szeretteimet, igazából mukkanni se mertem e hangos, erőszakos rokon mellett soha, és erős félelmet, hogy elvesztem a szüleimet – szerencsére alaptalanul, mindenki túlélte az építkezést, és felépült a ház is, amely évtizedek óta a szüleim meghitt otthona.)

Almási Kitti pszichológus Irigység, kibeszélés, rosszindulat című könyvében olvastam, hogy gyakori a családokban az olyan helyzet, mint amibe én is csöppentem annak idején. Jelesül az, hogy valakiből féltésnek maszkírozva negatív érzések bugyognak elő. Például, amikor egy „szerető” rokon a fullánkot mélyre nyomva lebeszélni igyekszik valakit arról, hogy gondoljon egy merészet, és például mondjon fel a munkahelyén, ahol alulfizetik vagy szakítson a párjával, aki méltatlanul bánik vele.

Mi játszódhat le ilyenkor a hozzátartozóban, aki „aggódik” és „félt”?

Őszintén örülni a másik sikerének, boldogságának nem mindig egyszerű, még olyan kapcsolatok esetében is, amelyekben van szeretet, nem is kevés. Például azért, mert az ő ragyogásának nyomán a saját kudarcaink, mellőzöttségünk esetleg még élesebben kirajzolódik. Különösen, ha elvileg egy szinten vagyunk valamilyen hierarchiában (iskolában, munkahelyen), hasonló munkát végzünk, hasonló a társadalmi helyzetünk vagy ugyanonnan indultunk egykor. Irigykedni nem azokra szoktunk, akik nagyon mélyen vagy magasan vannak hozzánk képest, hanem akikkel közös a horizont. (És ez az érzés egyébként teljességgel érthető és logikus reakció, a kérdés csak az, mihez kezdünk vele, hagyjuk-e elhatalmasodni magunkon vagy nem engedjük, hogy uraljon minket és a cselekedeteinket.)

Mindenki tudja, milyen fájdalmas tud lenni bizonyos pillanatokban a közösségi médiában elénk tárt fényűzés, rongyrázás, különösen, ha épp rossz passzban vagyunk. (Akkor is, ha tudjuk, illúzió, amit látunk, vetítés.) Az élet sokszor igazságtalannak tűnik, és a mindenféle javak meglehetősen logikátlanul oszlanak meg az egyes emberek között. Ezt elfogadni, és a negatív érzéseket kezelni tudni, nagy kihívás, sőt: életfeladat.

Amikor valaki a féltés nevében (de lehet, az irigység okán) lebeszélni igyekszik a másik embert az álmáról, a tervéről vagy épp a szerelméről, akkor könnyen elképzelhető, hogy a lelke mélyén attól tart, a másik túlnövi őt, és akkor elveszti.

A másikat vagy a „féltő” önmagáról alkotott, élethazugságokkal és mindenféle mentségekkel aládúcolt képét. 

Még szülők esetében is előfordul, állítja a pszichológus, hogy féltékenyen szemlélik a gyerekeik döntéseit, és amennyiben valamilyen téren túlszárnyalják őket, saját életüket érzik visszamenőleg még kudarcosabbnak. Rádöbbentheti őket a fiatalok bátorsága például arra, hogy ők maguk gyávák voltak bizonyos lépésekhez, esetleg nem elég ügyesek, elszántak. És kétséget ébreszteni, hátráltatni a másikat menet közben talán könnyebb számukra, mint utóbb belátni, talán ők hibáztak vagy nem aknázták ki a lehetőségeiket. 

Távolról is mérgezhet az „aggódás”

Van az intrikának egy egészen aljas módja. Valószínűleg mindannyian éltünk már ezzel a módszerrel, igaz, nem biztos, hogy átláttuk, mit is csinálunk éppen. Arról a helyzetről van szó, amikor kitárgyalunk egy személyt valakivel, és látszólag szeretettel és tisztelettel beszélünk róla, ám a sorok között ott van mégis a bírálat, a tüske, amelybe lehet, bele fog majd lépni az, akiről csevegünk. Például mert visszajut hozzá az „aggodalom”, és kétséget ébreszt benne, elbizonytalanítja, elbátortalanítja vagy elveszi a siker és egyáltalán a döntés bátorsága feletti örömét.

Erről is eszembe jutott egy megtörtént eset. A régi munkahelyemen együtt ebédelő kollégák beszélgettek egyszer egy közös ismerősről, aki pár hónappal korábban felmondott, mert író szeretett volna lenni, és az újságírás verklijében nem tudott elég időt szentelni az igazi hivatásának. Amikor valaki bedobta a leves fölött a nevét, az egyik szerkesztő rögtön megjegyezte, milyen jó cikkeket írt, kár, hogy elment tőlünk. A balján ülő nő (akivel amúgy az írónak készülő illető jóban volt) nagyot sóhajtva vallotta be, mennyire hiányzik neki az egykori kolléga, és szerinte hibázott, amikor feladta a státuszát, mert a mai világban ez nagy merészség (értsd: felelőtlenség), különösen két gyerekkel, és ő aggódik, mi lesz szegénnyel hosszú távon.

Ezen a ponton ugrott rá a témára egy harmadik munkatárs, ő azt fejtegette, „túl is becsülte a saját tehetségét a kolléga” – ő olvasta egy novelláját, és „nem volt jó sajnos. Úgyhogy okosabb lett volna, ha marad a fenekén.” 

(A témánk szempontjából mindegy, de azért elmondom, befutott művészként az illető, úgyhogy a továbbiakban már csak a pletykákból ismert magánéleti ügyei miatt lehetett „sajnálni őt” az ebédlőben, gondolom.)

Kigolyózni a riválist

Almási Kitti írja azt is, hogy vannak egészen zseniális manipulátorok ebben a „csak azért mondom, mert szeretem/sajnálom/aggódom érte/féltem” műfajban. Olyanok, akik például meggyőzik a főnököt, ne nevezzen ki valakit egy pozícióra, mert „nincs jó passzban szegény”, „úgy hallottam, éppen válik, és a gyerekeivel is sok baj van, nem csoda, hogy nem bírja a terhelést” stb.

Nem másról van szó ezekben az esetekben, mint hogy rafináltan elhelyezett mondatokkal gyengíti valaki a riválisa pozícióját.

Persze sok esetben nincs szó stratégiáról, kitervelt manipulációról, elemi gonoszságról, egyszerűen csak nem gondoljuk át, mit mondunk a másiknak (és pontosan miért is), és ez mit fog jelenteni az ő olvasatában.

Érdemes felidézni beszélgetéseket, amikor valakit a féltés okán lebeszélni igyekeztünk dolgokról. És olyanokat is, amikor minket tántorított el valamitől egy jóakaró vagy legalábbis elbizonytalanodtunk miatta egy döntésünket illetően.

Lehet, hogy valódi aggodalom szülte a diskurzust, esetleg az aggódó olyan információk, tapasztalat, szakértelem birtokában volt, amellyel a másik nem rendelkezett, és a hasznára vált a beszélgetés.

Ám az is lehet, hogy felesleges volt az okoskodás, sőt káros, mert visszahúzta, bizonytalanságot szült benne, letörte az önbecsülését, a hitet benne, hogy képes valamire, jó döntést hozott, remek az ötlete stb. 

A megfelelő önismeret és a hibáinkkal való őszinte szembenézés segíthetne abban, hogy még idejében visszanyeljünk mondatokat, amelyek a másiknak esetleg szárnyát szegik, de ehhez sajnos sokszor hiányzik a szándék, vagy akár a mérgező attitűd felismerése. 

Sokszor nem is érezzük át, mekkora a felelősség azon, aki véleményt mond, és azon is, aki tanácsot ad! Sokkal óvatosabban kellene bánnunk egymással. Hisz olyan törékenyek vagyunk valamennyien!

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Juanmonino

Kurucz Adrienn